Elemér és Inez beteljesült szerelme

Elemér már száznegyvenhét kiló volt. Mosolygós, tiszta tekintetű ember. Sokat üldögélt falécekkel körbekerített udvarán, saját maga erősítette lócáján. Nézegetett, de nem az út felé, ahogy mások, az öregek szokták, jön-e, megy-e valaki: ő háttal ült, az udvar végét, a domboldalt vizslatta. Csak hatalmas medvehátát, hosszúra nőtt, ritkás haját láthatta, aki benézett a kerítés tátongó résein. Alig mozdult, néha a keze, karja – sejteni lehetett, hogy olyankor eszik. Ha nagy nehezen felállt, jó ideig tartott, míg biztosan megvetette talpait, csak akkor indult el, lassan lépegetett, ügyelve, el ne essen.

Ha kérdezett volna róla valaki bármit is, nem lehetett volna mit mondani, nem voltak róla történetek. Anyja, apja? Mit lehet azt tudni. Meghaltak. Vagy talán élnek, bent vannak a házban, csak sose jöttek még ki? Nem is érdekelt senkit. Elemér hetente egyszer-kétszer elcsoszogott a boltig, nagy darab húsokat, két-három kenyeret, sok-sok tejet vásárolt, meg finomságokat, édességet, gyümölcsöt, ami volt, s nagy ritkán egy-két üveg sört. Mosolyogva, szinte kábult örömmel válogatott a polcok között, nem volt pedig olyan nagy a választék.

– Maga aztán szerethet enni – szólt oda neki a pénztáros, barátkozni akart.

– Nem szeretek én olyan nagyon, de muszáj – Elemér a hasára csapott, és olyan kedvesen, megadó szomorúsággal nézett a pénztáros nénire, hogy annak elfacsarodott a szíve.

– Hát az Inez jár még magához?

Inez húszévesforma, sokat beszélő, hosszú, barna hajú lány volt, talán a legszebb a faluban. Szoknyás, csacsogós, játékos, az a fajta, aki soha nem kér semmit, de mindig figyel, mindig visz valami apróságot, virágot, bogarat, újságot, jó hírt. Aki mindig ráér.

Elemér furcsán ingatta a fejét, a mosoly az arcán maradt, de hirtelen kiüresedett. Majdnem kicsúszott kezéből a lekváros üveg, amit nézegetett.

– Jár – bólintott. – Jár ő mindenkihez, tudja.

A pénztáros néni már leplezetlen sajnálattal nézte ezt a magányos embert, félrehajtott fejjel, ahogy a romantikus tévésorozatokat nézik az asszonyok vasárnap.

Laci lépett be a boltba. Magas, jókötésű fiú. Gondozott, hetyke bajsza alatt huncut mosoly, nagy jókedvvel érkezett. Ha kinéztek volna a boltból, még láthatták volna elsuhanni Inezt. Rövid évődés után gyors csókot nyomott Laci szájára, majd elszaladt, mint akit már nagyon várnak valahol.

– Szevasz, Elemér!

– Szevasz!

Elemér lassan lépegetett az utcán, felhúzott szemöldöke alól álmosakat pislantott, ha el-elment mellette valaki, nem nézett az arcába, a köszönést csak könnyű fejbillentéssel fogadta.

– Hol voltál? Már mióta várok rád!

Inez toppant elé.

– Eredjen haza. Anyjának segíteni. Vagy máshova. Úgyis mindenhol szívesen fogadják.

– Elmeséled, amikor Britányban voltál?

– Brötány. Ma nem.

– De, ugye, el?

– El. Persze, hogy el.

Inez, ha akart volna, elbújhatott volna Elemér mögött. Ha nagy szél volt, s ő hazakísérte a kövér férfit, mögé is állt, s nem érzett semmit a téli, csípős szél karmolásából. Elemér meg mint bátor katona, hős vonult előtte, olyan szélesen mosolyogva, mint akit csiklandoznak, de visszatartja kirobbanni készülő nevetését.

– Csak lepakolom ezeket a szatyrokat.

Leültek a diófa mellé, a megerősített lócára, Elemér középre, hogy fel ne boruljon, Inez pedig ott szorongott a szélén.

– Hanem ma nem arról mesélnék magának, Inez. Nem az almafákról, nem a tengerről.

– Pedig az olyan jó lenne! Amikor megdobáltátok azokat a hülye gazdagokat. Hány éves is voltál akkor?

– Alig húsz. Azt mesélném el magának, Inez, hogy... Szoktam álmodni. Álmodozni. Amikor még nyitva a szemem. Itt kint, ahogy ülök. Míg el nem ered az eső.

– Az almásat, Elemér, meséld azt! Aztán utána, hogy miről álmodozol.

– Magáról, Inez. Arról, hogy maga az én feleségem.

– Ne butáskodj már! Nem leszek én senki felesége!

– Felesége talán nem lesz senkinek, de ura biztosan lesz magának...

– Nekem uram! Hogy parancsolgasson? Őzkakát!

– Várjon meg itt!

Elemér lassan felállt, betotyogott a házba, alig fért be a szűk ajtón, bentről szotyorgást, suttogást lehetett hallani, mintha méltatlankodna magában, keresgélt. A háta mögé rejtett valamit, amikor megjelent.

