- Szerinted mi magyarázza Juhász Ferenc és Nagy László halhatatlanságot ígérő elismerését? - kérdezte egyszer tőlem. - Az, hogy a szakma dicséretekkel, a hivatal díjakkal jutalmazza őket?

 

A kérdésben (ki ne érezte volna) fájdalom bujkált. Nem önsajnáló fájdalom persze, ilyesmi dehogy illett hozzá, hanem az önértéktudat dacos keserűsége: érek annyit, mint ők. Akkor már - az irodalmi hetilapnál író-költő lélektant tanulva - tudtam, hogy bármit válaszolok, nem fogadhatja el. Ha azt mondom, persze, hogy érsz annyit, üres vigasztalásnak tekinti. Ha azt mondom, többet érsz náluk, nagyon más vagy, ezzel érsz többet, ravasz kibúvót sejdít. Ha azt mondom tréfás baráti kegyetlenséggel: te nem is „megyei költő” vagy (volt ilyen rendszertani besorolás), hanem csak kisvárosi költő, elégedj meg ezzel a ranggal, hátba vág, elneveti magát és rágyújt ötvenedik cigarettájára.

 

Tehát dadogni kezdtem. Egy bizonyos tehetséghatáron felül - mondtam -, szerencse dolga is az elismerés mértéke. Arany Jánosnak magas hivatal jutott, Vajda Jánosnak cikkírói robot a Vasárnapi Újságnál. Juhász a Rózsadombon lakik villában, te Gyulán szobakonyhában. Nálunk az is kell az elismeréshez, hogy a költő valamely Nagy Nemzeti Ügy felvállalója legyen. Juhász nemzethalált vizionál, Nagy László konok plebejus erkölcsiséget sugall. Te egy elsüllyedt kisvárosi Atlantiszt vizionálsz és szubrett-siratót vállalsz. Juhászt és Nagyot táborba sorolták, ha nem akarják, akkor is: a népi írókhoz tartoznak. Téged nem sorolnak sehová, a gyulai Komló törzsvendégeihez tartozol. Juhász és Nagy tábora monarchikus berendezésű: fejedelme van és fejedelem-várományosai vannak. A fejedelem Illyés Gyula most, utóda Juhász is lehet, Nagy is. Te megátalkodott republikánus vagy. Juhász és Nagy szem előtt van, a fővárosban mozog, megénekli a biai szülőházat meg az iszkázi Zöld Angyalt, de haza csak vendégségbe jár, egyvárosú ország a miénk, Tihanyba vagy Sajkódra csak akkor vonulhat el a költő, ha Pesten már megalapozta hírét. Te Gyulán vagy híres. Mindez persze költészeten kívüli magyarázat. De hát Juhász époszokat ír, Nagy László katedrálist épít káromkodásból, te sanzonokban énekled meg Zsuzsika bájait. Juhász Ferenc verbális forradalmat robbantott a magyar költészetben, Nagy László új metaforákat hozott, te - a felületes ítélkező szemében legalábbis - hagyományhű vagy. Ha úgy tetszik: ők korszerűek, mert posztmodern költők, te korszerűtlen, mert premodern költő vagy. És még egy, félig költészeti, félig költészeten kívüli magyarázat: századok óta költőpárosokban gondolkodik a szakma. Ha párra lel, megnyugszik. A józan Bajza, a romantikus Vörösmarty. A tempós Arany, a robbanó Petőfi. A klasszicista Babits, a szecessziós Ady. A pusztafi Illyés, a városperemi József Attila. És hát most a nyelvrobbantó Juhász meg a fegyelmezett Nagy. Neked nincs párod, egyedül vagy.

 

Ilyesmiket dadogtam és nemhogy elfogadhatatlannak találta magyarázataimat, de meg is bántódhatott. Ha nincs köztük előlegezett barátság, talán szóba sem áll velem többé. De hát ahogy föltételeztem, hátba vágott, elnevette magát, és rágyújtott ötvenedik cigarettájára. És küldte új verseit a szerkesztőségbe, ahol dolgoztam, szálkás óriásbetűkkel ijesztve rám a kísérő levélben: mi lesz, ha nem közöljük őket azonnal és ha nem küldünk cserébe legalább annyi pénzt, amennyiből téli tüzelőt vesz salgótarjáni vaskályhájába. A fenyegetés, ellentétben versei választékosságával, vaskosan válogatatlan szavú volt, nem úgy tett, mint a Hortobágy poétája, ő káromkodott és fütyörészett: levélben káromkodott és versben fütyörészett.

 

Talán engesztelésül, azt követeltem Ne sírjatok című kötetéről írva, hogy tessék őt végre észrevenni és teljesítménye szerint méltányolni. „Megjelent egy antifasiszta versantológia, az ő Sírirata kimaradt belőle - panaszoltam. - Bartókja kimaradt a Bartók-antológiából, Búcsúja, Húsvétja, Leckemondása vagy Zokogása a Szép Versek antológiából. Mindig, mindenhonnan kimaradt” - írtam vádlón. Hogy miért találom makulátlan tökélyűnek a Ne sírjatok kötet minden versét? - kérdeztem. „Ha Simonyi Imre József Attila-díjat kap egyszer” - fogadkoztam - keresek és találok majd makulát. Addig nem.

