A felvilágosodás árnyéka vetül ránk. A világ minden jelenségét megmagyarázni kívánó ember igyekezett kipusztítani önmagából az álmokat, de legalábbis száműzni kívánt mindent, amit a racionalitás apró részleteket is megismerni kívánó tapogató mozdulatai el nem érhettek. A csapda bezárult, a szabad gondolat kalandja helyett maradt nekünk az egyik dogmát felváltó másik dogma. A hit képességét fölváltani kész tudás képessége. A legvadabb következményekkel járó illúzió. Az emberiség önbizalmának megrendülése persze sokat segít. Úgy tűnik, a mindenható mégsem bennünk vagy általunk létezik, hanem rajtunk kívül keresendő. Sőt az is lehet, hogy nem keresni kell, csak hagyni, hogy működjön.

Pogány Gábor Benő olyan tudatossággal fordul szembe a szakma és a kritika által kőbe vésett kánonokkal, elvárásokkal, megszokásokkal, hogy általa akár a modernitás eszméjét is kénytelenek vagyunk újragondolni. Pedig elképzelhető, hogy éppen a sajátos, a személyes, a besorolhatatlanul egyedül való művészi teljesítmény már a „művészeti forradalmak” mesterséges kollektivizmusának kezdete óta figyelmeztet minket, hogy legalább kétféle útja lehet a megrendítő művek létrejöttének. Az egyik a tagadás, a másik az igenlés. Az egyik a látványos szakítás a történetiséggel, a másik a természetelvű folyamatosság fönntartása. Az egyik a közösségteremtés skolasztikus útja, a másik az individuum belső keresése, a közösség szellemi megfogalmazására vagy akár a sejtett rendező elv képviseletére. A tapasztalás és az ösztön is tévutakra vihet, ahogy jelentős művekkel belakott zsákutcákat tud teremteni a tudatosság abszolutizálása, az ideologikus önfegyelmező szabályrendszer is.

Pogány Gábor Benőnek mégsem kell megmérkőznie ezzel az összetettséggel, mert minden – a tisztes mesterségben gyökerező – indulatát, gondolatát szobrai számára tartja fenn. Tehát aki formai vagy gondolati kísérleteket sejt e plasztikák világában, az költészetet talál. Költészetet, amely az emberi lét első pillanatától (ha volt egyáltalán ilyen első pillanat az állati létből való kiválásunk fölmérhetetlen folyamatában) mítoszteremtő gesztus. Persze létezésünk már önmagában is az, hiszen történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja, mondható mesét is teremt a puszta értelmezésen és a tudományon túlmutató képességünk. No, ezen a tájon találhatunk táptalajt Pogány Gábor Benő munkásságában. Ez a szobrászat nem tud és nem is akar felejteni. Összegyűjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek ezredforduló utáni izgalmas megfogalmazását. Fölismerhető utalásai ellenére is gyökeresen új, eredendően mégis ősi élményeket hív elő, s azt a hibát aligha szabad elkövetnünk, hogy a historikus gondolkodás könyvelőihez méltó buzgalommal datálni kezdjük a munkák ihlető eredetét. Nem. Pogány Gábor Benő természetelvű, fantáziával termékenyült figuralitása a legigényesebb absztrakció, hiszen a leghagyományosabb szobrászi eszközökkel ad esélyt a meghökkentően szabad képzettársításoknak. A viaszvesztéses bronzöntés ködbe vesző technológiai kezdete sem ad kapaszkodót, nem skatulyázható a szerkezet nyomán a Somogyi József, Kerényi Jenő utáni szobrászat világába ez a plasztikai nyelv, ahogy a köztériség teatralitását is levetik magukról a rejtett üzenettel bíró, meditatív személetet kínáló alakváltások. A tárgyi utalások is inkább kortalanná teszik a jelzéseket, s a természet közvetlen üzeneteként jelenítenek meg mindent, ami emberi, ami a köznapi létezés feltételeként drámai. Még azt is óvatosan vetíteném erre a szobrászati udvartartásra, hogy mindösszesen az eredendő magyar szobrászat tárgyi jeleit foghatjuk-e kellő érzékenységgel e munkák láttán. Hiszen a mítosz, a mitológia köthető ugyan a lejegyzés nyelvéhez, a történetet hordozó népek csoportjához, de e történetek eredendően európaiak és még inkább egyetemesek. Nincs a világon az a civilizáció, ahonnan kihalt volna a vadászösztön, a szerelmi vágy, a gyógyítás képessége, a ráolvasás varázsa. Nincs az a városi vadon, nincs az a betonrengeteg, ahol ezek az eredendően emberi tulajdonságok elő nem törnek. Maga a szobrászat a tudatos szerkezetépítés mintázás, gipszöntés, lekopogás, homokformázás, viaszveszejtés, bronzöntés, csiszolás, cizellálás ritmusában ott hordozza a tehetséget előhívó révület esélyét.

Minden valamirevaló művész képes előhívni magából a teremtés pillanatát lehetővé tévő lelkiállapotot, ami persze úgy hozza magával a lázat lehűtő kételkedést, a kínnal, mámorral vegyülő megfejthetetlen létformát, hogy az még az alkotó előtt is örök titok marad. Pogány Gábor Benő már ismeri ezt a titkot, s ami ránk tartozik belőle, azt a maga teljességében meg is tudja mutatni. Neki és magunknak csak annyit: minél gyakrabban lehessünk e teremtő látomás tárgyi megmutatkozásának (tehát önnön múltunknak és jövőnknek) ámuló részesei.                                                                       

(Elhangzott: Pogány Gábor Benő kiállításának megnyitóján, 2012. június 29-én a szolnoki Damjanich János Múzeum udvarán.)