Két kabát

A lakás nagyobb, már-már termeknek beillő szobáiban, amelyekben Kassák Lajosék azelőtt kiállításokat rendeztek, és amelyek akkorák voltak, hogy akár táncmulatságot is lehetett volna tartani bennük – már persze ha lett volna valakinek kedve a tánchoz azokban a fagyos hetekben –, akkor is célszerű volt fönnhagyni a kabátot, amikor többen tartózkodtak odabent, az ottani kályhák melege ugyanis legföljebb arra volt elegendő, hogy napkelte után a bent lévők leheletével együttesen leolvassza a hajnali jégvirágokat az ablakokról. Aki éjszakára is a lakásban maradt, rendre valamelyik kis szobát választotta pihenőhelyül, nemcsak azért, mert azokban volt néhány heverő, ami mindjárt jóval barátságosabbá tette őket, hanem azért is, mert azokban megfelelő hatásfokkal működött a fűtés, és nem kellett attól tartani, hogy az illető netán álmában megfagy – vagy legalábbis olyan betegen ébred, hogy utána hetekig nem képes fölkelni az ágyból. Ami pedig senkinek nem volna jó.

– Vigyázzunk magunkra, elvtársak – mondogatta sűrűn Kun Béla. – Kerüljük el a nyavalyákat, a spanyolnáthát, a személyes bajokat, mert most mindenkire szükség van. Komoly feladatok várnak ránk, amiket csak erős és egészséges emberekkel lehet végrehajtani.

Ebben ő maga is jó példát mutatott: mindig kabátban tartózkodott a lakásban – nem abban, amelyikben az utcán, hanem egy másikban, amit még a háború előtt vásárolt egy nagyobb honoráriumából. A felesége éveken keresztül őrizgette, aztán amikor Kun Béla végre hazajött a front után a fogságból is, ki akarta dobni, mondván, elég viseltes, ódivatú, meg hát most, hogy itthon van az ő drága ura, nincs miért ereklyéket őrizni: amihez eddig nem volt szíve és ereje hozzányúlni, azokat most nyugodtan átválogathatja és kiszanálhatja.

– Ódivatú? – mérgelődött Kun Béla, na persze csak kedvesen, tele házastársi és elvtársi szeretettel. – Hát ki érdekel, hogy mi mennyire divatos? Egy kabát, ha jó állapotú, száz esztendő múltán is kabát marad. Én ugyanazt hordtam Petrográdban, amit Tomszkban is. Aztán mielőtt hazajöttem volna, Lenin elvtárs vásároltatott nekem új ruhákat. Nem akartam elfogadni, de végül meggyőzött arról, hogy az álcához effajta darabok kellenek, és hogy a mozgalomnak szüksége van az én új kabátomra.

A réginek különben tényleg nem volt különösebb baja, hiszen éveken át a szekrényben állt, a molyok sem rágták meg túlságosan. Az „ereklye” kifejezés miatt pedig Kun Béla, ha félig-meddig tréfálkozva is, de külön megrótta Kun Béláné, született Gál Irént, mondván, ilyenek szavakat pláne ne használjon egy kommunista, különben meg úgyis nagyon rövid időn belül kimennek a divatból – ennél a pontnál az ajkába harapott, és néhány röpke pillanatig a felesége arcát fürkészte, hogy amaz vajon észrevette-e az előző érvelésével szembeni ellentmondást, ám Kun Béláné tekintete semmit nem árult el a szokásos szerelmes és elvtársi rajongáson kívül.

Végül kompromisszum született: Kun Béla az utcán azt a kabátot hordta, amiben Dr. Sebestyén Emil ezredorvos papírjaival hazajött Oroszországból (nem mellesleg – szokta mondani – ez a kabát is kiválóan példázza, hogy Lenin elvtárs milyen éles szemekkel és jó emberismerettel választja ki a munkatársait: a kiváló elvtársak nagyon ügyeltek arra, hogy a kabát meleg és prémes legyen, ám ne föltűnően oroszos szabású, ami megnehezítené az esetleges illegalitást); a Visegrádi utcai pártközpontban pedig azt, amelyiket még a háború előtt vásárolt. Ilyenformán, amikor valaki belépett a lakásba, rögtön láthatta, hogy Kun Béla bent tartózkodik-e: amennyiben a Szovjet-Oroszországból származó, de nem oroszos szabású kabát lógott a fogason, akkor igen; ha a másik, a háború előtti, akkor nem. Avatatlan emberek azt gondolhatták, hogy bizonyára az előbbi volt a gyakoribb, hiszen azokban a kemény hetekben egy éppen csak megszületett párt körül rengeteg volt a tennivaló, ami igaz is, csakhogy ez nem föltétlen jelentett irodai munkát, sőt, az utcai agitáció, a személyes meggyőzés, a gyárak meglátogatása, az emberekkel való közvetlen kapcsolatfeltétel – mondogatta ezt is sűrűn Kun Béla – adott esetben sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint az adminisztráció – ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy utóbbit bárki is lenézné vagy lenézhetné.

