A felekezeti futballmeccsek, azok ám a szépek! - így sóhajtott egy napon Articsóka úr, s egy sóhajtásnyi articsókaborral fertőtlenítette szavainak hűlt helyét. - Kezdetben egy erdei futballpályán zajlottak az összecsapások, ám ezek sajnálatos módon a partvonalak hiánya miatt gyakorta határtalanságba torkolltak, ami ugyan a transzcendencia hivatásos barátai számára lehetne akár kellemes is, ám egy futballmérkőzés esetében felette kínos dolog. Aztán meg a nagyszerű derbik sokszor reménytelen labdakereséssel végződtek.

Így került a felekezeti bajnokság egy börtönpasztorációban szolgálatot teljesítő lelkész javaslatára a márianosztrai büntetés-végrehajtási intézetbe. A helyszín ellen senki nem emelt kifogást. S arról, hogy a katolikus szeminaristák netán megvalósíthatnák a jogosulatlan előnyszerzés bocsánatos vétkét - néhány, a szomszédos pálos kolostorban titokban elmondott röpimával -, tapintatosan nem esett szó.

S a börtön nem pusztán a pálya alkalmassága miatt tűnt megfelelő helyszínnek. Hiszen - világított rá egy vékony rabbiképzős - a futball tükörfordításban magyarul azt jelenti: láblabda. S ki ne gondolna e szó hallatán ama klasszikus bokabilincsre, mely hajdan a fegyencek lábának fájdalmasan fölösleges ékszere volt, a lánc végén egy súlyos vasgolyóval, egy afféle láblabdával tehát, melytől oly nehéz volt a szabadulás.

S mi más volna a mi „láblabdázásunk” e komor falak között - tette hozzá mosolyogva a vékony rabbiképzős -, ha nem éppen ama fájdalmas láblabda játékos jóvátétele? Ekként ért össze az elmés rabbiképzős száján börtön, szabadság, játék és teológia.

S hogy ily módon a helyszín most már spirituális megalapozottságot is nyert, kezdődhetett a játék. Rendes, régi szokás szerint a katolikusok hozták a hálót, a lutheránusok a frissítőket; a kálvinisták az óráról, a rabbiképzősök pedig a labdáról gondoskodtak. A felekezetek képviselői a fegyőrök délelőtti, valamint a rabok kora délutáni (barátságosnak éppen nem nevezhető) összecsapása után mérhették össze erejüket. A zöld gyepen akkor már vércseppek csillogtak és kitörött fogak fehérlettek, akárha néhány játékos valóban a megszentelt fűbe harapott volna.

Vannak, akik azt állítják, hogy a felekezeti futballmeccsek bizonyos mennyei mérkőzések földi másai. Hogy a játékosok különböző teológiai nézeteltérések szavak nélküli megvitatásának tekintik egymás hallgatag faragását. Hogy minden egyes alattomos bokakoccantás és fájdalmas elefántpuszi egy-egy teológiai tézisnek, illetve antitézisek tekinthető. Ámde mindez teljes bizonyossággal mégsem jelenthető ki. Az már azonban szentigaz, hogy minden valamirevaló felekezeti futballmeccs mennyei csontzenével járt, tehát érzékcsalódás és önbecsapás volna felfedezni a sípcsontok határozott koppanásaiban a szelíd ökumené tiszta hangjait.

De nem az Achilles-inak gyakori sanyargatása volt a felekezeti mérkőzések legfurcsább sajátossága. Hanem sokkal inkább az a rejtélyes és megmagyarázhatatlan „szabálytalanság”, hogy ezeken a mérkőzéseken soha nem volt bíró. S ebben a kétségtelenül meghökkentő tényben dőreség volna jelképes értelmet gyanítanunk. Hiszen paradox módon éppen a játék tisztasága miatt tűnt egyszerűbbnek ez a szokatlan megoldás. S a gyakorlat a döntés helyességét igazolta. Bíró híján ugyanis sokkal kevesebb volt a szándékos szabálytalanság, s több volt a megértés és a türelem. S ha lett volna bíró, akkor talán olykor elszabadulhatott volna a pokol. A nagyon vitás kérdések miatt persze azért szükséges volt egy megfellebbezhetetlen tekintély jelenléte. A márianosztrai börtön titkos, belső futballpályáján a „vérbíró” szerepét egy idősebb, életfogytiglani elítélt töltötte be, akinek a szavára mindenki hallgatott.

