Aki a madarakra figyel
Nézd meg, foszlik a szám, mondta Angi, és a tükörre hajolva körömnyi darabot húzott le az alsó ajkáról. Összepödörte az ujjai között, majd a lefolyóba ejtette. Megtapogatta a helyét. Nem vérzett.
Csak néhány hete voltunk Madridban, de már szerzett magának állást. Recepciós lett. Szerinte ez a legjobb lehetőség rá, hogy nyelvet tanuljon, és új emberekkel találkozzon.
Figyeltem, ahogy készülődik. Általában ceruzaszoknyát meg blúzt vett fel. Nem használt sminket, mert szárítja a bőrét az alapozó, a rúzs pedig egyenesen tönkreteszi a felső hámsejteket.
Én például nem, jelentettem ki az ajtófélfának támaszkodva a mackógatyámban és a térdig érő pulóveremben. Mit nem, kérdezte nyitott szájjal, miközben azt nézte a tükörben, hogy ragadt-e valami a fogai közé. Nem hiszem, hogy másokon keresztül találnám meg önmagam.
Nem, te a költészetben találod meg, ezért nem is kell keresned. Te csak azért vagy itt, mert nekem segítesz, igaz? Rám vigyorgott, miközben a mutatóujjával felvitt egy kis kenőcsöt az alsó ajkára, majd bekente az egész kezét. Ekcéma, nem múlik, hiába keni. Aztán folytatta. Mert én viszont tényleg másokon keresztül fogom megtalálni magam. Ezt mondta az a guru is, tudod, akihez még Libanonban jártam.
Megvártam, hogy kilépjen az ajtón, és leültem dolgozni. Akkoriban verseket szerkesztettem. Szerettem ezt a munkát, szerettem a spanyol nyelvet, elringatott. Könnyű volt belesüppedni, akár egy fészekbe. Félálomban olvastam a verseket, sokszor nem is értelmeztem, inkább a lüktetés alapján választottam ki, mi jelenjen meg a rovatban. A főszerkesztőnek, Manuelnek ez bőven elég volt.
Néhány óra múlva pihenésképp felsepertem. Nagy adag szőke haj gyűlt össze. Összenyomkodtam kis csomóba, és a lefolyóba tömködtem, a bőrdarab után. Arra gondoltam, hogy odalent lassan megszületik egy Kisangi. Idővel majd ledobok neki egy icipici ceruzaszoknyát, hozzá illő blézert, harisnyát, életközepi válságba csúszott kapunyitási pánikot meg egy pár piros magassarkút is.
Elpakoltam a kencéket. Egyesével beleszagoltam mindegyikbe. Zsíros, nehéz szaguk volt, mint a faggyúnak.
Elolvastam egy verset a madárjósokról, és kijelöltem az erkélyen egy saját templumot, egy négyszögű területet, ahogy a görögök csinálták. Figyeltem, repül-e bele keselyű. A buitre jó ómen, az ismeretlen költő szerint.
Nagyanginak hidratáló arcmaszkot vettem születésnapjára. Örült neki, én meg annak örültem, hogy jut majd belőle a kicsinek is. Hoztam egy pastissetset a pékségből. Későn ért haza, lerúgta a cipőjét, aztán lehajolt érte, és a helyére tette. Feltörte a sarkát, nagyon lassan gyógyultak a sebei. A guru szerint ez azt jelenti, hogy nem enged magának elég teret, devalószínűleg csak valami vitaminhiány. A pastissetset elmorzsolgatta az ujjai között, épphogy csipegetett belőle. Csak egy kupac morzsa maradt utána, meg némi golyóvá gyúrt édesburgonya-lekvár. A maradékot, vagyis a teljes süteménygombócot leküldtem Kisanginak.
Túl sokat dolgozol, mondtam egy novemberi reggelen. A pulton ültem, forró kávéval a kezemben. Fogkefével a szájában mosogatott, a harisnyáján hátul felszaladt a szem. Te dolgozol túl keveset, mondta, a fogkrém lecsöppent a blúzára. Francba, cserélhetem ki.
Amúgy is, valakinek muszáj dolgoznia, ha meg akarunk élni, mondta, és kisuhant az ajtón. Ez egyébként nem volt igaz, a kis lakás bérlését az apja fizette, ahogy korábban Horvátországban a tengerparti nyaralót és Párizsban a szoba-konyhát. Nagyangi hagyta, hogy az apja megvásárolja a szeretetét, és nevetett rajtam, amikor erről kérdeztem. Így legalább szabad lehet, mint a madár, mondta. Szerinte repült, szerintem zuhant.
