Eső - irodalmi lap impresszum

Forró vibrálás

szél remegteti a lombot, de a ligetárnyék
holtágaiban áll a levegő. Fényfonálon fürkészdarazsak,
arcba csapódó muslicarajok.

Kőrisfa alatt két kiskamasz bámul felfelé:
kopott labdájuk felakadt, és az ágvillába ékelődve
ottmaradt. Égen felejtett nyárdélutáni nap.
Követ keresnek, ágakat. Fölhajítják, lendítik pókos karjukat,
játékosan előbb, majd egyre dühösebben,
tört ág zuhog, levél hull, de a labda meg se rebben.

Káromkodnak már, a várostromlók haragja rázza öklüket,
de a labda süket, csendben melegszik a szitáló fényben,
a magasság felhabzó permetében. Bozontos kutya
közeleg, bizalmatlanul szimatolva, mégis kíváncsian
kajtatva, akárha itt volna dolga, izgatottan
nézi a ferdén pörgő botokat. Az egyik kamasz
már fordul is, és kő lendül kezében, célba is veszi céltalan dühében,
azután mégis a bokorba dobja, mert a fák közül előjön a gazda.

Húszévesforma lány. Sudár, szép. Pár lépés, és már oda is ér mellé.
Narancsszín gumicsontot lóbál a kezében.
Áll a fiúk szapora lélegzetében. Éden.
Aztán felnéz. Hirtelen hátralép, meglendíti szokatlan fegyverét,
egész testében felnyurgulva dob. Villog hibátlan, pihés, barna bőre.
A két fiúnak elnyílik a szája, úgy bámulnak szemmagasságban
kínálkozó
hasára, melleire, derekára. Egy pillanatra megáll az idő,
és ők tudják: ez az a pillanat.
Övék a nő. Az övék is marad.

A csont a labdának csattan a magasban,
dörgés, villámlás, a nap leszakad, az egyik kamasz térdének nekipattan.
Nem nyúl utána, hunyorogva áll. A lány
vár egy kicsit, vállat von, megy tovább. Kutyája,
szájában gumicsont, szalad utána.

A kisebb fiú felkapja a labdát, fordul, futni kezd haza.
A másik néz még egy kicsit a lány után, azután
indul a kicsi nyomába. Lendül a lába,
elgáncsolja, a gyerek felüvölt.
Fetrengnek a fűben, két farkaskölyök,
gurul a labda, eltűnik, alattuk dong a föld.
 

Vissza a tetejére