Híján, helyett, Egy utolsó „Kálnoky”, Ő-prerogáns, Ha! (lehább folytatás), Hafirmákok, Karinthy-emlék+TD, „Tárgyam” további kifejthetetlensége

Híján, helyett

Nem én vagyok, aki
érintkezései
helyett maga maradna.
Úgy maradok magamra,
hogy nekem és neki
– ha kicsit „eljutottunk” –
túl más és más a dolgunk,
s talán túl nem, de innen,
hiába vagyunk ketten,
vagy éppen akárhányan,
ez „valami-híján” van.

Még nem kell mennem innen,
akkor ezt nem is írnám,
meg cukrászdát kiennem
versbe nem kell, tagadván,
igenelvén, s kiinnám
vajon, mind a huszonhét,
ötvenhét kocsmát, presszót,
mely velem vagy úgy tett jót,
hogy megszűnt, vagy nem nyit még,
mikor ott járhatok.
Tizennyolc évadot
szégyellek, Kosztolányi,
s szeretnék még járkálni.

Nézem ablakaim,
benne épp semmi „kín”,
csak a forgóim fájnak,
jeléül a forgásnak,
mely innen majd kiforgat,
ha lakom, hát lakoljak.
Ha ablak-kívüle,
ha belül, mi vele
együtt-látszik, csak ez,
ami kivételes
az átlagos világban,
s a világ-köz-hiányban,
mely híjam, és hogy bírjam,
éppen mim nincs és mim van,
ha ezt is elveszítem,
mert – kínnal – visznek innen.

Fehérneműs szekrényem
rendetlensége! Szépen
berakva kis táskába
a pizsama nadrágja,
a kórház-lét trikója,
gatyák... hát erre volna,
hogy hét évtized óta...!
Nem is mondom. Hogy „én”, ne!
S hogy csak a sors szeszélye...!
Csak mindenem veszélybe...
Mit legyél? Mindenem
velem tűnik, helyem.

Hát miről társalognánk?
Tető sodort el orkánt?
Nem változik közérzet,
száz év óta „e népnek”
mind-egy fogalmai
mindenek malmai?
Hol tart az olajár?
Az irodalom: áll
vagy bukik, és ha, min?
És délelőttjeim
mely gyötrelmekkel telnek,
járva a város mellett
– a városban, no, persze –,
de csak helyben, ha szerte,
akkor is, s hazatérni
minek kell? Helyben ott
pördül egy szél, forog
velem, s otthon vagyok!?
Minek a hagyás, térés,
a nem hagyás, a tűrés,
megannyi esti kérdés,
mondhatom is napestig,
míg gégém el nem metszik.

 

Egy utolsó „Kálnoky”

Hogy boldog mi is volt hajdanta ő,
senkicsoda,
járt Londont-Párizst, mint előkelő
semmik sora,
ha kellet, koplalt, s lóversenyezett,
cigin megélt,
ha nyert, abban jól benne volt, ha „veszt”,
mit min cserélt,
feleslegekhez értett, lényeget
balgán „tudott”,
és akár az a nyolcéves gyerek,
íróskodott,
s most? pénz és posztó a se pénz, se posztó,
hűlt hely a poszt,
az érdeklődési kegyeket osztó
mi is – lefoszt
így hajdan tisztán bízókat, piti
lesz régi környék,
elfogynak jobbra-rosszra kedvei,
már szinte önként
beint maga mögött, szaladj, sivár
emígy-vagy-úgy,
ne lássalak, magának mondja már,
csak ne hazudj,
mondd, az élet senkicsoda-se résszel
sem érdekel,
míg villog céllámpa, vihari vészjel:
hogy élni kell.
Csak ily közhellyel nem fejezhető be
a vers, ha van még,
csak tudnám hát, mi is vagyok, ha tőle
úgy elrohannék,
kergetni tűzcsóván se kellene,
semmittevésem,
úgy áthatna: elszállna szelleme,
köröskörésen,
s ha másutt újra-támadna, nem-én,
töltő burok,
tudnám az Időt: már legszebb szerén
mása vagyok,
tudnám a Teret, kifordult szemekkel
nézvén, „mi bent?”
– és nem lennék vércsatorna erekkel
ily kés-kifent,
ily bunkó-tompa, kőbalta-előtti
emlékezet,
nem akarnám klotyón ülve kifőzni,
szerda-e? kedd?
Egy újabb nem-is-létre szenderülnék,
mint szender-inda,
futnék fal híján, aztán elterülnék,
zárja-se-nyitja,
és nem mondanám: az irodalom
elhagyott, vagy elhagytam,
nem, hogy ezzel vagyok, vagy nem vagyom,
test volt? kilappan.
Lélek? Helyt vándorolva elhagyom,
legyen magamban.