Pontban három órakor a felek megáldották a labdát és a gyepet, s azután kezdetét vette a nagy küzdelem. Az elítéltek felekezeti hovatartozás szerint szurkoltak egyik vagy másik csapatnak. Az ateista fegyencek nem kis számú serege közömbösen hallgatott. Pedig a felekezeti torna igen magas színvonalú küzdelmet hozott. Egymást követték a szebbnél szebb trükkök, a lyukra futtatások és az átlépős cselek. A felekezetek gólokban gazdag mérkőzéseket vívtak. S csak most sajnálhatjuk igazán, hogy a vallásháborúk idején Európában még teljességgel ismeretlen volt a csodálatos, isteni labdajáték! Mert mennyivel egyszerűbb lett volna az egylényegűség vagy az eleve elrendelés kérdésében zöld asztalok és haragoszöld harcmezők helyett ezen a játékos, szelídzöld harcmezőn döntésre jutni! S hány emberéletet menthetett volna meg egy-egy jó ütemű becsúszó szerelés!

Nem tudni pontosan, hogyan, s mikor történt a baj. Talán azon támadhatott nézeteltérés, hogy ki ért utoljára a labdához. Talán csak egy túl magasra emelt láb volt a későbbi események indítóoka. Nem tudható. Csak annyi bizonyos, hogy az egyik felekezet képviselője azt a teológiai köntösbe öltöztetett egyszerű kérdést vágta a másik felekezet meglepett képviselőjének fejéhez, hogy: van-e a- labdának lelke? S meglepő módon ezen a kétségkívül ártalmatlannak tűnő kérdésen tört ki aztán a sajnálatos tömegverekedés - illetőleg: ezen tört volna ki, ha az egykedvű ateista elítéltek még idejében közbe nem lépnek, s le nem fogják az emberi mivoltukból teljességgel kivetkezett teológusokat. Így ért szomorú véget a felekezeti futballbajnokság; és soha többé nem játszották újra a félbeszakadt mérkőzést.

Articsóka úr nagyot sóhajtott, s egy nagyobb sóhajtásnyi articsókaborral gyógyította a félbeszakadt mérkőzés által esett lelki sebet. Aztán újra megcsapták fülünket és orrunkat articsókabor illatú szavai.

Pedig lényegbevágó kérdés ez. S én azt mondom: lélek lakik a labdában. S nemcsak azon köztudomású vélekedés miatt merészelem ezt állítani, miszerint minden ember születése előtt előbb labda lesz, és csak utána ember, s erre perdöntő bizonyítékul a labdahasú kismamák mutatkoznak. S meglehet, ha valóban így áll a dolog, akkor mindnyájan labdák voltunk egykoron.

Mutatkozik azonban egy másik bizonyíték is.

Azt beszélik, minden idők legjobb futball-labdáit a márianosztrai börtön labdavarró brigádjai készítették. (S ezt tudva talán a felekezeti futballbajnokság helyszínválasztása sem tekinthető egészen véletlennek.) Sőt, azt is mondják, az Aranycsapat a legjobb hazai mérkőzéseit mindig márianosztrai labdákkal játszotta. Csak egy baj volt a kiváló mestermunkákkal: túlságosan sok fogyott el belőlük egyetlen meccs alatt. A közönség ugyanis előszeretettel „nyelte le” a varázslatos bőrgolyókat egy-egy mellé- vagy fölélövés után. S habár tudjuk: labdát lopni nem bűn (ahogyan csókot vagy könyvet lopni sem az), ezekkel a márianosztrai mesterművekkel bonyolultabb volt a helyzet. A labdatolvajok ugyanis hazaérve azonnal kést ragadtak, fölhasították a csodálatos játékszert, majd kifordították a belsejét, s aztán gyakorta a lázas labdatolvaj boldog indiánüvöltése követte a tragikus labdahalált. Mert lélek lakozik a labdában! S a labda elszálló lelkével sokszor az élet reménye költözött vissza a labdahasítók szomorú szívébe.

Mert a márianosztrai börtönben sínylődő labdavarró foglyok a csodálatos labdákkal üzentek szeretteiknek. S a végső összevarrás előtt mindig beleírták nevüket és tartózkodási helyüket a labda belsejébe. S aztán így üzentek a hollétükről mit sem sejtő otthoniaknak, hogy nem kell aggódni: még élnek. S a nagyszerű, csodálatos labdák az életüket áldozták néhány boldogító betűért.

Hát így játsszatok eztán.

Mert minden labda belsejében lakozhatik valamely kézzel írott, alig olvasható üzenet, melyet egy szerelmes elítélt rótt a puha bőrbe. S aztán ha egyszer, egy napon vaktában ellőtt egészséges felszabadító rúgásotok az égbe száll, és soha többé nem tér már vissza közétek, e kopott földi pályára - hát ne csodálkozzatok, és ne sírjatok.

Hisz lélek lakik a labdában.