Egyensúly?

Kiss Tamás költészetéről

 

Van-e, lehet-e orientáló szerepe annak, hogy egy költő - részben születése időpontja okán - melyik nemzedék tagja? Hiszen jól tudjuk, hogy a nemzedéki különbségtevés sokszor kényszerűség eredménye: a csoportosítás olyan eredménye, amely nem egyéni törekvések nyomán születik, hanem abból a megfontolásból, hogy a folyamatokban valamiképp rendet kell tenni. Kiss Tamást ezért szoktuk a Nyugat harmadik nemzedéke költőjének tekinteni, hisz indulásának időpontja a ‘30-as évek kezdetére esik, kifejezésmódjának bizonyos elemei is az akkori legfiatalabbakkal rokonítják, első verseiben a klasszikus egyensúlyra való törekvés mellett mintha az avangard látásmódja is megjelennék. A Tejet iszom indításában például egy letisztult, finom hasonlat tágul ki hirtelen, mint Kassák némelyik költeményében:

Tejet iszom.

Ajkamon harmatos kövér

cseppekben ring a drága gyöngy,

a föld szerelmes ritmusa,

s a szívben lassúdik a vér.

Nem jellemzi e sorokat új nyelvtan, új kifejezésforma teremtésére való törekvés, de ahogy a tejivás szertartásába és ünnepi érzéskörébe elegyíti a föld szerelmes ritmusának érzéskörét, az mégis a formálásnak olyan mozdulata, amely általában is jellemzője volt Kassáknak és Illyésnek s a nyomukban induló generációnak. Még akkor is, ha a vers visszatér egy szűkebb körbe, harmonikus érzésvilágba, s megjelenik benne a magány csendes érzése, amely szintén jellemezte az akkori fiatalok költészetét:

Tejet iszom.

Este egy elhagyott szobában

víg nóta szól,

nekem üzen, s míg hallgatom,

anyám kerekded arcát ringatom

a csendülő pohárban.

Harmonikus, finoman lekerekített befejezés, amelynek utolsó, sejtető két sora kifejezetten eredeti látásmódra utal. Mégis, miért bírálták akkor az egész generációt olyan kiváló elmék, mint Kassák, Szerb Antal, Halász Gábor? Miért intézte el legyintéssel Németh László Vas István és Zelk Zoltán köteteit? De még mesterüknek, Babitsnak is kifogásai voltak! Csak a valóban tüneményes tehetségű Weöres Sándor és Jékely Zoltán kaptak kegyelmet!

Talán éppen a harmóniára, a lekerekítettségre való törekvésük ingerelte idősebb pályatársaikat. Az a szemléletmód, amelyet jóval később Zsoltárában ars poetica érvénnyel így fogalmazott meg Kiss Tamás:

Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön.

Nem a pénzt, - az egyensúlyt.

Nem a támaszt, - a harmóniát kutatom,

a termő békét, nem a nyugalmat,

a rendet, - s nem a félelem-adta fegyelmet.

Klasszikus egyensúly. Azaz: egyfajta visszalépés. A század modern versfelfogásának elvetése, s annak az új klasszicizmusnak az elfogadása, amelyre azért a kör világirodalmában is akadtak példák, ha nem is ilyen egyértelmű megfogalmazásban. A „teremtő béke” reménye. Hiú reménynek bizonyult.

Kétségtelen, hogy a másodiknak mondott költőnemzedék legtöbb tagja a hagyománytól elszakadva, olykor azzal perlekedve nyitottabb volt a lírai változásra. József Attila, Szabó Lőrinc, de még a ritkábban emlegetett Berda József és Nadányi Zoltán is új lírai kifejezésformákkal kísérleteztek, amelyek az egyéni mondanivalót általánosabb összefüggésekbe emelték, és olykor épp azzal keltettek korszerű benyomást, hogy a harmóniát tagadva, az egyensúlyt felborítva, nem a lélek személyes kétségeire és kérdéseire keresték a választ, hanem épp fordítva: a diszharmóniát mutatták a világ kihívására adott érvényes lírai magatartásnak. A világlírában is kevés az olyan költő, aki a klasszicizmust visszaidézve volt képes ábrázolni a század iszonyatát. Radnóti volt ilyen, de indulásakor legfeljebb a Jóságban tett avantgard kísérletei különböztették meg kortársaitól.

