Dalok a semmi ágáról

„És az én szívem is elhagyott engem.”
40. Zsoltár

I.

Most napokig a semmi ágán ücsörög.

Nyitott üreg vagyok – léket vertek fejemen
megborult napok, ki-be jár belőlem-
belém a szívdobogás, mint a szél:
nem tudni, merről hová.
Bentmaradt lélegzetekre heteket hallgatok.

Elporladnak óramutatók, a ketyegés
meghatározhatatlan másodpercekhez tartozik.

Nem tudom, miért, s mim ücsörög itt.

II.

itt.
A napkeltének ugyan háttal vagyok,
mégis hallom a reggeleket:
megrepednek az ágak.

Tágulnak. Egyszer elpattannak végleg –
hová leszek? Fám gyökere mélyre nyúlik,
napról napra táplálkozik a semmiből,
lehetetlen, hogy egyszer csak kidől
zajos napkelték miatt.

Lélegzetemhez lassítom szívdobogásom.

III.

Végtelen láblógatás.
Előrelendít – hátralök.
Hintamozgásba kezd az ág,
amin ülök.

Volt ez már így: gyomrom
liftezett, sípolt bal fülem –
ki szerettem volna ugrani,
de nem volt biztonságos érkezés.

Hogyan lett vége?
A hinta állt meg – én
ájultam ki belőle?

Azóta nem próbálkoztam újra.
Itt most mégis kellemes.
Lógatom a lábam: előre-hátra.
Nem figyelmeztetem magam:
„Óvatosan! Ki ne ess!”

IV.

Ültem már az egyedüllét sarkán is.
A szabályos négyzet alakú területen
épp annyi a hely, hogy az ember
szorosan összezárt bokákkal el-
álldogáljon, vagy óvatosan
egy szögletre helyezkedjen.

Oda mind halkulóbb csönd után
kiülni csak egyenes gerinccel lehet:
másként megborulok – velem a négyzet.
Szétszóródom: földre öntött vödörnyi
lencse. Nincs az a madársereg, mi összegyűjt.

V.

Egyetlen kéz, ha utánam nyúlna,
megrázná az ágat, ha visszahúzna.
Kényszerítene: forduljak meg,
szembe a Nappal –
akkor lebegő semmijével a
fa hiába marasztal.

Nem porszemek elől menekültem ide,
nem fűszálnövekedés zaja miatt –
a semmi kedvéért hagytam el magamat.

Egyetlen kéz utánam nyúlna,
ha megragadna, visszahúzna!

Vissza a tetejére