Pofonok
Tavasz volt. A haverokkal összevesztünk valamin, és aznap egyedül indultam haza.
A járdát egyik oldalról hatalmas betonfal övezte, a tetején parkoló. Vadnyugati olvasmányaimból kanyont láttam bele. Fentről ellenséges indiánok lestek rám. Hangtalanul osontam, figyeltem, nem jön-e arra valaki, aztán felszaladtam a lépcsőn. Büszkén néztem körbe aznapi hódításom felett.
Ábrándozásomat vékony gyerekhang törte meg.
– Kell egy pofon?
Nem tudom, a csattanást hallottam előbb, vagy a csípést éreztem az arcomon.
Sosem kaptam még pofont. De őt ez nem érdekelte. Egyszerű kérdést tett fel, a válasznak nem volt jelentősége.
Ütni akart.
Szétesett minden.
Fájt a pofon helye.
Vékony, nálam alacsonyabb fiú. Vadgesztenyéhez hasonló fej, kaján vigyor. Zsírtól csillogó, fekete haja kiemelte ruhája kopottságát. Orrából csorgott a takony. Szeme folyamatosan a hátam mögött kutatott, jön-e valaki segíteni.
Felkészültem egy újabb pofonra vagy valami még rosszabbra. De csak felnevetett, és eltűnt.
Akkortól minden megváltozott. A világom újrafelosztása befejeződött. Nem vagyok többé hős konkvisztádor. Elindultak a könnyeim, futottam haza. Zörgött a táska a hátamon, a tornazsákom meg kárörvendően fityegett rajtam.
Otthon igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a terv már az ajtóban szétesett.
– Mi történt veled? – kérdezte anyám.
– Semmi.
– Ne hazudj!
– Tényleg semmi.
Berángatott a fürdőbe, felemelt, hogy lássam magam a tükörben. Arcomon a fiú tenyerének pontos mása. A szemem kétségbeeséssel teli.
Anyám ingerült lett.
– Ki volt? Ki tette?
Hallgattam.
– Gondolkozz rajta!
Kiszaladt az öcsémhez a konyhába, de máris jött vissza.
– Szóval? – kérdezte, és vette a cipőjét. – Meg tudod mutatni, hol történt?
– Igen – motyogtam.
Kinyitotta az ajtót. Az öcsémet a szomszédasszonyra bízta, és húzott maga után.
A liftezés végtelennek tűnt.
Reszkettem.
– Mutasd az utat!
Elindultunk a tetthely felé.
Az utca üresnek tűnt, a fiút sehol sem láttam. Megnyugodtam. Nem ismertem a szabályt, hogy a tettes mindig visszatér.
Egy autó mögül lépett elő.
Megállt.
– Ő volt az?
Bólintottam.
– Biztos?
– Igen.
– Hangosabban!
– Igen!
A fiú arca elszürkült. Próbált beleolvadni a környezetbe. Nem futott el, nem mozdult, levegőt sem vett. Az orrából még mindig csorgott a takony.
– Adj neki egy pofont – mondta anyám.
– De én…
– Adj neki egy pofont, vagy tőlem is kapsz egyet!
Mozdulni sem mertem.
– Utoljára mondom. Vágd pofán!
Próbáltam összeszedni minden dühömet.
A csípést most a tenyeremben éreztem.
A fiú megbillent, de állta a sarat.
Megdöbbentem.
A fájdalom neki nem lehetett idegen. Hirtelen égni kezdett az arcom. Ugyanúgy, mint az első pofonnál. Anyám még mondott valamit, de képtelen voltam felfogni. A hazafelé vezető útról nincs emlékem.
Délután nem beszéltünk. Este, miután elaludtam, biztosan elmondta apámnak, hogy mi történt, de többet soha nem került szóba. Később is előfordultak hasonló dolgok. Pénzt vettek el tőlem, az úttestre szórták a táskám tartalmát. Ez is a telep életéhez tartozott, mégsem hagytak nyomot bennem. Bekerültek a családi legendáriumba, a vasárnapi ebédek történetei közé. De a pofont a haveroknak sem meséltem el. Bebetonoztam a lakótelep egyik épülő tízemeletesének alapjába.
Vissza a tetejére