Közhelyes volt a nemzedék indulása? Ilyen is. Nagyon ritka a rimbaud-i berobbanás, a tökéletesnek mondható pályakezdés. A fiatal Kiss Tamástól is lehet idézni közhelyeket, amelyek a mesterség biztos ismeretéről árulkodnak ugyan, de nem többről. Szép és meggyőző a kép, a mondanivaló, de a bölcselkedés mögött nem érezni a küzdelmet:

Egy nap az ember élete,

én még a reggel útját járom.

Napom nagy izzó fényteke,

lebeg a pirkadó határon.

Köröttem dalol a tavasz,

fejemre integet a nyár.

Óh Nap, mi lenne most, ha az

éjszakába visszahullnál.

(Reggel)

A lírában a múlt századig természetes eljárása volt a költőnek, hogy a természeti képeket megfeleltette lelkiállapotának. Ezt robbantották föl a különböző izmusok, s ha rövidebb-hosszabb idő múltán kifulladtak is, a tanulság megmaradt: a természetbe való rejtőzés, a képes beszéd nem feltétlenül szolgálja az egyetemesnek szánt mondanivaló megfogalmazását, a költőnek áttételek nélkül kell adnia önmagából, hogy hatása alá vonja olvasóját. A műnek kell beszélnie, nem alkotójának. Kiss Tamás korai költészetében is akadtak olyan megfogalmazások, amelyek a változás felé mutattak:

Meghasadt magányom magja.

Mióta élek én, nagyon

magam voltam. De azt hiszem,

most már túl vagyok magamon.

A gondolat, az öntudat,

az éber házőrző ebek

mint holdra, úgy szűkölnek rám,

simogatnak a fellegek.

Három réteget különíthetünk el e két versszakban. A hagyományos képalkotásra utaló megfogalmazásokat (pl.: „simogatnak a fellegek”), a kicsit bizonytalan önjellemző megállapításokat. („Mióta élek én, nagyon magam voltam.”) és a gondolat, az öntudat, azaz a reflexió megjelenítésének vágyát. A reflexív teret egy ideig a temetők jelképezték, meditációra alkalmas, múlt és jelen metszéspontját jelző közeg, élet és elmúlás ellentétének sugalmazója. De megfigyelhető volt nála a forma kitágításának igénye is, például az Ajtódon kopog valaki kopogó közléseiben. Mert a mesterség biztos tudása kincs, de teher is, hiszen hibátlanul működő belső hallása, versérzéke néha elfeledteti az alkotóval a gondolatot, az öntudat versbe foglalásának lehetőségét: ritmus hullámain, rímekkel felékesítve halad a költemény, amely így a helyzetet rögzíti, nem az eszmét:

Nemrég még te voltál itt az úr,

árnyasabb lomb nem is volt az erdőn

és most csak állsz a napban didergőn:

szél is hiába csíp, sugár hiába szúr.

(Egy kiszáradt fához)

Mindennek előre bocsájtásával csak azt jelezném, hogy Kiss Tamásnak, nemzedéktársaihoz hasonlóan, nem a költői mesterség birtoklásáért, hanem önmaga adottságaival kellett megküzdenie kiteljesedéséért. Vissza-visszatérő, olykor öncsonkító harc ez, benne gyakran épp legjobb adottságai ellen száll síkra a költő. Megvívta Babits is, Kosztolányi is. S ha Kiss Tamás önjellemzéseit figyeljük, nem e küzdelem jele-e, hogy a mozarti hangoltságú lírikus így ír:

Wagner vad lelke háborog

a szivemen. Kinn az este

úgy csivitel és úgy forog,

mint tavon a füsti fecske?