 

Ő-prerogáns

(Jékely-pasztás)

Fúldoztok, félyes falokóniák,
az ő taráját elbeholdozón.
Bozón, taványon sírdok élviát,
efej-kadány, ordond korozva ón.

Ón páncél, talányos korrózió!
Testét nem éri, leple széttakarja,
hulltán, széthulltán. Élet, mire-jó!
Színe-java tárák, összébb akarta,

vágyta, Felődomb-Alsón, Márchegyen,
a Mars dárdavillogtatva alászáll,
ó, karcsú törzse, hínporlepte nádszál,

ki mondta, ennyit, érdemes? Legyen?
Paránycincérű egzisztenciák, jós
porcelán cinkék hangja mit kiáltoz?!

(Hogy eltemették, még engem ölelt,
még engem csókolt, sugymók közegén.
Halál, nem tábornok vagy: közlegény.
Szuttyogva ballagok, ennyire telt.

Fordás alom, bálon kökénytenye,
mi fodrászus fokály, vetyén berély!
Havadungóval pront teránk a dély,
Bár kacagnod, tattyognod kellene,

Kis beksendődge, hímeres-bizonytos,
Bévnetűk círeme, tenmire fonymos,
Fetésalkány huttyan kérbéc törén –

elkásztán, lásztál, ferdémből kiongy,
tenmin marant, buzsaködője ény,
s Pamp! rétvőrő-kárnydőlt, sekészde – bondj!!)

 

Ha! (lehább folytatás)

(Kosztolányi-pasztás)

Kantár, kebelem, koromissán,
panygyel, tekenem, kevelézem,
visszér, oda hold-bonyolíttán,
gany gindim egél, etevégeny,
kanvertem, a verte vögődáb
gussonnya burol kagutanna,
könt rények, a jód, bogyorúkák
svédéten a halgataganra,
skan zennete, tókaparónis,
felímelem, unti köröndön,
drakmulta, a bélus, a tónis,
Lugost a karón, kögyeböndön,
benpen povaz, egtori köbdép
gészerve, a döknek, a nyöknek,
ah, héna gaman szökönök, dég,
rám, kosszor elúrva dögötted,
villan vanyom, ixi kagyillany,
cármát navigál, sine, füstöl,
pallosjogonár, ruze til van,
pájangan e gőr! füte tüssöl,
dej kitlitya gem, hafelézem,
lejdomjam, i bánta, kijittal,
bájon gegekő, sefelényen,
ejfózs itala! ki-se-mit hall,
hulldung, a szobor, ha hiába,
bronzán az eső Maginálja.

 

Hafirmákok

Tarcák

Ha átkénünk a Tárcán, ofeszájt,
kők agglatnak, ki-tarcok,
s nem térjük, emgyás, mangamál kitardok,
őn ofeszájt, ők tarcájt,
usagyin,
ugyasin.
Ah, utva uzatom.
Huzarom.

Tácsh. Géz-ah

Tácsh, Géz-ah, tágy avá,
Ess osehos szebéldő,
krámony majis, e kosszú, éke-séső
(rányéjkaszán... stb.)

Te kávézacc!

Nyúlj, York, teh kávézacc, lohadolj, seketülten,
add horcon begazsingód, elöl, ni, még Szabadgány,
csalk éberdátégyos, ikeszfedék a raktán,
lohadj, nyúlj, annyerézz, fesztem ne keselyüljem,
mődin még blődlim, minder csora, vázak,
erányi sokaretsén, rését azárt, valásznak... etc.

 

Karinthy-emlék+TD

Kufestány

Tópár, Tád, te Kufestány őr-úti hajdanölődje,
a leveleslányinga vizdalenk,
tükörge szatytán, bárborán keleng,
ős-te, Kaz, inczi, de megjártagy, fedelődve!
Még etz. Még ecter, s eccer, de viánd! katapulti,
tős dőzs! A poncuhandel árkotány,
de rődöl zorc regőny, nyitáng: csukány!
vissza, jaj, épség... pénztárcám, de, ja, vű csak a multi!
Hű csak a rím, csak a vekker, a semmire ébrece réce,
fátyon a toll, ha kihull, ráncfokon,
fácánokon pátyom, a nyak lekony,
sült füleken hangáz, retiváz csak a kérte, miértje?
Hallok szót, pár beszél, hölderlin-memorázos:

– Elmúlik, nem fontos már.
– De mi?
– Mit tudom én, ez.

