A hajlíthatatlanság szigora és derűje

Ha valaki Körmendi Lajos verseit, novelláit vagy akár publicisztikai írásait olvassa, aligha tud szabadulni attól a benyomástól, hogy esztétikailag és filozófiailag is olyan alkotásokkal van dolga, amelyek a hajlíthatatlanságot sugallják. Nemcsak az alkotói korszakaival párhuzamosan futó, fokozatosan szétmálló államszocializmus időszakában született szépirodalmi művei tanúskodnak erről, hanem azok az esszéi és portréi is, melyek az újságírás betűsivatagában lassan és kíméletlenül elpusztulnak. Még ha olykor úgy érezte is, hogy közel áll a beletörődéshez, mindig az elutasítás szigorával kezelte az adott politikai valóságot. Akár a nagy hatalmú pártbizottság (közelebbről az MSZMP) most már végképp névtelenné vált „ügynökeinek” mesterkedéseiről volt szó, akár a velük rokon szereplők különféle fondorlatairól. Körmendire íróként és szerkesztőként is a könyörtelen hajíthatatlanság volt jellemző.

Még akaratlanul sem vallotta, hogy harcok vagy tévelygések során kell keresni a kiegyezést a valósággal. Így joggal beszélhetünk rendíthetetlen írói autonómiáról, a mind szubjektíve, mind objektíve megőrzött önállóságról és a vele társuló szuverenitásról. A tetteit meghatározó eszménynek ezért volt a tartalma és célja, hogy egyéni és közösségi viszonyaiban egyaránt kötődéseket és teljesüléseket találjon tanárként és képviselőként is. Ugyanakkor írói nyitottsága és közéleti szerepvállalása kezdettől belső közösséget, megértést és együttműködési készséget feltételezett az emberek között. Szerkesztőtársként tanúsíthatom, hogy közösségfelfogása korántsem a társadalmi kötöttségekben való naiv, magától értetődő összetartozással és az ebből eredő szolidaritással volt egyenlő. De nem is valamiféle misztikus közösségélménnyel, amely a magányos individualitást mint ideiglenes, megdermedt és bűnös valamit elrejti, és maga mögött hagyja.

Egész életében arra törekedett, hogy a makacsul „külön világot alkotó” személyiségek kölcsönösen csiszolódjanak, és egymáshoz szokjanak. Közben pedig egész viselkedését gazdag és gazdagító rezignáció jellemezte, a kivívott és kiharcolt szuverenitás világa. Ennek a szuverenitásnak a tartalma ama szabad és kritikus emberség eszménye, amelyet minduntalan igyekezett érvényre juttatni. Ugyanakkor a tudatos önépítkezés részeként fogta fel. Ezért sem tudott beletörődni semmilyen külső rendbe, amelyet a pártállami intézmények diktáltak. Éppígy az sem tűnhet túlzásnak, hogy Körmendi Lajosra olyasfajta humanitás volt jellemző, mely döntően az aktivitás és a kontempláció, a világra való hatni akarás és a világ iránti befogadókészség egyensúlyát követelte meg. Egész életvezetése egy meghatározott célra irányuló, tudatos és irányított folyamat volt, s olyan tulajdonságok fejlődtek ki benne, amelyeket a megértés és a segítség intenciói alakítottak. Bízvást mondhatjuk, hogy életvezetését a kiegyensúlyozottság bizonyos fajta nyugalma jellemezte, ám az semmiképp sem egyenlő egy kötött világ apriorisztikus nyugalmával. Sokkal inkább teremtő nyugalomról beszélhetnénk.

Alkotói világa persze sohasem volt mentes a veszélyektől, amelyeknek mindenki ki van téve, de mindenki számára adott a kikerülés útja is. De csak úgy, ha nem mindenfajta valóság előtti elhamarkodott és feltétel nélküli behódolás vezeti, hanem sokkal inkább a hajlíthatatlanságba vetett hit határozza meg. Mihelyt ez a hit szertefoszlik, az életalakítás módjának lényegesen meg kell változnia. Az irónia mint megformálási tényező Körmendi számára is döntő jelentőségűvé válik – akármelyik írását vesszük kézbe. És megint csak nem véletlen, hogy az ironikus látásmód olykor teljes szarkazmusba torkollik. Mert ha csak tárcáit, kisebb-nagyobb esszéit vesszük sorba, azonnal kitűnik, hogy írásainak többsége az érték-viszonylagosság tudatában – de nem képviseletében – szólal meg. Hiszen az írástudó felelősségének továbbgondolása egy olyan határozott kontúrú értelmiségi magatartásmodellt rajzol a szövegek mögé, amely a feltett kérdéseket azok vélelmezett etikai vonzatával igyekszik értelmezni vagy értelmezésre ajánlani, nem rejtve el a saját vélemény, értékrend karakterét sem. Ha olykor felszínre kerültek is az aktuálpolitikai reflexiók, a közéleti tematika kapcsán közvetlenül az irodalmi-kulturális diszkurzusba való bekapcsolódás igénye is megjelenik nála. Mert azt sem felejthetjük el, hogy a szocializmusnak nevezett két-három évtized irodalma – egyre több okot is magában rejtő kényszerűség következtében – a művészi és gyakran a köznapi szöveg megformálásának egy áttételes, jelképes módozatát választotta, illetve gyakorolta. Az alkotások nyelve ennek következtében egy olyasfajta leplezés vagy bújócska a cenzúra által felállított játékszabályok szerint, amely a korszak végével folytathatatlanná vált. Márpedig Körmendinek azok az írásai válnak egyetemes horizontúvá s egyszersmind művészivé, melyek jobbára a közvetlen napi eseményekhez kötődnek, de éppen szimbolikus jellegük révén válnak értékessé. Újságíróként is olyan stíluseszközöket használt még a legszokványosabbnak tetsző cikkeiben is, melyek révén az egész problémakör és annak megvilágítása egyszeriben válik mély értelművé.

Körmendi Lajos munkássága szokatlanul sokoldalú. Pár soros verset éppúgy találunk benne, mint hosszú költeményeket, novellákat, kisregényeket, riportokat, s szinte mindben ugyanúgy fellelhetők a derű színei, mint amennyire a könyörtelen sivárság szuggesztív kifejeződései. De az is észrevehető, hogy Körmendi Lajos minduntalan tartogat valami körültekintő diszkréciót az élettel, a világgal, a halállal szemben, jóllehet nem irtózik a szó szerintiségtől sem, élményeit nem tolja mindig distanciába. Makacs kitartással utasítja el az emberi és a társadalmi környezet méltatlan elemeit, miközben önmagában teremti meg azokat az etikai pontokat, melyeket morális imperativusként szegez szembe a világ véletleneivel.

Vissza a tetejére