Harangi Andrea

2009/3 - Itt, a tónál2003/4 - Nyár, hetven kilométer2001/2 - Pirigombóciak2000/4 - Család2000/2 - Tisza

Nyár, hetven kilométer

Haza tudnál vinni, kérlek, kéri a költő a testvéremet. Az öcsém jólelkű, segít, ha tud, pedig nem lesz kellemes az út, forró nyár van. Nyár eleje, de mióta áprilisi kánikulák is vannak, inkább nyár közepének számolom már ezt az eper-, cseresznyeérés előtti időszakot.

Várad hetven kilométer Debrecentől. Szomszédos EU-régiókhoz tartozhatnának, ha lenne már errefelé ilyesmi. Gazdasági, biztonsági, kulturális kapcsolatok, a három alappillér meg a négy szabadság elve. Tisztviselő író vagyok, ez az egyik fajtája azoknak az íróknak, akik szerény megélhetésükért elcseszik az egész napjukat valami teljesen mással, valamivel, ami nem irodalom. Messze esik az ilyen lét egy író boldogságától, de csak kevesen választhatnak. A költő tanár és újságíró Váradon. Egy sokkal rosszabb életet kapott, mint én. Hogy miért gondolom ezt? A kirándulások odaát a családommal és a hallomások mind ezt erősítették a fejünkben. Valamiért az alakult ki bennünk, hogy mindenki, aki odaát született, egy sokkal rosszabb életet kapott, mint mi. Majdnem mindenki, ez így pontosabb, mert akkor a szerencse, a gazdagság és a tehetség azon ötvözeteire is gondoltam, amik kirepíthetnek valakit onnan.

Nem indulunk reggel, hiszen csak hetven kilométer és vissza. Igaz, ez nem az a hetven kilométer, amikor az ország belseje felé megyünk, veszünk egy üdítőt, egy fagyit, tankolunk. Csak tizenkét kilométer van odaát, de az odaát van. Van egy barátunk, hat kilométerre laknak a szülei a határtól, de odaát laknak. Püspökladányig hosszabb neki az út, mint Ladánytól Pestig.

A költő borozik. Kedves köszöntőt mond és buta vicceket, vannak közöttük kifejezetten trágárak is. És szavalja a saját verseit. Van-e reménytelenebb - feketekávét adok elé tejszínnel -, mint úgy halni meg, hogy az ember a saját sorait hallja belülről. Meghalni mindenhogyan reménytelen, nézem a sánta költőt rossz ruháiban, nyári életkedve az övé.

Megissza a családom összes borát, mind a két üveggel, ami van otthon. Alig akarja elhinni, de mi nem tartunk több bort otthon. Ezen a környéken minden van, de a tájra jellemző bor nincs. Még jó, hogy apa keresztanyjáék Tokajban laknak, különben hírből sem ismerném a szüretet, sohasem ihatnék mustot.

Konyakkal vigasztalódik. Abból sem nagy a készlet, egy üveg, de még van benne jócskán. A költőt nem én hoztam a szüleim házába. A család egy régi barátjával érkezett. Soha nem is szoktam ilyesfajta literátor embereket vinni a házba. Egész pontosan arra a régi vágású költő-, írótípusra gondolok, aki meg van róla győződve, hogy minden helyzetben költőként, íróként kell viselkednie. Lám, reggeltől estig mondja a saját verseit, itt egy költő a házunkban, Tamás úgy tesz, mintha azt szeretné, hogy a családom ezt gondolja róla. Tényleg költő, gondolja a családom, kedves, bár egy kicsit terhes nekünk a buta vicceivel és a szép verseivel együtt. Megitta a borunkat, költő, apa nevet, amikor ezt mondja.

Apa ősszel gyerekmeséket írt rímbe szedve, nem voltak rosszak, még egy pályázatra is beküldte őket, nem nyert velük. Biztattam, hogy én sem pályázaton lettem író, és hogy sok munka meg kitartás kell az ilyesmihez. Te nem is vagy író, mondta az apám. Gyakran viccelődünk ezzel egymás között, hogy van neki egy lánya, aki azt állítja magáról, hogy író, de nem író, mert majdnem soha nem ír, de néha mégis, és akkor az megjelenik újságokban. Egy könyvet is hozott a házhoz, amit ő írt, de azokat az írásait már ismerte a család. Ha itthon van, akkor nem ír, és ha telefonon hívjuk, akkor sem ír, mindig valami mást csinál, de nem takarít, mert azt nem szokott, és a függönyeit sem mosta ki rég. Négy üveg sör is van itthon, de az Tamásnak nem kell, megitta a borunkat, költő.

Mutatnám neki azokat a verseket, amiket szeretek, egyet-kettőt el is mondok fejből, kortárs költőktől, Petri, Parti Nagy, Tóth Krisztina, inkább csak sorokat, ahogy eszembe jutnak. A saját verseivel válaszol és néha Petőfivel meg Arannyal. Elnéző mosollyal arcomon gondolok arra, hogy csak három költő alkotott ezen a nyelven, amióta egyáltalán létezik ez a nyelv, az egyikük Merlei Tamás néven Nagyváradon él.

