Észak-Békés megyében, közvetlenül a Jász-Nagykun-Szolnok megyei találkozásnál található Bucsa községben él egy negyvenkét éves férfi, aki a csönddel teljes, akinek a csontjáig hatol e század, akinek lyukas kezéből az idő hull a feneketlen múltba, akinek egy néma csillag lerontja minden reményét. S hogy ki ez az elégikus hangvételű költő? Erdei-Szabó István, akinek A távolság leltárhiánya címmel nemrég jelent meg újabb kötete a karcagi Barbaricum Könyvműhely gondozásában.

 

Erdei-Szabó István Szegeden szerzett magyar-történelem szakos tanári diplomát. S bizonyára ezt a civil szakmát volt könnyebb elsajátítania, hisz főiskolásként tulajdonképpen “csak” a betanult tételeket kellett felmondania. A költői küldetés viszont egészen más. Szubjektív élményekből, életingerekből nincsenek sem kollokviumok, sem szigorlatok. A reménykedést, a csalódást, az ember belső lényéből fakadó ösztönös megszólalást, a lélek feltérképezését nem tanítják sehol. Autodidaktaként kell bejárni megannyi titokzatos ösvényt, míg végre a tollforgatói próbálkozásokból az emberfia saját költői hangjára rátalál.

 

A szülőfalujához jelenleg is hűséges Erdei-Szabó Istvánnak fiatalon sikerült helyet követelnie magának a kortárs magyar irodalomban. Még a tizenkilencedik életévét sem töltötte be, amikor első versét nyomtatásban láthatta viszont. A debütálás után következtek a komolyabb folyóiratok, majd önálló kötetekké (A lélek kavicsai 1992, Kincsek és roncsok 1995) álltak össze Erdei-Szabó művei.

 

A most megjelent A távolság leltárhiánya című kötetet hat ciklusra (Ezredvégtöredék Hiánytalan panasz, Kiszámolva és megfejthetetlenül, Ráncok és fintorok az arcon, Töredékek az éjszakáról, Közép-Európai ide(i)g(len)esség) osztotta a költő. Ám általa a kötetanyag csak szerkesztésileg lett feldarabolva. A versek stílusát egységbe fogja az “erdei-szabóistvános” elégikus hang, fájdalmasan szép misztikum, szorongásoktól, csalódásoktól tüzesedő hevület.

 

“A világ végén élek / vagy majdnem ott / ide nem jönnek hajók / vonatok” - vetette papírra költőnk szülőfalujának lírai látleletét az Állapottöredék XLVIII. című versben. Ám ennek a világvégiségnek az ellenére Erdei-Szabó István nem vágyódik el Bucsáról. Ő nem elmenekülni, hanem emelkedni szeretne: “itt csak a gólyák fecskék sirályok / és a réti sasok / egyszer majd fönn a / romolhatatlan kékben / én is velük szárnyalok”. S mint töretlenül fejlődő versei mutatják, Erdei-Szabó valóban szárnyal: a tehetség bársonyos szárnyai emelik a költészet égboltján egyre magasabbra. Költőnk nem csak szűkebb pátriájáról, hanem az országról is szarkasztikus diagnózist állít ki. “Le, most már végképp lefele / a béka seggének vacka alá / besüllyedünk a jó meleg alomba / ahol nyájasan döntenek rólunk / mosolyban profitban fürdő mágusok” - írja Erdei-Szabó István az Esti műsorajánlat ’96 című költeményben. S hogy mi marad azoknak, akik nem mártózhatnak meg a profitban? “Marad a kérdés, mi volt s még mi mi minden lesz / Mondja Vitray úr: Hogy is van ez?”

 

Azért a költő olykor képes új színvilágot csempészni a valóság tónusaiba: a mindennapokból boldogtalanság-béklyóit egy-egy pillanatra feltörheti egy hasonlat, egy metafora vagy akár a zene. “Tudom a zene majd fölszabadít / nyomorult tájakról hegyek hósipkáira / röpít / ahonnan végtelen tágas terekre nyitja / önmagát a lét” - hangzanak Erdei-Szabó István sorai A zene pillanatai című versből.

 

A bucsai költőnket pályája során végig élénken foglalkoztatja a magyarság történelme, a magyar nép sorskérdése is. “Itt vagyunk megint eltökélt / sírásban, sikolyban árván, / megfáradt-szemű vigyázók / az örökölt strázsán. / Itt élünk a Kárpát-medencében / öklömnyi haragos éggel, / fogyó holddal, apadó reménnyel. / Itt élünk, elárultak az / árultatók zsoldospénzén, / a kilúgozott szavak / világának szélén” - fogalmazott Erdei Szabó István már 1984-ben A gyónás tüzei című opusban, amely művet viszont valamilyen októl vezérelve csak mostani, harmadik kötetébe válogatott be.

 

Költőnk lírai hevülettel és konok kitartással pöröl a társadalmával: “Minden itt történik velem / és mégsem velem / nem a bankszámlám nő / hanem a szégyenem / hogy itt kell élnem / romlott pofák között / ahol a király meztelen / s hiszi magáról mégis / palástba öltözött / itt kell élnem árulók / lélekkufárok hada mögött / ahol a reménység szépséges tájait / takarják siheder nyikhaj ködök...” (A vers címe: Közép-Európai idei(i)g(len)esség.) Erdei-Szabó István nem dől be a nyugati mézesmadzagnak sem: “... utóbb csak csobogás fut utánad / édesget csábít elárul a század / s Európa, ó riherongy európa! / szenny és mocsok és csömör / ki gondolhat ki erősebb mérget nálad?”

 

Azzal is tisztában van, egyhamar nem lesz számára valóságos változás: “minden így marad félbe-szerbe / elromlik mielőtt megszületne / s csak rosszat sejdítve dőrén / matatunk mindent szőrmentén / ami kivillan szánkon / nem mosoly csak foncsor / nem jutunk tovább / holnapi árnyékunktól / tükör csak tegnapi arcunk látja / EZ NEM A MI VILÁGUNK csak a remény ágya / takaró nélkül kilóg a lábunk / nyújtózkodunk mindhiába és várunk várunk” (Közvéleménykutatás előtt).

Ám hiába tud szinte mindent a költő, ő sem menekülhet mindazok elől, amit rá és szeretteire mér az élet: “Titkok tudója föladom magam / nem vált már meg az ének / búcsúztatom azokat akik /valaha a szívemig értek // Ünnepeim fekete gúnyába bújnak / s elveszítvén zöldemből a zöldet // bujdosásaim is elbujdokolnak / amint megérintem az elmenőket” (Hiánytalan panasz).

 

Erdei Szabó István a kötet utolsó verseinek záró soraiban így ír: “ez a táj még őrzi / az ősök nyughatatlan vágyát / átmenteni ordas teleken / lidérces nyavalyákon a / világmegváltók / kiolthatatlan / lélek-lángját”.

 

Én pedig ajánlom minden versszeretőnek, hogy e rideg, mai világban emelje le a könyvespolcról Erdei-Szabó Istvánnak A távolság leltárhiánya című kötetét, s legalább néhány órára, a nyughatatlan lelkű költő lírai lángjánál, melegedjen!