Wagner hatalmas érzései és egy játszi hasonlat. Aztán a formás képek is zavarossá válnak, de nem a költő ügyetlensége miatt. Az Esti disszonancia a belső választás jele:

A szélmalom is dünnyög,

porladva sír a búza,

rajokba száll a szúnyog,

megcsap a mocsár bűze.

(Önmagában is kifejező a búza bűze rímpár kancsalsága.)

Lassan, szinte észrevétlenül rapszodikussá, elégikussá váltak a versek. Sóhajjal búcsúzott a költő hibátlan, mégis meghaladni vágyott éveitől:

Hej, ami jött, az elöl én

mindig csak megszaladtam.

Huszonöt évem elgurult,

magam, magam maradtam.

 

Szeretőmet is elűztem,

egyedül sír valahol.

A poharat összetörtem,

mikor kifogyott a bor.

 

Ujjaim közt virág nyílott,

elhervadt, elejtettem.

Versem is volt egy csudaszép,

azt is elfelejtettem.

Valamit azonban nem felejtett el, s ez mindig szilárd pontja, belső egyensúlyának megőrzője és erőforrása maradt: a hit adta bizonyosság. Nagy általánosságban azt mondhatjuk: a hit a költészetben lehet evidencia és lehet folytonos küzdelem tárgya. Az ember nem képes arra, hogy fogalmat alkosson magának Istenről, még kevésbé látja át terveit, marad az előre haladás és a ráhagyatkozás. Kiss Tamásnál megfigyelhetjük az értelmezés vágyát és az alázatos belenyugvást is - személyes síkon. Ugyanakkor az evangéliumi üzenet társadalmi következményeit is megfogalmazta. Talán nem a legszerencsésebb a Prédikáció egyszeri embernek címválasztása, de bőségesen kárpótol ezért a szándékoltan egyszerű, átélt mondanivaló, amely itt-ott a himnuszokra utal. Egész költői magatartását fejezi ki a Játék a folyóval befejezése: „szélesebb medrekre lesni, / hogy megleljük hazánk, / és ott is a célt keresni: / a roppant Óceánt.” E felé az Óceán felé biztonságosan visz a szeretet, amely Kiss Tamás költészetének egyik uralkodó motívuma. Komoly, a felelősségét átérző, adakozó szeretet ez, amelynek legszebb, legbensőségesebb hangjai a családi közösségben csendülnek fel, az érzés mélységeiben:

S most láttam; mi az: szeretni!

Leszállni a mélybe, le.

S győzni. Legyőzni valakit

és együtt örülni vele.

(Gyerekek)

Ennek a szemléletnek nem kedveztek a következő évtizedek. Aki költő szólhatott, vagy belesimult a nagy kórusba és ódai szárnyalású közhelyeket írt vezérelvről és félelmetes, sosem látott-sejtett eredményekről, vagy ravasz kerülővel élt, mint Illyés a Cserepezőkben és más versében. Kiss Tamás például A tihanyi Echóhoz forduló Csokonait idézte kilenc versszakra tagolt költeményében (Fürednek kútfejénél). Nagyobbik részében a kor hangját visszhangozva írta le a múlt embertelen tetteit, majd a záró két versszakban mutatta a változást, az emberszabásúvá formált világot. Ugyanígy ehhez az időszakhoz kötött a hős kínai harcosról írt Ének a fürgelábú Wongról, az önbírálatot is tartalmazó Önvédelem és az önmagyarázó Hangfogóval. Aztán a döbbenet versei: a személyes veszteségét panaszló Gulyás Pál emlékére írt költemény (A költő sírjánál), a meditatív Egy halott után, az ‘56 szellemében alkotott Gondolat és három kesernyés epigramma. Semmiképpen sem költői korszak dokumentumai, inkább tétova próbálkozások. Sokkal jellemzőbb, amint a tengerre először pillantó lírikus visszatalált őselemébe: a lét értelmének vallatásába:

Így láttam, darabokra

hogy hull a végtelen,

s hogy olvad össze Minden

és Semmi. A négy Elem,

s előttem alakul ki

a Végtelen, a Sok,

s mindezzel én örökre,

egészen egy vagyok.