Tegnap is valami hasonló történt. Nekem már anyukám főztjén járt az eszem. A finom borsólevesen, a főtt tésztán, a pörköltön, no meg a házi savanyún, de nem lehetett asztalhoz ülni, mert csak jöttek és jöttek a versek Tamás szájából igazságról, életről, tűzről. Tetszenek-e nekem, kérdezte Tamás, hogy tetszenek, kolléga, a verseim. De ne mondd megint azt, hogy szépek, mert akkor üvöltök, szorítja a hurkot körülöttem. Gyere ebédelni, mondom, de erre újabb versek következnek. Hopp, volt még valaki, aki ezen a nyelven írt poémát, itt egy Dsida Jenő-versrészlet került elő. Kolléga, ismered, kérdezi cigarettával a kezében, mindig cigaretta van a kezében. Amikor megérkezett, nem értette, miért nem lehet a szobában cigarettázni, azután megszerette a napsütötte verandánkat.

Munkásságom egy részét anya már megérkezésem előtt elépakolta. Így történhetett, hogy a kertünkben egy ember, aki bár cseppet sem hasonlított az öcsémre, de mert csak hosszút hozott, az öcsém egyik pálmafás rövidnadrágjában és élénk mintás pólójában nézelődött, kezet rázott velem, majd gyors diskurzusba kezdett Z.-ről, akit az egyik szövegemben említek, és ő is ismeri. A negyedik percben dedikált kötetet tudhattam magaménak Merlei Tamás verseivel.

A leves alatt a versek abbamaradtak. Anya megemlíti az egyik nagyapját, Csíkszentkirályi Király Bélát, aki vasúttiszt volt Debrecenben, és a Nagyállomás bombázásakor halt meg, így ő már nem ismerte. Annyira régen gondoltam erre a névre, hogy szinte zavarba hoz az említése. Távoli kapcsolat Erdéllyel. A fél családunkat Királynak hívják, az biztos. Polgári mentalitással, de nagyon szegényen nőttek fel, a nagymamám tizenöt évesen cukorkakészítőnek tanult. Voltak még nemesi, falusi iparűző őseim is, úgyhogy minden, amit el tudsz képzelni, ez vagyok én. Tamásnak a felesége és a gyereke Csíkban él, az nagyon messze van Váradtól, nehéz így vasárnapi apukának lenni.

Akkor az Intersparba megyünk, mondja a tesóm, az esik útba. A Tescóban többet kell sorban állni a pénztárnál, nem tudunk a Tescóba menni, válaszol Tamás kérdésére. Szólok, hogy nincs nálam az útlevelem, a határig megyek, ott elköszönök Tamástól, megvárom az öcsémet, aki fordul és jön.

A tálcázott, fóliázott húsok, felvágottak, sajtok, dobozos gyümölcslevek, cigaretták egy nagy bolti szatyorba kerülnek mellém a hátsó ülésre. A határon majd vigyázni kell, hogy el ne vegyék, meg ne fizettessék a cuccot, amit Tamás egy Magyarországon kapott honorjából vett.

Nagyon meleg van. Erdőspusztánál összehajlanak a fák az út felett. Gyönyörű fények a lombok között. A Vekeri-tónál mindig nagyon boldog voltam, kivéve, ha esett, az autónk elromlott, busz nem jött, és be kellett gyalogolni Debrecenig. De arra jó visszagondolni, hogy kibírtam egy kis nyafogással és nagy lelkierővel. Nem is sokszor történt meg ez, talán ha kétszer. És lehet, hogy kaptunk stoppot. Csak a sötétedésre emlékszem a főút mellett, a félelemre, amikor néhány órára úgy tűnt, meg kell küzdeni az elemekkel. Most meg ragyog a nap. Ezekért a leveleken átszűrődő nyári fényekért érdemes élni, mondanám, de felesleges, mindhárman valami nagyon hasonlót érzünk. Feldobódottak vagyunk.

Tamás azt mondja, majd egyszer menjünk el úgy, hogy ő mutassa meg nekünk azt, ami mindhármunknak Erdély. Jókedvünk van, énekelünk mint a mókust, internacionálét, székely himnuszt. Elvétjük az utat Ártánd felé, azután visszatalálunk. Újfalunak, Keresztesnek megyünk.

Erdély ma Romániában van. Románia számomra egy olyan ország, amin tízéves koromban keresztül utaztam vonattal Bulgária felé. Banalitás, de leírom, a félelem, kosz, nyomor országát láttam. Ha a Vekerinél kezdtem el tanulni a félelmet, akkor valahol Romániában azon a vonaton már tudtam félni. A Kárpátok és Bukarest között elfogyott a vizünk. Egy állomáson anya leszállt, hogy a kútból vizet vegyen az üvegünkbe. Talán tíz percünk volt, sokan álltak a kútnál. Szomjas voltam egy szürke, csúnya országban, amiről el tudtam képzelni mindazt a borzalmat, amit addig is hallottam. Azt mondták, maradjak csendben, ne keltsek feltűnést, ki ne derüljön, hogy magyarul beszélek. Abban a tíz percben összesűrűsödött mindaz a félelem, amit addig ismertem.

