Lidércmese

Szuromberek királyfi látogatása Sziromka Mária királykisasszonynál

Megszólal a szemtanú (1)

Volt egyszer egy királyfi, Szuromberek. Egy szép napon, amikor sűrű, sötét felhők borították az eget, és majdnem eleredt az eső, átszaladt a szomszéd országba, ott volt közel, egy fontos dolog miatt. A szomszéd királykisasszony, Sziromka Mária éppen a kertben kapálgatott. Volt neki egy virágágyása, az nem volt másé, csak az övé, négy marcona őr állott a négy sarkán, trombitával. Éppen azt kapálgatta, és bosszankodott, mert néha bizony kikapált véletlenül egy-egy virágot is. Amikor jött Szuromberek, felnézett rá, jól ismerte. Aztán felnézett az égre, látta, eső lesz, öntözni kéne, mielőtt elered.

- Fussunk! - mondta Szuromberek.

Futottak. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, egészen a tengerig elfutottak. Nagyon nagy volt a Peripác-tenger, szinte nem is lehetett látni a túlsó partját. Vetettek egy pillantást a vízre.

- Fussunk vissza! - mondta Sziromka Mária.

Visszafutottak, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön megint, közben versenyeztek is, de úgy, hogy azért ne hagyják el egymást. Félúton megszólalt Szuromberek:

- Állj! Ezzel mit csináljunk? - Egy kis halacskát vett elő az inge alól. - A tengerparton találtam - mondta. - Vissza kell dobni.

- Akkor fussunk gyorsan - kiáltotta Sziromka Mária -, mert megfullad!

Futottak megint a tengerhez, beledobták a halacskát, s fordultak is vissza.

- És mi lesz a három kív... - akarta kérdezni repülés közben a halacska, de elmerült.

Erdő-mező, hegy-völgy, futás, mert minél előbb oda kell érni mindenhová, igazából nem is törődtek vele, hol, merre futottak. Fejét csóválva nézett utánuk egy öreg gepárd, Avram Kakuszi, aki éppen a hentesüzletből lépett ki, szatyrában egy kiló pejslivel:

- Micsoda drágaság - dünnyögte. - Eljövök egy százassal a boltba, és alig marad belőle. Ha ez így megy tovább, vénségemre megint el kell mennem vadászni.

 

Pánik a kertben

Mi a helyzet Bergengóciával?

Sziromkáék kertjében eközben javában állt a bál. A négy trombitás őrnek hűlt helye volt, nyilván megint leheveredtek egy lapulevél alá, kártyáztak, és hiába volt a nagy ricsaj, a fülük botját se mozdították. A verebek a porban fürödtek, és vadul vihorásztak. Továbbá ez történt:

Káposztáné, a káposzta, magából kikelve azt kiáltozta: - Nem megmondtam? Nem megmondtam?

Vaxler Katalin, a kopasznyakú tyúk, aki Sziromka Mária távozása óta fel-alá járkált a kertben, és nagyon vészterhesen nézett mindenkire, rákiáltott: - Mit mondott meg? Maga állandóan sopánkodik, aztán ha itt a baj, akkor csak ezt tudja mondani!

Káposzta Benő, az előbb említett Káposztáné férje, meg akarta védeni a feleségét: - Bocsánat, nem akarok közbeszólni, de tényleg megmondta.

Vaxler Katalin azonban ráripakodott: - Maga csak ne szóljon közbe! Nem arról van szó, hogy ki mit mondott meg, hanem hogy mit csináljunk most.

Uborka Szilvia felkiáltott az uborkafán: - Csinálni? Jaj, istenem!

Két nővére, Ibolya és Tünde erre szintén elkiáltotta magát: - Csinálni? De hát mit csinálhatnánk? Nem tudunk mi csinálni semmit! Jaj, mit csináljunk?

Prozenek, a vénséges vén ágseprű - mindenki Porzenének hívta - hátát egy krumplifának támasztva üldögélt, és egyre csak azt mondogatta: - Hiába, hiába, mégis el kell menni Bergengóciába!

A pocok, a hörcsög és a tengerimalac összevissza futkosott, és minden lyukba egyszerre próbált bebújni.

Eisenhuber Dávid, a kertkapu, azt mondta: - Jaj, miért is engedtem ki Sziromka Máriát! Én vagyok a hibás mindenért!

De Vaxler Katalin rá is ráripakodott: - Ugyan, hagyja már! Hiszen magán nincs is lakat! Magát csak be kell lökni, és bárki bejöhet, sőt akár ki is mehet, és akkor nincs senki, aki megvédjen minket, itt fogunk elveszni egy szálig!

- Benőkém! - kiáltotta Káposztáné, szinte sírva. - Meneküljünk!

- Meneküljenek csak! Tessék! - kiáltotta hisztérikusan Vaxler Katalin. – Nyugodtan menjenek csak, ne is törődjenek velünk!

Aztán ha találkoznak a vérengző vadnyulakkal, akkor adják át nekik az üdvözletem! Hahaha!

- Végünk van! - mondta beletörődve Eisenhuber Dávid. - Miért is engedtem ki Sziromka Máriát?

- Bezzeg Bergengóciában... - csóválta a fejét Prozenek, aztán egy kicsit meg is biccentette önkéntelenül, mert álmos volt. - Hiába, hiába...

- Maga meg ne jöjjön nekem mindig azzal a Bergengóciával, hallja! - szólt rá Vaxler Katalin. - Ezerszer elmondtam már, hogy Bergengócia nincs, csak a mesében. Térjen már észhez!

- Inkább kettétörve, mint meghajolva! - jelentette ki Apafi Tivadar, a paradicsomkaró. - Viszont itt van ez a szerencsétlen árva - mutatott Veszelinovics Árvácskára, az egy szál zöld paradicsomra, akit állandóan a karján hordozott -, úgyhogy inkább bújjunk el és adjuk meg magunkat!

A pocok, a hörcsög és a tengerimalac máris próbált elbújni, de egyszerre hárman nem fértek be a lyuk száján.

- Bujjunk el! - csatlakozott Apafihoz Káposztáné, aki belátta, hogy a menekülés tényleg nem jó megoldás.

- Hát próbáljon csak elbújni ezzel a maga termetével - pöccentett a fejével Káposztáné felé Vaxler Katalin.

- Már bocsánat - szólalt meg újból Káposzta Benő -, de hát hiszen még nincs is olyan nagy baj. És hátha nem is lesz.

- Nincs nagy baj? - kiáltott fel gúnyosan Vaxler Katalin. - Magának ez nem nagy baj? Itt vagyunk teljesen magunkra hagyatva, és bármikor bekövetkezhet valami rettenetes! Érti? Bármikor!

- Bármikor! Rettenetes! Bekövetkezhet! - ismételgették riadtan az Uborka-nővérek.

- Jaj, én érzem, hogy valami rettenetes fog történni - mondta Eisenhuber Dávid. - Miért is engedtem ki Sziromka Máriát. Ha ő itt lenne, nem lenne semmi baj.

- De nincs! Látja, hogy nincs! - nézett körül Vaxler Katalin. - Nincs senki, aki megvédjen minket.

- Hát hívjuk vissza - mondta Serilla Géza, a futórózsa, aki egy lugaslábnak támaszkodva egész idő alatt egykedvűen nézegette a körmeit. Ő egy cseppet sem félt, mert bízott a gyors lábában. - Esetleg én elszaladok érte.

- Elszalad! - kiáltotta Vaxler Katalin. - Aztán hová? Mondja meg nekem, hová szalad el Sziromka Máriáért? Maga talán tudja, hol van? Jó kis ötletei vannak, mondhatom!

- Nincs mit tenni, meg kell adnunk magunkat - mondta Apafi Tivadar. – Tűzzünk ki egy fehér zsebkendőt a kapura.

- Miért pont rám? - kérdezte sértődötten Eisenhuber Dávid. - Inkább valami póznára kellene, vagy rúdra vagy ilyesmire, hogy jobban lehessen látni.

- Én csak ezt a szegény, éretlen csöppséget féltem - magyarázta a többieknek Apafi. - Ő aztán tényleg nem tehet semmiről.

- Miért, ki tehet? - támadt rá Eisenhuber Dávid. - Senki se tehet róla! Ez egy olyan szörnyű szerencsétlenség, amely mindenkit egyformán sújt. Semmi értelme, hogy most azt firtassuk, ki tehet róla.

- Ugyan, hagyják már abba! - szólt rájuk Vaxler Katalin. - Mást se tudnak, csak sopánkodni meg veszekedni. A megoldást meg nekem kell kitalálnom.

- Bergengócia - motyogta álmában Prozenek, de Vaxler Katalin rá se hederített, éppen csak odapislantott.

- Tudják, mi a megoldás? - kérdezte kihívóan, és nyomatékosan körbenézett. - Küldöttséget kell indítanunk Sziromka Máriához, hogy jöjjön vissza.

- Küldöttséget... - ismételte Káposztáné, mint aki próbálja felfogni, mit is jelent ez. - Na jó, de hová?

- Ne akadékoskodjon már annyit - utasította helyre Eisenhuber Dávid. - Vaxler kisasszony sokkal jobban tudja, mi az a küldöttség. Felteszem, az valami olyasmi, ami magától megtalálja Sziromka Máriát.

- Persze, magától - mondta elnézően Vaxler Katalin. - Nem tudom, mi lenne magukból, ha én nem lennék itt. - Aztán felemelte a hangját: - És akkor most kiválasztjuk, hogy ki legyen benne a küldöttségben.

A pocok, a hörcsög és a tengerimalac, akik időközben belátták, hogy a lyukba sehogy sem tudnak bejutni, most egymás mögött próbáltak elbújni. Káposzta Benő tett egy bizonytalan lépést, és bár abból még nem derült ki, hova is akart menni, Káposztáné visszahúzta. Apafi Tivadar Veszelinovics Árvácskát kezdte babusgatni. Eisenhuber Dávid a lötyögő zsalukat vizsgálgatta magán, és aggodalmasan ciccegetett. A három Uborka-nővér megpróbált észrevétlenül még magasabbra mászni az uborkafán. Prozenek hirtelen horkolni kezdett.

 

Rejtély a Hintavárban

Egy kedves családi emlék

- Hő! Álljunk csak meg egy kicsit! - mondta Szuromberek. - Bele kell néznem a távcsövembe.

Megálltak, elővette a távcsövét, és belenézett. Nem akármilyen távcső volt az, hanem varázstávcső: lehetett látni benne például a csillagokat is, egészen közelről, mintha ott lógtak volna a legközelebbi fán, mint egy karácsonyfadísz, de el lehetett látni vele messzi országokba is, tehát ha mondjuk arra volt kíváncsi Szuromberek, hogy Fődániában hogyan áll a harc, mert ott mindig harcoltak, olyan békétlen népek laktak ott, akkor csak belenézett és látta. De még a falakon is átlátott az a távcső. - Úgy látom, hogy nagyon szomorkodik a Béla. Meg kell vigasztalni.

Nosza, elfutottak a Hintavárba, ügyesen beugrottak, és mentek egyenesen a békadínóhoz, Köpölykúti Bélához, aki idegesen és szomorúan totyogott fel-alá a legkedvesebb vártermében. A vurlicer, amely máskor - valami kis gyártási hiba folytán - szaporán és vidám villogással cserélgette a lemezeket, mindegyikből csak az első taktusokat lejátszva, most némán és sötéten búslakodott a sarokban. A térképasztalon álló laterna magicában, amely máskor sohasem szűnt meg forogni, most tehetetlenül bámulta a béka az orra előtt mozdulatlanul lebegő legyet. A vízzel töltött üvegbúrában, ahol máskor szinte szünet nélkül műanyag sáskahad zsongott körül egy műanyag bigámodon-gyíkot, most már hosszú ideje semmi sem mozdult.

- Hát mi a baj, Béla? - kérdezte Szuromberek.

- Jöttünk, hogy megvigasztaljunk - mondta Sziromka Mária.

- Jaj, ne is mondjátok - felelte a békadínó -, olyan ideges vagyok, meg olyan szomorú. Nem is reggeliztem, csak idegeskedem meg szomorkodom egyfolytában. Hoztak nekem tizenöt marhalegyet... vagy tizenhatot? Mindegy, hoztak nekem a jóakaróim néhány marhalegyet, lehet, hogy csak tizenötöt, pedig máskor mindig tizenhatot szoktak hozni reggelire, de alig bírtam megenni néhányat, olyan szomorú voltam. Először csak szomorú voltam, utána elkezdtem idegeskedni is, úgyhogy idegességemben megettem a többit is, szinte oda se figyeltem, azt se tudom, hogy most végül is hányat ettem.

- De miért voltál szomorú? - kérdezte Szuromberek.

- Vagy vagy is még - tette hozzá Sziromka Mária. - Látod, hogy még mindig az. Meg ideges is. Szomorúságában hull a könnye, és idegességében törölgeti a szemét - magyarázta Szurombereknek.

- Ez az! - kiáltott fel a békadínó. - Megvan! Most hogy így kérdeztétek, rájöttem! Azért vagyok ideges, mert nem tudom, miért vagyok szomorú. Hiszen én nem szoktam szomorú lenni. Ideges az néha vagyok, főleg ha nem jut eszembe valami, mert szeretek mindent észben tartani, például rengeteg számot is megjegyeztem, hogy mást ne mondjak hirtelen, mit gondolsz - fordult Szuromberekhez -, hány békadínó van rajtam kívül?

- Három-négy - találgatott Szuromberek, mert Köpölykúti Bélán kívül nem ismert más békadínót.

- Négy-öt - mondta Sziromka Mária, mert ő többet is el tudott képzelni olyat, mint Köpölykúti Béla.

- Egy sincs! - mondta diadalmasan a békadínó. - Mind kihaltak. Hát ugye, nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez. Én viszont ragyogóan alkalmazkodni tudok a jóakaróimhoz, akik hozzák nekem mindig a marhalegyet, kedvenc ennivalómat, és én cserébe mindenféle jóslatokat mondok nekik, bár ma szerintem eggyel kevesebbet hoztak. Általában be szoktak válni a jóslataim, legalábbis felerészben. Az azért egész jó arány, nem?

- Akkor mondjál nekünk is valami jóslatot - mondta Sziromka Mária, gondolván, hogy így eltereli a békadínó figyelmét a szomorúságról.

- Most nem tudok - mondta szomorúan a békadínó. - Most annyira szomorú vagyok, hogy nem tudok. A jóakaróimnak is megmondtam, hogy ma nem tudok nekik jósolni semmit, se időjárást, se árfolyamot, semmit. Mondtam nekik, hogy ne haragudjatok, nem érdekel, hány marhalegyet hoztatok, eggyel többet-e vagy neadjisten kevesebbet, mindenesetre olyan szomorú vagyok, hogy nem tudok jóslatot mondani, legjobb, ha ma nem is csináltok semmit, ki se tegyétek a lábatokat a házatokból, azt se bánom, ha megáll az élet az egész birodalomban, engem most már az se érdekel. Sírtak nagyon, de nem tudtam mit csinálni.

- És mi lesz, ha holnap is szomorú leszel? - kérdezte Szuromberek.

- Abba jobb bele se gondolni - ingatta a fejét a békadínó. - Akkor már rajtam az se segítene, ha tizenhat marhalegyet hoznának ide nekem, vagy még többet. Ha az összes marhalegyet idehoznák, amit csak lehet kapni a boltban, az se.

- Jó, jó, de hiszen addig még sok minden történhet - vigasztalta Sziromka Mária, nem túl meggyőzően.

- Bizony - vigasztalta Szuromberek, még kevésbé meggyőzően. - Lehet, hogy magától elmúlik a szomorúságod.

- Hanem figyelj csak! - mondta Sziromka Mária. - Hol van a koronád?

- Milyen koronám? - kérdezte a békadínó, és megtapogatta a feje búbját. - Hát tényleg, nekem szokott lenni koronám! Minden reggel felteszem a fejemre a koronámat, hiszen király vagyok, váram is van, miért ne lenne koronám? Most meg nincs!

- Észre se vetted? - kérdezte Sziromka Mária.

- Dehogynem. Észrevettem volna pillanatokon belül, akkor is, ha nem szólsz, mert éppen arra gondoltam, hogy megvakarom a fejemet. Az az igazság, hogy már régóta viszket, csak eddig nem akartam megvakarni. Márpedig akkor biztos, hogy előbb-utóbb észreveszem. Hol lehet?

Mindhárman keresni kezdték a koronát. Tűvé tették az egész vártermet, de nem találták. Aztán tűvé tették újból, csak most azokon a helyeken, ahol az előbb Szuromberek kutatott, Sziromka Mária kereste, és fordítva. A békadínó inkább csak egy helyben kereste, és azt mondogatta: „Hol lehet, hol lehet?” Végül Szuromberek azt mondta:

- Hát ez eltűnt.

- Hát ez el - mondta Sziromka Mária.

- A koronám! - kiáltotta panaszos hangon a békadínó. - Elveszett a koronám! Hát mit ér egy király korona nélkül? Ha kimegyek az utcára, mindenki azt hiszi, közönséges békadínó vagyok! Nem kérnek tőlem jóslatot! Kinek kell egy közönséges békadínó jóslata? Elpártolnak tőlem a jóakaróim! Ki hoz nekem marhalegyeket? Éhenhalok! Éhen fogok kihalni én is, az utolsó békadínó!

- Na várj, ott még nem tartunk - nyugtatgatta Sziromka Mária. - Mikor láttad utoljára a koronádat?

- Hát mikor is... Várjál. Este, amikor lefeküdtem, felakasztottam ide a szegre, az ágyam mellé. Reggel arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ajtón. Mondom, ki lehet ez. Felkeltem, felöltöztem, és emlékszem, direkt feltettem a koronámat a fejemre, és kikiáltottam: „Ne zavarj!” Sőt, odamentem az ajtóhoz, és közvetlen közelről még egyszer elkiáltottam magam: „Hagyjál békén!” Nem jött semmi válasz, csak megint kopogtak. Na ekkor már nagyon kíváncsi voltam, ki merészel engem kora reggel zavarni, kinyitottam az ajtót, és akkor láttam, a lidérckirály küldönce az, a mókusfarkas.

- A lidérckirály! - kiáltott fel Szuromberek. - De hiszen az az ellenséged!

- Hát persze. Rá is kiáltottam a mókusfarkasra, hogy gyere csak be, mert megláttam, hogy egy jól megtermett marhalégylábat tart a kezében, és gondoltam, talán nekem akarja adni, csak úgy, önzetlenül. De ő persze, ahogy bejött, rögtön kérdezgetni kezdte, hogy hol vannak a kincsek. Én azonban résen voltam, és nem adtam neki határozott választ, csak a fejemmel intettem így balfelé meg egy kicsit körbe, hogy ne találhassa ki, és ravaszul még azt is hozzátettem, hogy ki tudja, vannak-e egyáltalán kincsek. Erre ő csak hümmögött, és akkor véletlenül kiesett a kezéből a marhalégyláb, és begurult az ágy alá. Én letérdeltem, hogy kivegyem onnan és visszadjam neki, mert akkor már láttam, hogy szó sincs itt önzetlenségről, hanem a kincseket akarja, és hozzá akartam vágni a marhalégylábat azzal, hogy takarodj, átlátok a szitán, a kincseket akarod, de én nem adom őket semmi áron, itt van, vidd innen ezt a légylábat is, pedig tényleg jókora marhalégyláb volt, s ráadásul finom is.

- Miért, megetted? - kérdezte Sziromka Mária. - Nem vágtad hozzá?

- Mire kiszedtem az ágy alól és felálltam, a mókusfarkas eltűnt. Mit tehettem volna, megettem. Aztán még szólongattam egy darabig a mókusfarkast, körül is néztem alaposan mindenfelé, de nem volt sehol. Talán meggondolta magát, miután látta, hogy hajthatatlan vagyok, és elment.

- Aha - mondta Sziromka Mária, és látszott rajta, hogy valamit nagyon nem ért. - Most akkor vannak kincseid, vagy nincsenek? Mert én eddig úgy tudtam, hogy nincsenek.

- És az az iránytű, amit attól a híres felfedezőtől kaptam? Hogy is hívják? Igaz, hogy az a forgó izé, ami mutatja az Északi-sarkot, az kiesett belőle, de akkor is. Pifleton! Háromszor is felfedezte az Északi-sarkot, mert kétszer nem hitték el neki. Vagy Pufleton. Mindegy. Ez egy. Aztán a hőmérő, amit az Ellinger fagyistól kaptam a télen! Jó, annak is van egy kis hibája, de rá vannak festve feketével a számok. Meg még egy cö-betű is! Ez kettő. Aztán a vonalzó. Műanyag! Annak a vándorpapnak az ajándéka, tudjátok. Egyik rész, másik rész, mert ketté van törve, akkor az már öt.

- Négy - vetette közbe Sziromka Mária.

- Jó, elhisszük - mondta gyorsan Szuromberek, mielőtt még a békadínó folytatni tudta volna -, de inkább azt mondd meg, hogy miután a mókusfarkas elment, megvolt-e még a koronád.

- A koronám? - kérdezte csodálkozva a békadínó, és ösztönösen megint a fejéhez nyúlt. - Úgy érted, hogy megvolt-e, miután... Merthogy mielőtt... Várj csak, várj csak - mondta Sziromka Máriának, mert látta, hogy az közbe akar szólni. - Miután a mókusfarkas elment, akkor már csak a jóakaróim voltak itt, letették a küszöbre a marhalegyeket, hajladoztak, várták, hogy mondjak valamit, de én mondtam nekik, hogy ma nincs jóslat, menjenek, és akkor elmentek. És más nem volt itt utána, és én se mentem sehová, mert szomorkodtam. Akkor tehát... Ha előtte, vagyis mielőtt jött a mókusfarkas, megvolt, viszont utána, vagyis most, illetőleg azóta nem volt, jobban mondva nincs, akkor tehát...

- Elvitte a mókusfarkas! - kiáltotta Sziromka Mária, aki nem bírta kivárni, amíg a békadínó befejezi.

- Lehajoltál, hogy kivedd a marhalégylábat az ágy alól, leesett a fejedről a korona, és a mókusfarkas elvitte! - mondta Szuromberek. - Szándékosan ejtette le a légylábat! Nem a kincs kellett neki, hanem a koronád! Mert az egy igazi.

- Csak egy kis vacak korona - szerénykedett a békadínó. - Némi arany meg gyémánt meg egy kis valódi moha a tetején. Nem is sajnálnám, ha nem lenne olyan kedves családi emlék. De hát mit csináljunk, elveszett. Nincs mit tenni. Majd veszek egy másikat. Nem láttatok olcsó koronát valahol?

- Nem úgy van az - mondta Sziromka Mária -, visszaszerezzük!

- Á, nem, kösz - mondta a békadínó -, ne fáradjatok. Meg aztán veszélybe kerülnétek, ha odamennétek a lidérckirályhoz, és valamilyen fortéllyal esetleg megpróbálnátok mégis visszaszerezni. Kedves családi emlék.

- Elmegyünk, és visszaszerezzük, ne aggódj - mondta határozottan Szuromberek. - Már megyünk is, szia.

- Várjatok még, hát nem olyan sürgős - kiáltotta utánuk a békadínó. - Vagyis sürgősnek sürgős, de azért nem kell annyira sietni. Na jó, siessetek, de aztán ha megvan, gyertek gyorsan vissza!

 

(1) meseregény-részlet

Vissza a tetejére