(Tenger)

A versírás hatalmát „a szív dala” adja, ez a gondolat a Mese a tigrisről és a kismadárról éltetője. A látszólag a mesék tónusában írt költeményben Kiss Tamás visszatalált eredeti birodalmába, a nemes emberi érzelmek bűvkörébe, ahol nincs helye rettegésnek és gyűlöletnek. Kifejező hangütése következő lírai korszakának: ezt a tiszta, humánus világrendet a költőknek kell megteremteniük... S ha Kiss Tamás további fejlődését értelmezzük, ezt az értékteremtő törekvését tekinthetjük jellegadójának. Még a haláltól is visszaperli mindazt, ami az élők számára maradandó. Az Apám után balladai sorai még a pillanat döbbenetét idézik, a veszteség fájdalmát. A Planéták távolában babitsi kérdései már a megértés szándékát jelzik, a Már tudomban felsejlik a vigasztalódás, majd a Gyógyulás következik, immár az elfogadás gesztusával:

A seb begyógyult teljesen,

nem maradt meg a helye sem.

 

A gyötrelem int vissza még

messziről, mint a tiszta ég.

 

A fájdalom is visszanéz,

de íze szánkban, mint méz.

 

Nem éreznek ily édeset

csak emberek, a végesek,

 

Kiket nem tart már semmi ok,

hogy egyszer meg kell halniok.

S e megnyugvást tanúsítja egy nagylélegzetű, létösszegző vers, az Aranykor, amelyről az ókoriaknak csak homályos tudomásuk volt, ám Kiss Tamás szerint már unokája korában megvalósulhat. Itt és most még csak lehetőségét sejtjük:

nem vagyunk már és nem lehetünk még, akik lehetnénk,

tőke-kamat az urunk még - agyafúrt urai Liliputnak

hajszál kötelén kötözik a gyerek-szívű, tehetetlen

óriás Gullivert saját ügyeikhez.

A mai ember angyalszárnya, amely felröpíthetné, még törött. De kérdéseire már válaszol „az anyag fémrácsaiból szabadult atomok szuronya”, s a figyelmes, gondolkodó lényt megérinti a szabadság félelme, öröme.

De ne hidd te azért, hogy félek. Magamért nem.

Így kell lennie. Értem, szeretem koromat, hiszen

ez szült, veretett, szeretett, táplál,

tölti szívem keserű, gyönyörű remegéssel. Mi vagyunk a tanúi,

ha végre is embert vajúdik a föld, a bugyor: olyat,

ki fejét emeli fel a napra, s kiejti kezéből a kést,

a dorongot.

Ez lesz az aranykor, az ember beteljesedése. A hatvanas évek reménykedése, amelyet az atomháború rettenete ellenpontozott. Majd nem írnak vérrel az égre, reménykedett Kiss Tamás, hanem fénnyel és ezüst sugarakkal. Valljuk meg, még nincs így. De a „hűvös és józan értelembe” kapaszkodó költő ezért reménykedik. Még „a közelítő tél”, az öregség tudatában is, amelynek vigaszát antik mintákat követve, Anakreón és Vergilius nyomán és a jóság mozdulatait gyakorolva találta meg:

Aki mást jóra vezetett,

annak jövője sem hamis;

így él személytelen tovább

a szó - és benne magam is.

(Öt évtized)

Megfigyelhető, amint Kiss Tamás érett korszakának lírájában fontos tényezővé vált a világ és a lét értelmének vallatása. Visszatérő kérdése lett a „mire való”, amely oly fontos szerepet játszott Babits költészetében is. Az Esti kérdés nem csak formailag remekmű, ott rejlik benne a megválaszolhatatlan kérdés is: miért születünk, ha meghalunk, s fordítva. Ez a vers a korszak egyik fordulatát készítette elő kérdései egymásutánjával, s a következő nemzedékek lírikusaira hagyta, hogy keressék a lehetséges válaszokat.

