dELEJ

[1]
Egy árva facsemetét kertem sarkán
leszúrok még, egy életképes karcsú
nyírfát, a véletlen egybeesés, a
kegyetlen őszinte jelkép hajt erre.
Hajnalban ások, ültetek, délben
locsolok, este teázom, s várom
árnyát a csenevész törzsnek, alig
égbeszökő koronának, pihenek,
várok, várok, pihenek, címerem
egyetlen fa lehetne a mélysötét
          vagy hófehér űrben.

 

[2]
Sminkmesterem a félelem, arcom
mészfehér, rejtőzni a természet
tanít. Ki égbe néz, napot lát, ki
bokrok mélyére, angyalarcú férfit,
ki felnőni nem tud, nem akar, de
mindenre emlékezik, nagy kerek
szemet ragaszt a hátára, a jövő
nem kenyér néki, nem szánt és
nem arat. Folyóparton ül, köveket
dobál és számlál, halakhoz beszél,
          víz tükrében senkit nem lát.

 

[3]
Kietlen utcákon hazahurcolni
emlékeim. Milyen évet írunk?
Ami tegnap történt? Nem emlékszem.
Összezavarodott az idő, benne
mi újszülött felnőttek. Száradni
kitett ruhák a záporban, ronggyá
ázott bélyegek az ablakpárkányon.
Mit kezdtem el, mikor fejezem be?
A fiókok mértani pontossággal
kimért rekeszeiben pontosan olyan
          a rend, mint a fejemben.

 

[4]
Mindig esőben költözünk, néhányra
nem emlékszem pontosan. Nedves
ruhában végigcsorgott a lé az
arcomon, kézzel nem fogható a
pillanat. Magyarázkodni minek?
Így alakult, előbb pakoltunk, aztán
esni kezdett, s akkor már nem lehet
félbehagyni. Élni kell, ha már... Lakni
is. S ha még újra esőben, gyorsan,
kapkodva. A hangulat szavakba
          nem fogható.

 

[5]
Mit megnevezel, foglyoddá teszed,
megszelídül, és kezedre játssza
léte rejtélyes értelmét. – Miféle
enervált készülődés, ahogy szemem
dörzsölöm, kezem forró koponyámra
kulcsolom, homlokom erősebben
lüktet, nem értem, talán már nem is
akarom. - A vers egyetlen lélegzet,
akár a kavics, mikor a vízbe
csobban, akár a kavicsokra is
          írhatnám a szavakat...

 

[6]
Végezetül magamra maradtam,
történt valami, s azóta fészket
vert bennem az űr, a zűrzavar, s én
kábán ődöngök a szobákon át,
utoljára még rendet rakok,
felidézem mítosszá feslett múltam
néhány percét, próbálom rendezni mindazt,
mi megtörtént, kopott bőröndbe
hajigálom látszólag fontos tárgyaim,
leülök a homályba burkolódzó
          lakásban, majd nagyon lassan kilépek...

 

[7]
Végezetül magamra maradtam,
egy percre némán leülök; elmegyek
hát sötét odvamból a sápadt fény
felé, a falak mögül kerge
sörényű fák nyargalnak az égbe,
hajamba markolva velük száguldok
én is, leszállok a téren, a ház
előtt, leülök egy padra, és a
távolból őrzöm álmaid, kezed
melegét, eszembe jut minden el-
          játszott esély...

 

[8]
Nevezz szürke eminenciásnak,
taníts szerénységre, lopd el ékeim,
idézőjelet se halljak, ha mondod
őket, nem fontos, ki említi, csak hogy
mit, s hogy halkan suttogd a fülembe
a hajnali csodákat, a pacsirta
röptét, a lefetyelő kutyát, az
üres fürdőszobát, a széthúzott
függönyt, mindenben ott vagyok, voltam,
leszek veled és mással szürkén és
          tündöklőn.

Vissza a tetejére