Veszelka Attila: Debussy-prelűdök, Bába Kiadó, Szeged, 2004

Veszelka Attila hatodik könyvét kézbe véve, nem tagadom, a kíváncsiság szinte azonnal olvasásra fogott. A címlapon Debussy, a Mester, a kötetben pedig két, szigorúan szerkesztett ciklusból szervezett egész: versek.

A zeneszerző életútját alaposan feltérképezte Veszelka. Ennek eredményeképp egy alaposan átgondolt, tartalmas kompozíciót szerkesztett, s meggyőződésem, hogy kiváló kötettel gazdagodtunk. Gazdagodtunk, s ez a gazdagság a Debussy-prelűdökben több, egymást kiegészítő, alátámasztó komponensből tevődött össze.

Elősegítette mindezt a téma részletes, alapos ismerete; a forráskutatás, Debussy korának feltérképezése, a változatos versformák, a rímek kidolgozottsága, a magabiztos nyelvhasználat, a széles körű tájékozottság, s hosszasan sorolhatnám még. Nem teszem.

Arra teszek kísérletet, hogy a rendkívüli formagazdagságú kötetet bemutassam, s a Veszelka-líra jellemző vonásait megragadjam.

A kötet huszonnégy versét szemlélve elsőként a formagazdagság ragadta meg figyelmemet. Veszelka mind a klasszikus, mind a modern nyugat-európai verselést otthonos természetességgel kezeli; a strófák ritmusa gördülékeny. A kötetben éppúgy szembetalálhatjuk magunkat hexameterrel, disztichonnal, mint a jambusvers antik (di- és trimeter) és modern változatával (szonett), sőt még indiai versformát is regisztrálhatunk. A kötött formának köszönhetően a versek komolyak, fegyelmezettek, ugyanakkor a könnyedség is érződik a sorokon.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a címben megadott prelűd egyben műfaji kijelölés is, érdekes, ám nem feloldhatatlan ambivalenciára lehetünk figyelmesek. Bár a költemények zártak, valamelyest érződik rajtuk a prélude (előjáték, bevezetés) okán az, hogy a költemények (elvben és gyakorlatban) folytathatóak.

Fontos megjegyezni, hogy a versek apropóján értelmezhetjük a prelűdöt egyetlen hangszerre szánt rövid zeneműként is. S valóban: miért ne tennénk? Viszont, ha ezt a premisszát tovább gerjesztjük, egy egész zenekar tűnik elénk; csak éppen jelen esetben a hangszereket Veszelka karmesteri pálcája irányítja, a futamok, dallamok pedig a változatos, egyedi, ugyanakkor utalásokkal gazdagon átszőtt nyelvhasználat során artikulálódnak.

Hogy jön mindehhez Debussy és az irodalom? Egyszerű. A versek témájukban Debussy életét és munkásságát idézik; egyfelől a zeneművek ihlette darabokra kell figyelmesnek lennünk, másrészt a veszelkai attitűd jelenlétére. Nem kevesebbet próbál, mint megörökíteni, s ami még ennél is érdekesebb, újrafogalmazni. Az intertextuális utalásokkal a 19-20. század olyan kiváló reprezentánsait idézi, mint Rilke, Shelley, Lorca, Baudelaire, Dickens.

A kötet óriási erénye, hogy ilyetén eklektikája ellenére sem esik szét; koherens egészet ad a két tucat vers. A szimmetrikus szerkesztésmód is szerencsés választás volt, s itt a „két fél egy egész” korántsem triviális bagatellizálásként értendő, hanem magabiztos, meggyőző teljesítményként artikulálódik: harmónia.

Az első könyv tizenkét verse ennek megfelelően szerveződik meg. A kötet érdekessége, hogy Sávai Márta jóvoltából a verseket színes grafikák választják el egymástól. Ezekben igyekeztek a költemények témájához megfelelő grafikákat válogatni.

A szél a síkságon, túl azon, hogy Rilke-idézettel nyit, tartalmazza Rilke teljes sírfeliratát, a sorok közé szőve: „Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik!”

A hangok és illatok áradnak az esti légbencímű szonettben Veszelka tragikusan eltávozott feleségének állít emléket, csakúgy, ahogy az utolsó darabban, a Tűzijátékban (előbbi Baudelaire-, utóbbi Shakespeare-szonett): „Mit is mondhatnék (elérhetetlen messzi vagy), / hogy épp úgy bomlanak ki a pagodafák / a Szent György tér templomkertjében, s hullatják / épp úgy a holdfénypermet ázó szirmaik?” (Hangok és illatok áradnak az esti légben).