Kiss Tamás a szeretetben, a szív érzései megosztásában érezte a megoldást:

Innét viszem, néktek hozom

szívem. Hozzátok tartozom

ég, föld, ti csillagok,

tudok kopni, növeszteni,

győzni, mert nincs mit veszteni,

ha már ember vagyok.

(Crescendo)

Nagyon jellemző Tamás éneke című verse. Az apostol kételkedése a Szentírás magyarázóit is megosztja, de az egyértelmű, hogy olyan emberi megnyilvánulás, amelyet nem lehet elítélni. Boldog, aki nem látta a sebhelyeket, mégis feltétel nélkül hitt, de természetesnek érezzük azt is, amit a költő állít: „Nem lehetek azért hitetlen, / mert túlhinni magam nem tettettem, / de hitelét látni szerettem, / akibe sorsomat vetettem.” Nemzedékek során át magától értetődő volt a kérdések nélküli elfogadás. Kiss Tamás Hiány című versében például édesanyját idézi, amint szótlanul az égre mutatott, szelíden várva a választ. A racionális ember azonban halványan kételkedve keresi a bizonyosságot, s ebben kétségtelenül Tamást tekinti előképének. De van-e, lehet-e végső bizonyosság, olyan, amilyet emberi elmével megismerhetünk és átláthatunk? Bizony, legfeljebb a felvillanó jeleit figyelhetjük. S ezekre csodálkozik rá Kiss Tamás jó néhány Franciaországban született költeményében s egy, az időt vállaló weimari versében (A weimari Goethe-házban), amelyben a múlt üzenetének jelenben is vállalható emberi tartalmait fürkészi:

A nyers írópult felett,

hol Géniusz lebeg.

Csak állni, állni, állni.

Magunkkal szembenézni,

naponta felidézni:

honnét jövünk, mit érünk,

s hová, ha veszni térünk.

Az alkotás, a vers születése, hatása, írásának értelme, kapcsolata az olvasóval a modern irodalomtudomány egyik alapvető kutatási területe. Természetesen, mint szinte minden költőt, eddig is foglalkoztatták ezek a problémák. Kiss Tamás lírafelfogását kezdettől a spontaneitás jellemezte: a poézist platóni értelemben cselekedetnek fogta föl ugyan, de az alkotó és műve viszonyában kiemelkedő szerepet tulajdonít a pillanatnyi ihletnek is. Részben ez is magyarázza, hogy sok a tömör, olykor tanító, máskor leíró reflexiója. Ezekben is érezni azonban az alkotás nem szűnő örömét és felelősségét. A világlírában is sokat sejtető Odüsszeusz alakja nála is feltűnik, mint a költői magatartás, a folytonos haladás és felfedezés jelképe. Egyik sokat sejtető, szép versében, az Odysseiában is a nyugtalan vándort idézi, aki a forrongó, fenyegető huszadik században is kész útra kelni a messzeségek igézetében:

Az ember majd egyszer megmenekszik.

Kis lélekvesztőjéből kiszáll,

talpa hidrogéntől melegszik,

és gomba-ködök fölött pipál;

jó lesz az otthoni melegben,

de ha hűl a lég, ellopódzik,

tíz ujj friss egekbe lebben,

és egy csillagban megfogódzik.

Vagy mégsem? A megfáradt Odüsszeusz nem kívánkoznék már a tengerre, az örök ifjúságra és Kalüpszóra? Megelégednék azzal a kis birtokkal, amelyet a sajátjának mondhat, s amely Horatiuséra emlékeztet? „s jobb a kertben, friss csemetéim ágán / lombra fejlő új rügyeket cserélni, / napra várni zöldelő kis hazámban, / Ithaka földjén.”? (Ne küldj tengerre) Nem lehet egyértelművé tenni, melyik a költő igazi közege. De kötelességét, elhivatottságát, küldetése értelmét egyértelműen mondja ki: „Tenni kell. Megszokni nem lehet.” És megszökni sem! Szólnia, kiáltania vagy suttognia kell, míg teheti:

Kiálts, míg még huzatos földjeinken

föltetszik egy ember-hullatta nyom,

és átvérezne talpadon a tél.