– Magának adom. De nem azért, hogy lekötelezzem, csak hogy emlékezzen rá, hogy mondtam ma magának valamit, amit komolyan gondoltam.

Egy kis vörös dobozt nyújtott át Ineznek. A lány gyanakodva átvette, kinyitotta, csillogó, köves gyűrű volt benne. Inez elkomorodott. Minden ujjara felpróbálta, de lötyögött rajtuk.

– Nem jó ez rám!

Dacosan visszaadta Elemérnek a dobozzal együtt, aztán elszaladt, úgy, mint akit megsértettek, és soha nem jön már vissza. Elemér legszívesebben lehuppant volna a földre, de nem tudott volna felkelni. Csak állt, ingott, mint a fák erős viharban, de a vihar nem kint, hanem a mellkasában tombolt. Odakint kacagott a nap.

Eltelt egy hét, eltelt kettő. Inezt egyre gyakrabban látták Lacival, buszmegállóban, temetőben, presszókertben. A fiú lehajtott fejjel állt előtte, mintha bűnét vallaná be, Inez pedig egyenesen, mint a cövek, melleit kidomborítva, komor arccal. Aztán egyszer megfogta a fiú kezét, és a hasához húzta.

Elemérnek a gyerekek mesélték el. Egy csapat lurkó szaladt a kerítéshez, bemenni nem mertek, hiába volt résnyire nyitva a kapuajtó, kintről kiabáltak, izgalommal, sőt valami sajnálat is volt a hangjukban, aggodalom. Elemér, aki a gyerekek csúfolódásaira soha nem szokott figyelni, most hátrafordította fejét, és végighallgatta a beszámolót: az Inez a Laci kezét szorongatja a presszókertben! Elemér nem lepődött meg, lassan bólintott, hogy rendben van. A gyerekek még sokáig beszéltek hozzá, cifrázták a történetet, volt, aki már csókról beszélt, arról, hogy fogdosták egymást; hogy Laci Inez szoknyája alá nyúlt, de Elemér már nem figyelt rájuk. Az udvar végét bámulta, a fiatal fákat, és nagy ritkán bólintott. Estig ült ott.

Inez óvatosan lépett be Elemér udvarába. Elemér nem ült kint a lócán. Igaz, hideg, szeles idő volt éppen.

– Elemér! Itthon vagy?

Zaj hallatszott bentről, valami leesett, eltörött. Izgatott mozgolódás, rövidesen Elemér jelent meg a konyhaajtóban, ijedt volt, csak egyik lábát tette ki az ajtón.

– Mit keres itt?

– Bemehetek? Fázom.

– Nem!

– Azért jöttem, hogy...

– Mondja, kérem, Inez, gyorsan, mert sietős dolgom van.

Inez álldogált egy darabig, tipegett-topogott, zavarban volt, szemét is alig merte a férfira emelni. Aztán hirtelen odaugrott Elemérhez, átölelte hatalmas testét, és zokogásban tört ki.

– Hát László mit szól ehhez? – kérdezte gúny és aggodalom nélküli józansággal a férfi.

Inez csak a fejét rázta.

– Összevesztek? Becsapta magát?

A lány újra megrázta a fejét.

– Hát akkor?

Inez lehúzta a férfi fejét a magáéhoz, és hosszú, erős csókot nyomott a szájára.

Elemér szeme elködösödött. Nem látta már a lányt, nem látta az udvart, a diófát, az utcán végigdübörgő Wartburgot, a világ összemaszatolódott előtte, ahogy egy vízfestmény. Mosolygott. Összeesett.

Inez két év múlva Lacihoz ment feleségül. A fiú kitanulta a szobafestőszakmát, szerették a faluban, jól dolgozott, kedves, vidám fiú volt. Négy fiuk születetett, az egész falu azzal viccelődött, hogy mikor jön már a lány. Mivel saját házuk nem volt, se Inez, se Laci szülei nem voltak gazdagok, Elemér házába költöztek, szépen rendbe tették, kitakarították, papot hívtak, hogy tisztítsa meg a szobákat, még a padlást is. De csak nem nyugodtak: javasasszonyt is kerítettek valamelyik szomszéd faluból, végezze el az is a boszorkányságait. Féltek, hogy ketten is abban a házban haltak meg. Elemér még akkor, amikor Inez szájon csókolta — szívinfarktus vitte el. Lehetett rá számítani, mondta az orvos, ilyen súlynál nem csoda. S nem sokkal korábban meg Elemér anyja tért örök nyugovóra. Akit a kövér, csendes férfi hét éven át ápolt; az asszonyt, aki évek óta alig tudott magáról valamit, csak csendben feküdt, figyelte a plafont, soha nem panaszkodott, nem szólt, nem mozdult ki a házból, se ereje, se kedve nem volt hozzá. Csak akkor merevedtek meg az ujjai, amikor Elemér lehúzta róla a gyűrűjét, hogy Ineznek adja. Inez nem fogadta el, hát visszakerült a beteg asszony pergamenbőrös kezére.

Szép asszony volt. Az ágya felett fiatalkori festmény róla. Meg se lepődtek rajta a falusiak, hogy Ineznek szakasztott mása.

Vissza a tetejére