Naplótöredék

Körmendi Lajosra emlékezve

 

 

Akinek volt már halottja, tudja, szinte szükségszerű velejárója a veszteségérzetnek az a lelkiismereti válság, amelyet az örökre elszalasztott lehetőség réme vált ki. Van-e közöttünk olyan, akinek ne volna elmulasztott cselekedete, be nem váltott ígérete? Kit ne juttatna el olykor időzavar, fáradtság, a kötelezettségek túlvállalása, a napi teendők túltervezése a magunkban jobbik énünkről táplált idea elhanyagolásáig? S még említést sem tettünk lustaságunkról, feledékenységeinkről, önzéseinkről! Teljesítőképességünk csökkenéséről. Valami egyéb fontosabbnak bizonyult, mint egy telefon. Egy levél megírása. Egy e-mail bepötyögése a gépbe. Egy látogatást hányszor kiszorít az életünkből valami más! A pálya kényszere. Munkaláz. Családunk egyik tagjának érdeke súlyosabbnak bizonyul a másikéval szemben. Hányszor így lázadunk: azt mondjuk, lehetetlen megszakítanunk életünk megszokott rendjét! Fontosék könnyen találnak magyarázatot, kifogást a legképtelenebb döntésekre. Csakhogy maguk előtt is elleplezzék kényelemszeretetüket. A beleérzés hiányát. A részvétét. A végzettel szembeni cinkosságét.

Amikor értesültem Lajos végleges elmeneteléről, kétféle érzés kavargott bennem is. Rágott a lelkiismeret, hogy nem tettem meg, amit megtehettem volna. S kétségbeesett voltam, mint akit cserbenhagytak.

Kínzott, hogy nem telefonáltam, nem e-maileztem. Máskor ugyan csak akkor kerestük a kapcsolatteremtésnek e módozatait, ha valamely közös ügy ezt megkívánta. Szervezés, meghívás, kézirat kérése-küldése. Efféle hivatalos teendők kapcsoltak össze bennünket évente egyszer-kétszer. Most, november-december folyamán milyen sokszor villant át rajtam, fel kellene szakítani a megrögzöttségeink emelte falat, s bizony meg kellene kérdeznem minden hivatalos teendő hiányában is, bírja-e még, amit viselnie kell. Kellett volna. És mennyire kellett volna! Mert, hogy mit volt kénytelen viselni, az tudja csak, aki maga is próbálta már. Aki ugyanígy megpróbáltatott, mint ő is.

Tudtuk egymásról, hogy ugyanannak a tengernek volt szándékában benyelni bennünket. Ugyanaz a cápa harapott ki testéből egy jó falásnyit, amelyik az enyémből is készült kitépni egy darabot. Mindketten tudtuk, milyen az, amikor az életünk két jól elválasztható szakaszra bomlik egy szempillantás alatt. S a betegség előtti mind távolabbi. A betegség utáni, amelyben fogolyként benne vagyunk ugyan, mégis felfoghatatlan. S elfogadhatatlan. Irreális. Pedig szorító realitás.

Október 23-án még ugyanabban az ünneplő seregben énekeltük a Himnuszt. Őt elkísérte a család. Feleség, gyerekek. Képviseltette magát a szülőföldje, a város, ahol szolgált, a falu, ahol otthon érezte magát. Férjem karjába kapaszkodva ott voltam én is. A koszorúzás alatt valamiként egymás mellé sodródtunk.

– Sorstársak lettünk – vallottam be neki suttogva. (Akkor még a közvetlen környezetemben se igen sejtették, kiszemelt magának engem is a végzet. Azóta már persze meg kellett barátkoznom – először lázadozva, majd beletörődve – azzal, ami az alattomos kórnál is megalázóbb: hogy Magyarországon nincs az egészségügyben titoktartás. Gyanútlan rejtekezel, tartod magad, minden maradék erőddel harcolsz az életedért, az emberi méltóságod, megszokott életformád megőrzéséért, s hogy dolgozhass, mintha mi sem történt volna, miközben a hátad mögött összesúgnak. Ki részvéttel, riadalommal, sajnálkozva, ki kézdörzsölve. Egy egész városnyi pletykahad csócsálja már a kórelőzményeket, a leletek részleteit, a valóságosakat is, meg amilyenekké a féltő jóindulat és a káröröm átszínezi. S hamarosan akad jóakaród, aki megsúgja azt is, milyen sokan vannak, akik várják a halálodat. Még élsz, s már temetnek. Osztanak, szoroznak. Az élők közül várható távozásoddal előálló kívánatos lehetőségeket latolgatják.)

Összeszorította száját a váratlan közlés hallatára. Talán mindketten arra gondoltunk, meglehet, minket azért hívtak ide ünnepelni, díjat átvenni, mert úgy vélhetik, nekünk kevés van már hátra. Így legalább elkerülhetik a rossz lelkiismeret érzését hirtelen távozásunk esetére. Igyekeztek, nehogy elkéssenek a vigasztalással. (Mert volt vigasz is. S van. Szeretetből és jóságból kaptam annyit, amennyit soha képzelni se merészeltem. Néha már-már azt hiszem, azért mérte rám a Sors a kínnak ezt a megbélyegző változatát, hogy újra megtapasztaljam, amiben hinni nem tudtam rég, a nem csereértéken mérhető emberi jóságot. Azt, amelyik csak úgy van. Oktalanul és céltalanul. Van, mert adatik. S nem vár ellenszolgáltatást.)

– Azért is ki fogom bírni! – szólt felszegett fejjel. S nyomatékkal ismételgette, míg csak a közelében voltam.

A legnehezebb órákban erőt adott ez is, ha arra gondoltam, Lajos ugyanazt teszi, amit magam is. Mert tehetünk-e mást ilyen határhelyzetekben, mint küzdeni a végsőkig az életben maradásért? Legyűrni a legyűrhetetlent. S mert határtalanabb az életösztön bennünk, mint azt valaha is képzeltük volna. S még határtalanabbra duzzad, látván, miként sereglik körülünk az éhező cápahad.

A másnapi sebészi beavatkozásra vártam a kórházi ágyon, amikor eljutott a hír hozzám (elalvás előtt még bekapcsolván a Duna Tv hírműsorát): Lajos föladta a harcot. Elnyelte a tenger. Felfalták a ragadozók. Egyszerre leforrázott és lehűtött e közlés. Egyidejűleg lepett el a düh és a kétségbeesés. Mint akit cserbenhagytak. Ekkor itt hirtelen egyedül maradtam fohászkodásaimban. Fohászkodásaimban a haladékért.

Vissza a tetejére