Miért (nem) írok gyermekverset

‘75, első osztályom, karácsonyi ajándékom egy nagy alakú, keménytáblás könyv, nem illik a bátyám Delfin-sorozatához, kilóg a polcról mérete, színe okán is. Fedőlapján félelmetes-fura bácsik lovagolnak egy félelmetesen nagy fa alatt, s amit borít, a szöveget, azt soha életemben, a mai napig nem bírom egyben elolvasni. Nincs is meg a könyv, a közelmúlt Tolkien-őrületében kölcsönadom valakinek, nem kapom vissza. A babó, már a címétől is félni kell.

‘87, első főosztályom (nyíregyházi, tanítóképzős), hallgatóként írom első gyermekverseimet, szabad(os), ritmustalan, rímtelen, elbeszélő sorokat. Egy helyi pályázatra adok be írásaimból, ezekből is vannak köztük. Harmadikként a jutalmam kétszáz forint. Sok pénz ez akkor, albérleti díjam harmadrésze. (Az Ami a szívedet nyomja svéd gyermekvers-kötetet, amire gyermekirodalom-tanárom egy évvel később felhívja a figyelmem, 29 forintért veszem meg.)

‘89, ismét kiírnak egy főiskolai irodalmi pályázatot, figyelmem ekkor már intenzívebben kiterjed a gyermekversekre. Meg is éri, 500 forint az első díjas jutalma. Meg is értem, hogy hamar bevonulok, nem az irodalomtörténetbe, hanem katonának, ‘90 teléig eszem ágában sincs gyermekverset írni, ekkor egy miskolci kiadó kérésére kötetbe szerkesztem az anyagot. Ez lett volna első kötetem, ha a kiadó kap rá, de nem kap, én pedig ‘92-ben kapva kaptam azon, hogy már javában más verseim kötetbe gyűjtésével lehettem elfoglalva. A gyermekvers-kötet csak terv marad, elhozom egy mappa-temetőbe, ma is ott hever, nem jelenik meg soha. Négy lapnak küldök az anyagból, a Kincskereső kivételével közölnek. Baka István azt írja, hogy tetszenek neki, de el van árasztva hasonló típusú versekkel, Miskolcról Fecske Csaba küld neki hasonlókat.

‘92, első és azóta is egyetlen feleség-osztályom: egy miskolci könyvesboltban, párom életének első munkahelyén találkozom először Baka Istvánnal, itt ajándékoz meg Beavatások című kispróza-kötetével. Buta nagykamasz, fejéhez vágom az elején olvasható, ráhangoló (Körvadászat című, másfél évtizeddel azelőtt született) versének olvastán, hogy az felnőttvers, amit, túlozva érzelmeit, világ-irtózatában egy kiskamasz írhatott, s gyermekverset talán azért alkot a felnőtt ember, hogy tompítsa ezt az iszonyatot. Szólíthatsz bakapistának, mondja, s Biztatásul, írja a kötetébe.

‘95 indián nyara, elsőre rég felhagyok a tanítással és a gyermekvers-írással, s pár hónappal azután, hogy Kassák-díjam a jutalom, bakapistám meghal – no nem Kassákbeérésem vagy Bakaelengedésem öldösi bennem a gyermekverset, de tény, hogy innentől kezdve több mint egy évtizedig elvagyok gyermekvers-írás nélkül.

‘07, kora tavasz, gépelmémben nyitok egy mappát, Fiam naplójából, s feltűnően (bántóan?) rövidke vajúdás után beleszülöm az első gyermekverset, Lószagú úristen, s ismét nyugtalanítóan röpke idő, alig néhány nap alatt, sebtében még ötöt. Úgy vélem, velem van a baj – igaz, Berekfürdőn írok kötetet egy hét alatt (‘02, Előzuhany kötelező) –, de míg Kukorelly Endre néhány hétre rá, egy miskolci Spanyolnátha-esten el nem ejti, hogy ő bizony hat nap alatt írja meg a Samunadrágot, nem érzem felmentve magam.

Kapok egy felhívást, írók és illusztrátorok együtt pályázhatnak gyerekkönyv-tervekkel, nosza, átadom az írásokat Urbán Tibornak, társuljon rajzaival. A közönségszavazáson ötödik helyezett leszek, ám folytatás nincs, megint csupán rögzítése a tényeknek: ez van, ennyi van.

Jobban tudom, miért hagyom abba, mint azt, hogy miért kezdem el. Tízesztendős fiam szerelmes, s ehhez bármennyire is szeretnék, (gyermek)versben nincs merszem hozzászólni. Nem nőttem fel hozzá, nem gyermekültem bele eléggé.

Most már sejtem, ha újból nekikezdek, nem „csak úgy” kell, egyes írásokat, alkalomadtán belepotyogtatnom egy fiamnaplós gépelme-mappába: nem egyetlen vers, vagy rövidke ciklus erejéig kell engednem felelőtlenül felnőni magamban a gyermeket, vagy újra gyermekké nevelni, fiúsba művelni a férfiast. Nagyobb ívben, kötet-félében kellene gondolkodnom, s közben nem hagynom, hogy más írásmű terelje el a figyelmem, legyen az bármi apróság. (Például ez.) A gyermekvers-írás számomra nem működik párhuzamosan a többi munkával. Ideig-óráig vagy teljes egészében vele, velük kellene foglalkoznom, vagy sehogy. Megcsalni őket felnőtt munka-gondolattal: éjjel-nappali halvajárásuk. Még nagyobb a lelkifurdám most, hogy érzem, nem idő-, hanem inkább önző én-számítás, én-határozás kérdése lenne egy nekirugaszkodás, egy nekiragaszkodás, hiszen bántóan rövid időt, két-három hónapot adnék magamnak egy ilyen kötet elkészítésére. És hányszor ennyi idő jöhetne még, ha adná az ég, s élnék még jókat, hagynám élni magamban a gyermeket, időnként hosszabb szabadságra tudnék magamból, magamba menni, ő- és öntudatosabban figyelnem a fiamat, benne a felnőttet, magamban a fiút. Ki se kellene itthonról mozdulnom, inkább csak beljebb, másfelé, magamban, hisz tálcán kínálná magát a lehetőség, ölbe hullna új gépelme-mappa, csupán esténként kevesebbet, vagy nem teljesen kellene magamra zárnom az ajtót, többet és jobban kellene figyelnem a szomszéd szobában történtekre.

Ahogyan félek A babótól, mert számomra talán még ma is elolvashatatlan, úgy félek a megírhatatlan versektől, az elszalasztott vers-lehetőségekről, a pazarlástól – felnő a fiam, elhull bennem, aki rág, eliramlik az élet, elnő mellőlem végérvényesen a gyermekvers.

Fontos dolgok, íródott ‘90-es gyermekvers-gyűjteményem elejére. Már a címétől is félni kell.

Vissza a tetejére