Prométheusz-átirat

Emberek:Ki vagy? Honnan jössz? Honnan és miért?
Prométheusz: Egy vacsoráról álltam fel imént.
Emberek: Neved?
Prométheusz: A név? nem számít.
Emberek: Tűzhozó.
Prométheusz: A név vagyok. A név, mely szánja azt,
kit elpusztítana egy még nagyobb,
egy trónra ugrott hérosz, egy paraszt.
Emberek: Zeuszra, ki tenné ezt velünk!
Prométheusz: Zeusz maga.
Emberek, Prométheusz: Hát légy te istenünk –
Prométheusz: így szóltak ők, az emberek,
kikért most hosszan tűröm majd a rám szabottat:
a nap hevét, vihart, s hogy fáj, sajog
a láb, a térd, gerincvelő, az agy,
mert ráfeszít e lánc a szikla ormán,
reászorít feszes, barbár napokra.

***

Prométheusz:Álmomban én voltam Zeusz.
Álmomban rettegtem, féltem az ismeretlent,
aki majd eljön és elsöpri erőm, hatalmam.
Az ismeretlen, a sötét lelkű, a fellegek fölé
érkező, a hízelgő szájú, a fekete ruhájú,
az asszonyisten, a gyermektestű, a következő,
a megalázó, az alázatos, akiről semmit sem tudok,
aki miatt nem álhatóm, aki miatt minden mozduló az ellenségem,
aki miatt villámalakban robogok keresztül a nappalokon,
aki a fenyegetés, aki a félelem, aki maga a
mindig változó jelen – álmomban Zeusz voltam.
A legkisebb, a legkevesebb.
De én tudom, én, Prométheusz, tudom,
miféle eljövő taszítja trónusáról.

***

Zeusz:Követed lennék – lennék a szavad!
Prométheusz: Nem kell, hogy ily dolgokban törd magad!
Zeusz: Nem ismersz – ájult képeid szüntetném,
s hogy múljon el a kétség nappalodból.
Prométheusz: Kétsége annak van, ki mit se lát,
csak reszketőn figyel.
Zeusz: Tehát neked!
Prométheusz: Ugyan!
Zeusz: Meddig vagy itt mint megkínzott fogoly?
Prométheusz: A foglyom ő. S hogy küszködik, tudom.
Zeusz: Engedd tehát markodból, és a hála –
Prométheusz: Melyet nem ismer!
Zeusz: Oldja láncaid!
Prométheusz: Jöjjön maga, térdeljen itt előttem, és két kezével
védje testemet!
Zeusz: Gyűlöllek, gyűlöllek! Mondd, mi vár rám!
Prométheusz: Oh, Zeusz, te egy vakot, egy meggyötörtét faggatsz –
nem félsz-e, mondd? No, most mit is hazudjak?
Zeusz: Ki ő? Beszélj! Beszélj, hiszen enyém vagy!
Prométheusz: Tiéd csupán saját őrületed.
Zeusz: Kezemben vagy! Beforrasszam sebed?
Prométheusz: Beforr fölötted az idő, s e seb
elmúlik akkor, egy napon veled.
Zeusz: Csak tépje dacod keselyű! S szemed
nem kíván többé földet és eget?
Prométheusz: Meglátom azt – de majd mikor te dőlsz.
Zeusz: Szakadjon rád e szikla!
Prométheusz: Ó, Zeusz...
Zeusz: Halljam, mi vár -
Prométheusz: Mi?
Zeusz: Mi, Prométheusz!

***

Zeusz:Prométheusz – nyögése a fülemben.
Prométheusz – a hűtlen jó barát.
Prométheusz – te én voltam, de rég volt.
Így, kétfelé kell szenvednünk tovább.
Hallom, hogyan nyel száradó torokkal.
Érzem, hogyan hull könnye vak szeméből.
Májam sikítja karmok és a csőr tépéseit –
de mit sejt az egészből?
Eső vagyok, mely lábfejét lemossa.
A szél vagyok, mely homlokán tapad.
A fény vagyok, mely ujjain a gyűrű.
Vihar vagyok, mely önmagába kap.

***

Prométheusz:Vihar vagy és a rettegéssel alszol.
Zeusz: Elárultál.
Prométheusz: Nem tettem én ilyet.
Zeusz: Az emberek, kiket én halni szántam –
Prométheusz: Hogy most gyönyörködj bennük – emberek,
kik ünnepelni boldogan sietnek,
kikkel egészebb lett a föld.
Zeusz: S ezek,
ezek most téged éltetnek.
Prométheusz: Valóban.
Zeusz: Nem kell barát, ki zendülésre szít!
Prométheusz: Méltatlanul méltatsz – miként a szándék,
hogy eltörölj egy fajt, sem túl magas.
De tévedésed büntetésed egyben,
és hosszan nyögöd majd, miként e vas
szorítását a csuklómon magam.
Zeusz: Átkozz csak – bár én nem vitára jöttem.
Prométheusz: Furcsán beszélsz. Nem kéne, mondd, előbb
eloldanod, ha békülést akarsz?
Vagy majd a szó, mellyel körülveszel,
oly illanó lesz, lágy és enyhítő,
hogy hirtelen felejteni fogom
összes bajom.
Zeusz: Azt hiszed, kellemes –
Prométheusz: Nem!
Zeusz: hogy láthatom:
miként öltöztet, festi át ruhádat,
mi felhasított tested élteti?
Tökéletes voltál!
Prométheusz: A vérem kell?
Zeusz: A vér!
Prométheusz: Tökéletes voltál, s most már –
Zeusz: Most csak bűn.
Prométheusz: csak bűnöd leli,
ki nagyságod keresné!
Zeusz: Tehát még majd te vádolsz.
Prométheusz: Én, hogyha más nem is meri.
Zeusz: Merész dolog, uradnak ellenállni.
Prométheusz: S hálád helyett a mérged állani.
Zeusz: Hálám a trónért, hogy csak ennyi részed:
e szenvedés, és nem mélyebb pokol!
Prométheusz: Ha megköszönném, jaj, el ne hajolj!
Zeusz: Bölcsebb voltál – konokságod riaszt.
Prométheusz: Ha bölcs voltam, úgy ellenedben az!
Zeusz: Ha kérlek és nem hallod, mit tehetnék?
Prométheusz: Én értelek, jobban, miként szeretnéd!

***

Zeusz:Azt mondja: ért. És nem kérdez, csak állít.
Hogy én csalódtam, ez fel nem merül.
Igen. Megért. A jós szavára vártam.
Milyen kár, hogy az isten emberül
nem léphet és nem kérhet őelőtte.
Prométheusz: Milyen nagyon kár, hogy nem, legbelül
ő nem bizalmat érez – rettegést.
Zeusz: A szándékát tudom.
Prométheusz: Miért dühöngtem?
Hisz hagytam volna tenni a hibát,
hogy eltörölje az embert a földről,
egy mozdulat csak!, s engedni tovább,
hogy durva, gyáva tombolása végül
lecsendesüljön így, e szörnyű áron –
de nem! ma sem! nem engedném, mert benne
a vétkeit nagyobb kín lenne látnom.
Zeusz: A szándéka, hogy bukjak. Jó. Legyen.
Hogy emberekhez jobban húz a szíve,
ha fáj is ez, tovább nem büntetem...
Miket beszélek?! Láncát oldjam?! Mért is?!
Ó, gyűrne le betegség, bármi más,
és gyengeségemet ne ő okozná –
hajolj, te ég! Üvölts, ordíts, te gyász!

Vissza a tetejére