(Mérleg hava)

A költészetben újra meg újra felbukkannak azok az ellentétek, amelyek a hétköznapi ember érzésvilágát jellemzik. A világot a jóval és széppel megtermékenyíteni vágyó, az igazságtalanságok láttán protestáló poéta a gyerekekhez is leszáll, mert tudja, tapasztalja, hogy az ő világuk tisztább, igazabb, átláthatóbb a mienknél. Belehelyezkedik hát az ő közegükbe, „képes könyvet”, verses mesét ír nekik. S előtte is feltárulnak azok a csodák, amelyek a kicsinyek számára oly természetesek: megpihenhet a Semmi, ami mégis Valami, pillanatok alatt kamasz lehet a kisbojtár, az öreg dudás felröppenhet, kalapot kap a madárijesztő. A gyermeki létrendben és gondolkodásban valóra válhat mindaz, ami a költő vágya és reménye. Rokonok, otthonosak egymás térfogatában.

Sajnos a varázslat, az átlényegülés nem sokáig tarthat, holott játszi formaválasztása is felszabadító hatású. A költőnek ismét a csalóka jövő felé kell fordulnia, s szembesülnie kell azzal a kérdéssel, vajon boldogabb „képeket” hoz-e. Hiszen a múltban olyan példák akadnak, amelyek a rosszat is legyőzik az „ige” erejével. Mint Puskin:

Vak sírba szállt, de sírja mélyén

az ige el nem hallgatott,

ezerszer is lángra kapott

napok hunytán, éjeknek éjén.

S azon, ki fénykörébe áll,

nem fog az oktalan halál.

A Capitolium lovasához írt költemény mintha Kosztolányi Marcus Aureliusára visszhangoznék. Sokat mondó a filozófus-császártól vett mottója is: „Közös birtokunk az értelem, mindnyájan halljuk panaszát.” Halljuk-halljuk, de nem biztos, hogy engedelmeskedünk. A század végének vándora hasonló öntudattal lép a lovasszobor elé, mint Illyés Gyula a reformáció genfi emlékművéhez, ő azonban a tiszta lélek és a jóság kegyelméért fohászkodik:

Róma fölött, e sistergő világban,

szelid pogányra tört szivű keresztyén

tekintek most rád, te békére hivó

karcsú kezedre,

tedd homlokomra. Mindnyájunk fejére,

vérbe-hadba belefáradott bölcs,

te tiszta lélek és emberi jóság

áldva, vigyázón.

Egyike Kiss Tamás legszebb verseinek. Talán azért is érezzük oly kifejezőnek, mert belesimul egy nagy költői hagyományba, talán azért, mert átélten szólal meg benne lírája egyik vezérszólama, az emberi értékek iránt megmutatkozó nyitottsága, a jóság és megértés vágya, amely kezdeteitől jellemzi költészetét, de utóbbi verseiben meghatározója alkotásmódjának:

Téged izgat a „nyers való”.

Nekem nem kell már, csak a jó,

a feslő ég, tavaszi ág,

az újjászülető világ.

Engem az ember érdekel,

a szenvedő, a meggyötört,

akinek otthon ez a Föld,

de ha akarja, égre kel.

(Nem kell már)

Meg kell vallanom, szégyenkezve olvastam az Alkony a Száraz-tenger partján bevezető sorait: „A nevem röstellik leírni, / óvakodnak kimondani, / a ‘kínálkozó nevek sorá’-ban / lettem én már a satöbbi.”, mert, sajnos, ez az igazság. A Debrecenbe szerényen visszahúzódott lírikusra kevesen figyelnek. Pedig...

Ezért a pedigért érdemes szembesülni költészetével.

Vissza a tetejére