Ünnepi horror
A borfoltos damaszttal
leterített nagyasztal
a telt bogrács súlyától
megremeg, halkan reccsen,
s közel kerül a távol:
ez a perc a kedvencem,
a forró lé, ez a tánc,
a megcsillanó zománc,
az elmúlás lovának
falásnyi abrakot dobsz,
hinnéd, messze a bánat…
Emelkedik az abrosz,
és a pácolt tölgylap alól
hosszú sorban előúsznak
mind a régi, régi halak:
elöl a ponty, melynek szemét,
rám ne nézzen a fazékból,
kivájtam egy kiskanállal,
nyomában egy süllő úszik,
a tavaly kirántott harcsa,
aztán egy filézett lazac,
egy aszpikba dermedt pisztráng,
szájából mazsola pereg,
és bors, citrom és mandula,
aztán jön egy makrélaraj,
fogas, busa és tőkehal,
lisztben hempergetett kárász,
hagymával érlelt heringek,
mind-mind szájtátva lebegnek,
a tányérra pikkelyük szitál,
minden kiköpött szálkájuk
nyelvemre, torkomba gyűlik,
oldalamon már fuldoklik
Yvonne, burgundi hercegnő,
bokám körül gyülekeznek
Ernest Hemingway cápái.
Vissza a tetejére