A vacsorát, mondjuk, tényleg mindig Nagyangi hozta, most a hotelből, Párizsban a kávézóból, Riminiben meg a bárból, ahol először találkoztunk. Ő szárnyalt egy végtelen világ körüli úton, én meg tengerparti városokban fordítottam, néha olyan nyelvekről, amiket alig ismertem. Kerestem a szavak fészekmelegét, de csak lebegni tudtam az idegen kifejezések tetején.
Riminiben a bár napi menüjét fordítottam angolra. Reggelente bementem a konyhára, és a felaprított alapanyagok szerint írtam a táblára az ételeket. Mindig készült valamilyen pite, azt, hogy éppen mivel töltötték meg, meghagytam meglepetésnek. A paradicsomléből általában brude lett, a rizsből pedig fekete rizottó. A többi egyveleg maradt, szarvasgombás tészta és fokhagymás polip. Tolmácsolni egy jogász és egy jogsértett között olyan volt otthon, mint megvenni a boltban a vákuumcsomagolt húst. Ismeretlen nyelvről fordítani pedig, mintha magad törnéd ki a csirke nyakát. Kétkezi munka.
Nem tudom, Angit én követtem, vagy ő ragadott el engem.
A kiadóból hazafelé bementem a Pradóba. Megkaptam a leadott versekért a pénzt, végre tudtam jegyet venni anélkül, hogy a tartalékaimhoz nyúltam volna. Ott voltam egész délelőtt, élveztem a tisztaságot, a fényességet, ami a múzeumokból árad. A hajszálakat és hámsejteket azonnal felseperhetik.
A lakás ajtaja nem volt bezárva, pedig azt hittem, Nagyangi aznap délutános. A fürdőszobában csobogott a víz, és szállt ki a gőz. Mentem át a nyitott ajtókon, mintha örvényként szívna a pára. A mosdókagylóban nedves körömdarabok és apró, fekete szőrszálak, a zuhanyrózsából és a csapból is pereg a víz, Kisangi biztosan elázott. Nagyangi sehol.
Az erkélyen találtam rá, ült a templumomban, törölközőbe csavarodva, vizes haja a fejére lapult. Felállt a lábán a szőr, a hajszálait vékony jégréteg fedte. Attól féltem, széttörik, ha megérintem, mint az éppen befagyott pocsolya.
Károgást hallott, mondta, kijött megnézni a varjakat, de nem látja őket. Amikor rájuk néz, elrepülnek, sőt mintha folyton repülés közben lennének. Csak árnyak, és ezt nem lehet elviselni. Tényleg voltak varjak az udvarban, a kopár talajon ültek, mint a lehullott pernye. A varjú rossz ómen, mondtam neki, és megkocogtattam a vállát. Visszhangzott, mintha üreges lenne a csontja.
Másnapra az összes haja kihullott. Elfagytak a hajhagymák. A szemetesbe dobta a skalpot, beolajozta a fejét. Amikor elment dolgozni, kivettem a hajcsomót. Akkora volt, mint egy paróka. Porszag szállt belőle, ahogy összenyomkodtam. Leküldtem Kisanginak. Belesúgtam a lefolyóba, hogy utánanéztem, a varjak nem is rossz jelek, a költők pedig cseppet sem értenek a madárjósláshoz.
Nagyangi már aznap este pakolni kezdett, de az utazásra csak hetekkel később szánta el magát. Egyre gyorsabban mozgott, egyre vékonyabbak lettek a körvonalai. Amszterdamban, mondta, állítólag nagyon kedvesek az emberek. Neked is tetszeni fog, ülhetsz a kanális partján a verseiddel, a tulipánok között. Ha valahol, hát az ember egy sík vidéken találja meg legjobban önmagát, a libanoni guru szerint is. Nagyangi csivitelt és pakolt, a neszesszere egy külön kis bőrönd, az telt meg utoljára. Már alig láttam belőle valamit, csak árnyék volt, ami elsuhant előttem, túl gyorsan ahhoz, hogy ráfókuszáljak.
Nem mentem vele. Szerintem nem bánta, bár ezt nehéz megállapítani, mert átláttam rajta, úgy értem, egészen áttetsző volt már az arca. Itt maradtam Kisangival, akinek helye volt, és szilárdsága. Nagyangi meg végleg kikerült a látókörömből, és szétfoszlott a szélben.
Vissza a tetejére