 

Ezt követően történt, hogy Aczél György kulturális pártvezető magához kéretett egy Gyuláról Pestre szakadt ifjú filozoptert, Görgényi Ferencnek hívták, vállalja el, afféle pártmunkában, a Filozófiai Intézet ideiglenes vezetését. Az intézet rebellis fészek volt akkor, vezetése kényes pozíciót jelentett, az ifjú feltételeket szabott. Köztük egy váratlant: elfogadja Aczél kérését, ha Aczél is elfogadja az övét. Tessék Simonyi Imrének József Attila-díjat adni. A pártvezető meghökkent, de nem kérdezte, ki az a Simonyi, hiszen szerette azt a látszatot kelteni, hogy a kulturális életben mindenkit ismer, csak azt kérdezte: tud-e ehhez támogatókat szerezni az írószövetségben, mert azt a látszatot is szerette kelteni, hogy döntéseiben szakmai ajánlásokra támaszkodik. Az ifjú megígérte a támogatókat, s egyre mindjárt hivatkozott. Rám. Aczél felvonta szemöldökét, rendben van, Simonyi díjat kap, de nem azért, mintha Faragót orákulumnak tekinteném.

 

A történet szereplői közül, ha magamat is közéjük számítom, csak én élek már. Görgényi, aki a történetet elmesélte, váratlanul halt meg, fiatalon. A pártvezető idősen távozott, a bukott politikusok keserűségével. A költő dühösen adta meg magát, mert testi ereje hatalmas volt, titokban végig azt remélte, ő lesz az első, aki örökké él majd. A képzeletbeli díszpárnán, mikor temették, ott volt persze a bronzplakett, József Attila arcképével. A pártvezető állta a szavát.

 

Most tehát kereshetnék és találhatnék makulát. Ha ez nem volna végképp nevetséges. Ha az összehasonlítások is a költőpáros meg a magányos költő között nem volnának értelmetlenek. Ha a korszerűtlenség például nem szimpla divatfogalom volna csak, s nem a tehetség meg a belőle fakadó teljesítmény számítana igazán. Az ember újraolvassa Simonyi Imre verseit, és sugárzik belőlük a poézis forrósága. Már az sem számít, mennyire ismerték és mennyire ismerik most. Ez a poézis a feledés hamuja alatt is parázslik, hűlő világunkban bármikor föléje hajolhatunk melegedni. Akinek kedve vagy hivatása ezt diktálja, választ kereshet persze jó néhány kérdésre, ilyenekre például:

 

Témavilága méri-e egy költészet értékét; hatalmasabb-e a kozmosz, poétikai értelemben, a gyulai Dob utca hatos számú háznál?

 

Mi vonz valakit egy helyhez, miért ad rangot a kucséber Grünwaldnak az, hogy gyulai, miért vágyott a világhírben dúslakodó Einstein azoknak az egykori kölköknek az elismerésére, akik szülővárosa utcáján kicsúfolták pipaszárlábára lecsúszott harisnyája miatt, miért szomjazott költőnk gyulai elismertségre?

Hogyan választ trubadúrszerepet egy huszadik századi költő (mert persze valamilyen szerepet minden költő választ), s hogyan ér el vele poétikai sikert is, kézzelfoghatót is, utóbbit egy lánykáért indított versenyben, hogy eldicsekedhessék vele:

 

 

Honnan a bátorság, hogy ami hivatás, az egyetlen foglalkozás is legyen; magyarán: abból éljen meg a költő, hogy verset ír egy olyan világban, amelyben a vers csak akkor kurrens áru, ha a táncdalok idiotizmusáig süllyed?

 

Honnan a makacs ragaszkodás az udvari szoba-konyhához, amely a „legénylakások” lepusztultságával rémiszti a látogatót, s amelyből hófehér mandzsettákkal, kifogástalan öltönyben lép elő a költő, ha maga megy látogatóba? És nincs-e rokonságban ez az életviteli kettősség a magánhasználatú beszéd faragatlan meg a közhasználatú vers cizellált voltának kettősségével?

 

Végül mi a titka annak a versbeszédnek, mely mintha folyamatos történetet mesélne, in medias res kezd minden újabb epizódot, minden verset, valahogy így: „S a cselédlányok ott az esti kúton”, vagy „S a Színkörben; direktor úr, Mihály” vagy: „... s az első lány - a Színkörből! - az első”.

De lehet, hogy ezekre a kérdésekre is, szerepére, vélt korszerűtlenségére, szobakonyhás életvitelére, mindenre az ő szonettje ad mindenkiénél érvényesebb választ. Így: