Dörti, a boszorkány

Mese a meséről

Szeplős, pisze orrú, kócos, vörös hajú hétéves volt. Legjobban fára mászni szeretett a parkban. „Molly M.” - mutatkozott be. - „Egyszer vidám, máskor szomorú. Mint a vezetéknevem - mondta.” Úgy kerültünk össze, hogy nekem nem volt meg minden pénzem az iskolámra, az ő anyukájának meg nem volt meg minden ideje a kislányára. Így hát hetente háromszor együtt töltöttük a délutánt és az estét.

Ketten lakták a tágas, kétszintes kertes házat a város előkelő negyedében, amit napközben Fellow, az öreg skótjuhász őrzött. A Papa máshol lakott, őt csak vasárnaponként láttuk, a Maminak pedig folyton dolga volt. Mami amúgy is nagyon el volt foglalva: elhatározta, hogy új életet kezd, és ez bizony minden idejét lekötötte. Terápiára és tanácsadásra járt, s a háztartásra nem mindig maradt ideje. A fürdőszobában gyertyával világítottunk, mert a Maminak nem volt ideje villanykörtét venni, s Molly ágya ideiglenesen egy matrac volt, mert a Maminak nem volt ideje felállítani az új emeletes ágyat.

Már ismertem az összes barátját, tudtam mind a négy cicájának a nevét, átvészeltünk néhány „örök haragot”, és a szombat esti szörnyűséges „jaj, szemembe ment a sampon, ne ráncigáld a hajam!” hajmosások is egyre kisebb bajt jelentettek, amikor észrevettem, Molly fél. Ha lehetett, Molly inkább engem küldött előre a sötét szobába vagy az emeletre. S a jóéjtpuszi után egyre tovább kellett vele maradnom. Fellow mintha tudta volna, védelemre szorul félős kicsi gazdája, mert esténként odakucorodott Molly matraca mellé, vagy ha Mami kiküldte, akkor a szoba ajtajában heveredett le. De nem csak a sötéttől félt Molly, bizonyos meséket sem szeretett hallgatni. Amelyikben boszorkány vagy akár csak egy kis boszorkánytanonc tűnt fel, azonnal abba kellett hagyni.

A gyertyák fényét Molly nagyon szerette, lámpaoltás után mindig gyújtottunk egyet az olajmécsesben. A sötétben nem tudott elaludni. Erre persze csak azután kerülhetett sor, ha már elmeséltük az esti mesét, ő pedig megkapta esti teáját a cumisüvegéből. A cumisüveg miatt a Papa kicsit neheztelt, de Molly ragaszkodott az esti cumis teához. A Mami szerint a sok tea miatt pisilt be időnként a kislány. De erről Mollyval nemigen lehetett beszélni: szégyellte az éjszakai baleseteket.

Talán akkor beszélt először a boszorkányokról, amikor Izzie barátnője nálunk volt játszani. Izzie volt a legvagányabb hétéves, akit valaha ismertem. Őt aztán semmivel sem lehetett megijeszteni! A sötét szobában is el mert bújni, és egyedül haza mert szaladni a parkból. Titokban Molly talán olyan bátor szeretett volna lenni, mint ő. Halloween közelgett, korán sötétedett, és odakint az utcán olyan furcsán táncoltak az árnyékok. „Húzzuk be a függönyt!” - kérte Molly. „A boszorkányok miatt” - tette hozzá.

Az utcát, ahol laktak, barátságos kertes házak szegélyezték. Kivéve egyet, a sarkon. Magasabb is volt, mint a többi, kopottabb, elhanyagoltabb. Kertjét gyom verte fel, galambok tanyáztak a tetején. Tornácán egy kimustrált karosszék árválkodott, mintha valami láthatatlan lénynek lett volna ez a kedvenc nézelődő helye. De a legfélelmetesebbek mégis a befalazott ablakok voltak a házon. Az összeset befalazták, az ajtókat bedeszkázták, s ettől az egész még elhagyatottabbnak tűnt. „Valamikor régen iskola volt” - magyarázta Molly. De akkor sem volt jó elhaladni mellette. Olyan kísérteties volt. De mit tehettünk, arra vezetett haza utunk az iskolából.

Már nem is tudom pontosan, hogyan kezdődött. Éppen megint amellett a ház mellett mentünk el, amikor Molly megint a boszorkányokat hozta szóba. És akkor hirtelen megszületett Dörti. Rájöttünk, hogy egy boszorkány lakik az utcánkban! Szörnyű egy rusnyaság volt, már a nevéből sejthette mindenki. De azt csak mi tudtuk, hogy ő a leggonoszabb banya a világon. Hát hol is lakhatna máshol egy ilyen csúfság, mint az elhagyatott házban, és pont abban a foszlott karosszékben szeret üldögélni. Persze, nehéz őt észrevenni, mert mindent fordítva csinál. Amikor aludni kell, ébren van, amikor meg mindenki ébren van, ő alszik. Amikor éhes, iszik, amikor szomjas, eszik. Persze nem olyan finomságokat, mint mi, hanem mindenféle gusztustalanságot. Nincs meg a zoknid? Világos, hogy Dörti dugta el. Kiesett a kezedből a nyalókád? Világos, hogy Dörti verte ki. Elestél fogócskázás közben? Biztos lehetsz benne, Dörti gáncsolt el. Mert hát neki láthatatlannak lenni, ugyan, semmiség.

És hát Molly meg én voltunk a legfőbb ellenségei. Mert mi tudtuk Dörti titkát. És aki ismeri Dörti titkát, annak borsot tud ugyan törni az orra alá, de legyőzni nem bírja. Mi tudtuk, Dörti legjobban attól fél, ha nevetségesnek látszik. Úgyhogy a legjobb fegyver ellene, ha valaki szívből kineveti. Attól aztán Dörti ógva-mógva eliszkol. (A biztonság kedvéért még átismételtük Mollyval, hogy nagy baj esetén csak egy cipót kell kitennünk az ablakba - hiszen azt a meséből tudtuk, hogyan bánt el a cipó az ördöggel. Úgyhogy egy boszorkány már meg se kottyan neki!)

Miután így kiismertük a gonoszt, az egész utca más színben tűnt fel. Észrevettük, hogy Dörti férje, az ördög az üres ház mellett lakik. Nem volt nehéz rájönnünk: megláttuk a virágládába szúrt vasvillát. „Na, szép kis szomszédság!” - kuncogtunk össze, amikor (biztos, ami biztos) lábujjhegyen ellopakodtunk az ablaka alatt. Ettől kezdve minden alkalommal, mikor együtt jöttünk haza az iskolából, odasandítottunk az „ellenség” házai felé. Vajon mit csinál Dörti? Vajon idehaza van-e a férje?

A mi meséinkhez nem kellett kivárni az estét, mesélhettünk bárhol, bármikor. A Nagymama autója tele volt meséskönyvvel, ha vele voltunk, utazás közben is szólt a mese. (Nagymama azt mondta, kicsi korában annyit unatkozott, hogy megfogadta, ha felnőtt lesz, ez nem fog többé előfordulni.) De Lulu barátunk anyukája is tudott egy-egy érdekes történetet, amit a balettóra előtti várakozás idejére tartogatott. Hazafelé az iskolából, útban a játszótér felé egy-egy jó mese rövidítette le az utat. De meséltünk fürdés közben is. Vagy bármikor, amikor Molly vékony hangján így énekelt. „Mondj egy mesééét!” És akkor mondani kellett. A mese végén mindig megkérdezte: „Ez igaz?” És én úgy éreztem, akár a fejemet is fel merném tenni rá, hogy a történetek, amiket mondok, igazak. Hiszen én is így hallottam. Nekem pedig a nagymamám mesélte, neki meg az ő nagymamája, neki meg az ő nagymamája... és így tovább Ádámig és Éváig. A többit meg könyvben olvastam. Márpedig a könyvekben csak nem nyomtatnak ki hazugságokat!

Hogyan került Dörti a mesénkbe? Innen már nagyon egyszerű volt. Molly tudni akarta, hogyan költözött Dörti a városba. Így hát közös erővel kitaláltuk Dörti történetét. És amint megszületett Dörti, nyomban legyőzője is támadt: Trükkös Tom. Hiszen a gonosz és a jó egymástól elválaszthatatlanok. Hétköznapi életünkből Dörti lassan átvándorolt a mesénkbe, ami hosszú, folytatásos történetté nőtt: együtt szőttük hétről hétre, hazaútban az iskolából, amint a meredek utcán kaptattunk hazafelé a kertes házak között...

...Dörti eredetileg az erdőben élt, messze a nagyvárostól. A legsűrűbb erdő legsötétebb közepében. De hát ismerjük a nagyvárosokat: hol itt építenek új, széles utcát, hol amott emelnek toronyházakat, a város nőtt, nőtt, terjeszkedett, mígnem elérte az erdőt, aztán újabb utcák, újabb toronyházak, a sűrű erdő egyre kisebb, ritkásabb lett, mígnem hétfőre a város benőtte az erdőt. Dörti mit sem tudott erről, mígnem egy nap rendes nappali szunyókálásából elviselhetetlen zaj, zörömbölés és zúgás ébresztette fel. Reggel volt, mindenki munkába vagy iskolába sietett, az autók dudáltak, a buszok csikorogva fékeztek, valahol pedig egy légkalapács kattogott. Mindennek a tetejébe virgonc gyerekzsivaj, nevetés szűrődött be Dörti ablakának szorosra csukott farolettáján. És ennél förtelmesebb hang nincs is egy boszorkány számára! Kikászálódott ágyából, fél lábán papuccsal, a másikkal mezítláb az ablakhoz csoszogott. Kinyitotta az ablakot, kitárta a rolettát, majd percekig vaksin pislogott bele a napfénybe. Ötszáz éve nem volt ébren nappal, idő kellett, míg csipás szeme megszokta a napfényt. De aztán gyorsan kidörgölte az álommaradékot a szeméből, mert sok mindent látott már hosszú életében, de ekkora nagyvárost autókkal, buszokkal, telefonfülkékkel és benzinkutakkal még nem. Füttyentett hát a macskájának, hogy jöjjön, ezt nézze meg, mert lidércmacska létére ilyet még ő sem pipált. De a macskának szólni sem kellett, rég ott kuporgott már gazdája púpos hátán, s onnan nyújtogatta nyakát a sok látnivaló felé. Dörti számba akart venni minden különlegességet és furcsaságot, ami a szeme elé tárult, de az ablaka alatt fogócskázó gyerekek miatt újra meg újra elfelejtette, hogy három biciklin látott két postást vagy pedig két biciklin három postást, és mindig elölről kellett kezdenie a számolást. Úgyhogy mikor a kamionok kerekének számát is összekeverte a repülőkével, mérgében nagyot vicsorított a gyerekekre. Azok visítva széjjelszaladtak, kivéve egy kisfiút, Trükkös Tomot, aki mosolyogva köszöntötte a bősz banyát: „Jó reggelt kedves lady, hogy tetszik lenni?” Ennél nagyobb sértést már egy sokatpróbált angol boszorkány sem tűrhet. „Még hogy ő kedves? Még hogy ő lady? Még hogy előtte valaki nem válik sziklává félelmében?!” Ettől kezdve ugyan továbbra is ismeretlen volt számára a nagyváros, egyvalami azonban mégis ismerős bizsergéssel töltötte el Dörti zöld szívét: újra volt halálos ellensége. Nem is tétlenkedett sokáig, gyorsan rendbe szedte magát, azaz jól összekócolta a haját, és elhatározta, utánaered ennek a töpörtyűnek (magában így nevezte el Tomot), és még napnyugta előtt úgy elpusztítja, hogy írmagja sem marad...

...Hát így kezdődött a mesénk Mollyval. Egymás szájából véve ki a szót, mondtuk, fűztük tovább a történetet, egy-egy viccesebb fordulaton jókat derülve. Hétköznapi történeteink így színesedtek mesévé, így kerültek bele a játszótéri gördeszkások, a délutáni csúcsforgalom, a sokemeletes bevásárlóközpont és az iskola, de nem maradtak ki belőle a hagyományos meseelemek sem, a seprűn repülés (és annak minden nehézsége egy villanyvezetékekkel behálózott nagyvárosban), a méregkeverés, a varázslás és a világbölcse öregapó (egy jóságos iskolai gondnok személyében). Észre sem vettük, hogy Dörti az utcánkból lassacskán átköltözött a mesénkbe, s jelenléte nem fenyegetett, nem riogatott bennünket. Sőt, már lerajzolni sem féltünk őt: egyik délután közösen festettük le lúdlábon álló háza fölött, amint röpködött a valahavolt sűrű erdőben. Ha este egymás kezét fogtuk, a legfélelmetesebb meséket is végig tudtuk hallgatni, a cumisüveget lassanként felváltotta a pohár, s attól sem kellett félni, hogy reggelre a Maminak ágyneműt kell cserélnie. De a legbátrabbak talán mégis akkor voltunk, amikor a vagány Izzie-t is nekünk kellett megnyugtatnunk, hogy ne féljen.

Aznap Izzie-vel együtt jöttünk haza az iskolából, mert a délutáni játékhoz ő volt a vendégünk. Amint beléptünk a házba, rettentő látvány tárult a szemünk elé: egy véres egértetem feküdt az előszobában. A felnőttek biztosan azt mondták volna, valamelyik macska ejtette el, de Molly és én tudtuk, ez csakis Dörti lehetett. Túl jól haladunk a mesénkkel, és nem félünk már tőle, ezt valahogy meg kellett bosszulnia. „Korábban kell ahhoz felkelnie, hogy minket megfélemlitsen!” - állapítottuk meg Mollyval, miközben kidobtam a szemétbe a döglött egeret, s azzal napirendre tértünk a dolog felett. De Izzie-nek hiába magyaráztuk, hogy ne féljen, mi minden titkát ismerjük a banyának, ezt a témát többé nem volt szabad szóba hozni előtte.

Kitavaszodott. A nappalok egyre hosszabbak lettek, mi is egyre több időt töltöttünk a parkban. Vacsorára a kertben terítettünk, s még a lefekvés idején sem volt sötét a gyerekszobában. Különben is, a Papa azóta felállította az emeletes ágyat, alá pedig éjjeli lámpát szerelt. Dörti történetét szinte sebtiben fejeztük be: mi már régen legyőztük, mire Trükkös Tomnak is sikerült. Ha mesekönyvből olvastuk volna, most becsuknánk a könyvet és feltennénk a polcra, azzal, hogy: „Véége”. De mivel ez igazi mese volt, élőszóban, utolsó mondatainkkal úgy szállt el Dörti, mint Halloweenkor a kacskaringós szürke füst a kertes házakkal szegélyezett utcánk háztetői fölül.

Vissza a tetejére