Egy ismerősöm nemrégen konferencián volt Bukarestben, azt mondja, szép város.

Amikor kirándultunk Váradra és azon túl is a családdal, tetszettek a templomok, de nem nagyon éreztem jól magam. Mindenhol velemkorú kolduló gyerekek álltak, lestek ránk. Csokoládét, rágógumit, szappant nyomtunk a kezükbe. Szégyenkeztem, dühös és szomorú voltam, hogy nekem van, nekik meg nincs. Román gyerekek, mondtuk a magyar és román gyerekekre. Nem éreztem missziónak, amit teszek, csak a kezükbe nyomtam a cuccot.

Amikor visszajöttünk, a határ magyar oldalán életemben először megfogalmazódott bennem, milyen jó, hogy hatvan kilométerrel idébb születtem. A fél életemet úgy éltem le, hogy milyen jó nekem, mert hatvan kilométerrel idébb születtem. Ráadásul nem Ukrajnában, nem Oroszországban vagy a sok vacak hely valamelyikén, van mit ennem, nem kell fáznom, és a háborúk már régen elmúltak, mire megszülettem. Mázli. A világháborúk történetéből kis túlzással csak arra emlékszem, hogy a románok a Tiszáig akartak terjeszkedni.

Ártándnál csinálják a határátkelőt. Gyors búcsú Tamástól, nyálas puszi, izzadt ölelés. Elkéri az újságomat, de nem bánom. És már nyomja is a szélvédőnek a nemzetközi újságíró-igazolványt, az élelmiszert nem veszik el, nem fizettetnek rá, gyorsan átjutnak. Elbattyogok a büfésoron a szélső bódéig, még elérem az öcsémet mobilon, mondom neki, visszafelé a szélső bódénál talál. Meleg van, várok.

Üdítőt iszom. Nézem a kisfiút és a férfit a másik asztalnál. Amikor a pici gumilabda hozzám pattan, visszadobom és mosolygok. Már két órája várok. Az öcsémet nem tudom elérni, nincs roaming-unk. Ráment a román háló a telefonjára, mondja a büfés-nő. Szimpatikus, nem éppen szép, de érdekes arca van. A hívott fél nem kíván hívásokat fogadni. Ezt a nem éppen udvarias és teljesen hazug mondatot löki nekem a gépi hang, ahányszor hívom a testvérem számát. Valójában a hívott fél nagyon szeretne hívást fogadni, egy kocsisorban áll, visszafelé a határon, legalábbis remélem, hogy így van.

Mindig egy fiút szerettem volna, hát megkaptam, mondja a büfésnő, amikor a kisfiú és a férfi elbicikliznek. Eleven nagyon. Okos is, jól tanul. A férjem három-négy hetente látogatja, elváltunk. Mondjam, hogy többet látja a gyereket azóta. Nem arra, amit mond, hanem valami kislányos belső boldogságra figyelek az arcán. Egyfajta nyugodt érzékenység, a világgal kapcsolatot találó belső élet árad felém, ahogyan a kávéfőzőt kezeli, szendvicset melegít, fagyasztott csirkét ad román kamionosoknak.

Több türelme van hozzá. Most, ha eljön, akkor a gyerekkel foglalkozik. Persze, most is vannak problémák, de jobb így. Karácsonyra együtt vettünk Lacikának biciklit. Az apja gondolt egyet, és vett neki még egyet. Minek egy gyereknek két bicikli, nem akarnám elkényeztetni, nyitja a hűtőt.

A szülei a határ túloldalán laknak, kis falu, úgysem ismerem a nevét, mondja. Ritkán látja őket, pedig közel vannak, csak nehéz odajutni. Váltják egymást, minden második héten hét napot van a bódébüfében reggel öttől este tízig.

Három óra múlva, amikor már enyhén ideges vagyok miatta, megérkezik a testvérem a Níva terepjárónkkal. Nem tudtam, melyik végéről számolódik az egyes bódé, de legalább itt vagy, hívjál meg egy kólára, rágyújt. Odaát ortodox húsvét van. A büfésnő bólint. Az emberek az út mellett csúsznak-másznak az italtól, csavarja le a kupakot az öcsém. A román vámosok, határőrök nem csinálnak semmit. Részegen ülnek a lépcsőn, és intenek egyet nagy ritkán.

Elköszönünk a büfésnőtől. Amúgy, kérdem.

Amúgy ugyanaz, néz a tükörbe az öcsém, mint amikor gyerekkorunkban jártunk ott. Ugyanolyan rosszak az utak. Nincsenek lámpák, vagy nem jók, ahol pedig nagyon kellene. De örülök, hogy hatvan kilométerrel idébb születtem, mondja, és iszik a kólából. Meleg van, megyünk visszafelé Debrecenbe. A Vekerinél az útra hajlanak a fák. A leveleken átszűrődő nyári délutáni fény kísér minket a város felé.

Vissza a tetejére