Az Amit a nyugati szél látott az első ciklus (könyv) kiemelkedő darabja; Shelley ódájának továbbgondolása, s korántsem véletlenül. Azt a pillanatot ragadja meg, amikor a német hadsereg Párizst lövi messzehordó lövegekkel (a kövérnek aposztrofált Bertákkal), s mindközben a Mester ravatalán fekszik „túlnan a súlyos bársonyfüggönyön, / a bezsúfolt liliomok nehéz // illatában (a zongoratetőn) / fából faragott kínai varangy / csendes gazdájára bámul merőn, // kinek lehunyt szemhéjai alatt / a tengerből talán most kél a Nap.”

A lenhajú lányérdekessége, hogy Leconte da Lisle verse előbb Debussyt, a darab nyomán Veszelkát is megihlette, olyannyira, hogy az eredetiből választott mottót, a vers pedig kvázi fülszöveg helyett a hátlapon is olvasható.

Az elsüllyedt katedrálisaz elsüllyedt Ys város breton legendáját, a Puck tánca a Szentivánéji álom kontextusát idézi. Figyelemre méltó az a tendencia, ahogy az impresszionizmus végigvonul a köteten. Ennek ellenére sem nevezem Veszelkát impresszionista költőnek, ám annyi bizonyos, hogy a nagyfokú intuitív magatartás mellett egyfajta távolságtartás is megfigyelhető a lírai énnel szemben. A szövegekben annyira van csak jelen, amennyire feltétlenül szükséges. A kötet alanyi ihletettségű verseire mindez természetesen nem alkalmazható, így a Félbeszakadt szerenád kissé el is különül az első könyv többi darabjától: „Elszántan lopakodtunk hát, rejtőzve a „Bárka” / nevű baljóslatú utca sötétlő árnyai közt Ágika / TV fénytől kéken fluoreszkáló balkonja alá.” Ez alapjában egy másik hang, ami nem baj, a kötetet színesíti is, s a zenei attitűd okán akár el is fér a többi vers között.

A második könyvben túl azon, hogy folytatja a Debussy-vonalat, elmozdulás tapasztalható. A személyes élmények, benyomások, megfigyelések itt sokkalta nagyobb terepet kapnak. Ezt jelzi a ciklusindító Holt falevelek és a Köd: „A buszt nem érem el. A / lucfenyőről szittegés: ap- / ró királykák. Toporog csak. / Száraz fenyőtűk hullanak.” (Köd)

Az elmozdulás nemcsak metaforikusán, hanem fizikálisan is értendő; a lírai én előbb Granadába, a Bor kapujához (La puerta del Vino), majd Apollinaire sírjához kalauzol bennünket, bár kérdésessé válik, ki kit vezet: „tébláboltam csak / – elveszett birkája a nyájnak –, / mígnem lépteim neszére // egy finom úrmégis felfigyelt / (kék csokornyakkendője volt) / s megszánva bornírt csetlésemet / végighallgatott, s mint Hamletet / a szellem hívta egykoron, // intett, s én vakon követtem őt / végig a sírkert útjain” (Hangaszálak).

Megismerkedhetünk Lavine generálissal, az excentrikussal is, aki a korabeli Párizs hasbeszélő művésze volt. További kalandozásra adnak lehetőséget a Fouqué, Dickens regényeiben tett látogatások.

A kötetzáró hármas a családra fókuszál; az apának, a bátynak s a feleségnek állít szomorú, tiszteletteljes emléket. Az apának, aki színpadmesterként dogozott, az idősebb testvérnek, akinek hamvait a Tiszába szórta, s az elveszített társnak.

A Debussy-prelűdök egységes könyv. Egységes, mert a kötet megkapó gazdagsága ellenére érezhető, hogy átgondolt, megszenvedett, megérlelt egészet kapunk. Talán a legnagyobb erény abban mutatkozik, hogy a kötet az alapos kutatómunka, a kötött forma, a komoly (néhol komorabb) hangvétel ellenére könnyed tud maradni; mind beszédmódjaiban, mind pedig az olvasás oldaláról megközelítve.

Ez a könyv figyelmet érdemel; úgy igényes külső megjelenését illetően, mint (látens) szándékait számba véve. Emléket állít a szeretteinek, Debussy mesterről méltóképpen emlékezik (s korántsem személyére, zenéjére irányítja a figyelmet!), s ebbe a zenéről folytatott diszkurzusba helyes arányérzékkel dolgozza be a nagy elődök gondolatait, újra aktualizálva azokat, ám már egy saját költői világban, ahol – hála a vendégszeretetnek – mi is otthonosan mozoghatunk.