S halk csereszényes kertem a szirmaruhás Pavalóna,
volna, ha „méhgy ela lóbaval”, ezt ne, kimódja.
Ültök, csülktök Bázarekettye, a láng nem álmod
tencil ütőről, curkondról, jött József Attila,
sokáig ő se bírta. Elárdott, vasba mállt ott.
Ah, szágló hajnál, almudj bár, de vissza: menj?
Itt összecsinálhatod magadat, de vissza nem.
Hol a só, amivel bevetett, hogy a tárkony, a sárkány,
mint fog, terem?! Kuzsd, nem hallom a rít mit, a rút must.

 

Két-poszt Nyugat

Az utolsó vonattal, honnan, el még

(Ismét Albert Langlois clochard emlékének, végsík)

Elmentem még az utolsó vonattal,
húzunk ki a peronról,
nincs már meg, ki mit gondol,
lény, épület, semmi alakkal.

Integethetsz, ha épp akarsz,
töprenghetsz, korán volt-e vagy hamarsz,
19 évesen, netán később,
69-cel, nincs ő engem, én őt.

Egyértelmű lett mind a kétértelmű,
az érthetetlen, s mit segítenél?
S hogy a perspektíva törvénye elnyű
egy képet – látszat se lesz, él; s nem él.

Elhagytak, sajnos, már az utak is,
az úti célok: ló és múzeum,
az sincs, hogy otthon még valaki un,
az van, hogy mindenem viszem magammal.

Elmentem még az utolsó vonattal,
helyben maradva itt, mindenki nélkül,
minden nélkül. Hogy érdekelne asztal,
Író géppel, vagy az ég hogyan kékül.

Ez utóbbi azért úgy mégis, végül.
Vagy sem. Alatta tűnnek, értelmükkel,
tervek, könyvek, ki érti, ki csak békül
az idegennek, ki mondja, na, tűnj el.

Jó lenne: senki. Ha megértenék
– de kik miért? –,
„ez itt” elhagyta hívság lényegét,
de így sem érdemleg jár.

Ki büszke voltam még nem-régi-nap,
mi teljesült, bár küzdve,
nem értem magamat, mind kiakad,
mind, ami vonzana, vagy ami űzne.

Az átláthatatlan még, hogy beszélek,
mert annyi látható csak, nincs kinek,
és nem is akarok. De ez is lényeg,
lényem nem érti meg.

Rám kényszerített értelem marad
minden kifejezőm,
pedig már rég fej-tűnte bódulat
görget egy Esemény-Utómezőn.

A clochard lennék, önfeledtetőm.

 

„Tárgyam” további kifejthetetlensége

Ha nem vagyok

Ha nem vagyok végképp magam,
végképp nem is vagyok magam.
Pedig a végképp csak segédszó,
s talán a vagyok, nem vagyok se méltó.

Ha amit eddig mondtam, semmibe
fut, ha tovább, nem is volt semmi se,
épp csak elérjem egy újabb fokát,
nekem ott többé nincs honnan tovább.

És senkivel nincs megbeszélni se...
...mit? mert nincs már mit. Ez múlik elébb.
Segédszó lesz a központi, a vég;
s nincs honnan nézni, mi a pereme,

kerülete. Semmi sem szűk vele,
semmi sem tágas. Értelmetlenül
kerül el valamit, ha megkerül,
ha elvész. Róla hallgatok? Vele.

Így nem tudok társalogni. A másik:
nem is másik, mert nem jut el a társig,
az idegenig se. Csak mint a szél:
beszélhetsz neki. Jön, de nem beszél.

Ha nem vagyok, mint mondtam: küszködöm
oly foghatóval, mely mégis ködön
oszlik szét, még el sem hagyott,
nem visz el engem igazibb valómban,

hogy ha bárki más is van: nem vagyok,
azt hiteti, ez is ugyanoly jól van,
mint akármi nem-magamlétezés,
innen sok,
              nem vagyok,
                              onnét kevés.

Tér és idő két lapra tartozik,
Így üreset se lapozok tehát,
ha bárki más itt van, nem vagyok itt,
s ha odább van, nem is vagyok odább.

Csak elmondhatok bármit. De a szélnek.
A szél az, mind, amit mások beszélnek,
és azt remélnénk, magam is szelem
legyek, így hinnék, beszélnek velem.

A nagy szabadság! A szélé. Neked
annyi csak, hogy köréd szűkítenek.
Mikor te pont lennél, és így pont lennél,
épp, s csak így ép. Ők: többnél. Kevesebbnél.

Meddig élsz még? Reményt kikötve, ennél?

Vissza a tetejére