Na és persze olyan is előfordult, hogy Kun Béla tévedésből a régebbi, a háború előtt vásárolt kabátjában ment ki az utcára. Mint például szilveszterkor, a kaszárnyás ügy napján. Viszont ez nem az ő hibájából történt. Úgy esett, hogy éppen abban az elszeparált, kicsi és ezáltal nagyon kellemesen fölfűthető szobában tartózkodott – amit a lakás tulajdonosa, Sámuel Izsó eredetileg egy Sing nevű mérnöknek adott ki, hogy az ott nyugodtan dolgozhasson a találmányain, csakhogy ez a Sing sose mutatkozott, a szoba üresen állt, így hát Kun Béla lefoglalta a párt javára –, amikor katonák érkeztek, azzal a sürgős üzenettel, hogy Kun elvtárs azonnal jöjjön az Üllői úti kaszárnyába, és szóljon az ott szolgálókhoz, mivel azok látni kívánják. Kun Béla tudta, hogy ezeket az alkalmakat történelmi tévedés volna elmulasztani, úgyhogy rögtön kérte a kabátját. Persze, a Szovjet-Oroszországból származóra gondolt, nem pedig a régire, amit pár perccel korábban az egyik rosszul fűthető nagy szobában hagyott, és csak akkor vette észre, hogy a nagy kapkodásban Lengyel József a bentit adta rá, amikor, már az utcára érvén, Korvin Ottó a kezébe nyomott egy revolvert. Kun Béla a zsebébe csúsztatta a fegyvert, és rögtön látta, hogy a háború előtti kabát van rajta, aminek nyilván nem örülne Gál Irén, csakhogy ekkor már nem akart visszafordulni. Minden perc számított.

– Azt hiszem, ma történni fog valami – mondta, és olyan pillantást vetett Korvin Ottóra, mint amikor valaki egy nagyobb út előtt elbúcsúzik.

Különben amint kiléptek a házból, mindnyájan meglepődtek, hiszen a pártközpontba csak néhány egyenruhás jött be, úgyhogy az volt a kimondatlan föltételezés, hogy a katonák automobillal érkeztek, azzal fogják Kun Bélát a laktanyába szállítani, és valahogy senkinek eszébe nem jutott, hogy kipillantson az ablakon; ráadásul a katonák olyan csendben várakoztak, hogy hiába töltötték meg a Visegrádi utca eme szegletét, nem hallatszott föl a hangjuk a félemeletig. Kun Béla végigmérte a nagyszámú egyenruhást, zsebre vágta a kezeit, megszorította a revolverét, és elkiáltotta magát: – Indulhatunk, elvtársak! – a tömeg pedig szétnyílt előtte, hogy ő a menet élére állhasson.

Korvin Ottó hosszan nézett utána, és egyszeriben az a zsibbasztó gondolat jutott az eszébe, hogy milyen kár, hogy nem szokott imádkozni, most fohászkodhatna, hogy Kun elvtárs előérzete ellenére ma mégse történjen valami. Mert valahogy nem olyan volt az idő, a hangulat, a légkör, hogy most, ma, ezen a szürke és rövid napon szocialista forradalom törjön ki. Hiába a sok katona, akik (legalábbis állításuk szerint) vakon bíznak a pártban és engedelmeskednek az utasításainak, Korvin Ottó a maga finom, lírai alkatával úgy érezte, hogy ezek az órák nem a forradalmat hordozzák magukban. Szilveszter volt, nyomasztóan üres a város, szürke, felhős az ég, úgyhogy amennyiben ma Kun Béla előérzete, netán szándékai szerint valóban történni fog valami – gondolta Korvin Ottó a Visegrádi utca 15. előtt állva –, akkor az nem sok jót jelent. Nehéz szívvel, lesújtva ment vissza a lakásba, és aggodalmait az sem csillapította, hogy közvetlenül a bejárat előtt Cserny József karon ragadta, és borszagúan a fülébe lehelte, hogy:

– Ne tartsál semmitől, Korvin elvtárs. A katonák között ott vannak az én megbízható embereim is, természetesen a megfelelő módon fölszerelve. Nyugodjál meg, Kun elvtárs jó kezekben van – azzal nyomatékul úgy hátba vágta Korvin Ottót, hogy az majdnem átesett a küszöbön.

Talán magának se merte bevallani, mindenesetre Korvin Ottó nem kedvelte Cserny Józsefet. Azért nem, mert félt tőle; Cserny durvasága és gyakran megmutatkozó agresszív hajlamai nemigen találtak utat az ő érzékeny lelkéhez. Kun Béla viszont megbízott ebben a hajdani matrózban, már csak ama tény miatt is, hogy vele ellentétben Cserny nem hadifogolyként került Szovjet-Oroszországba, hanem az októberi forradalom után egyenesen odaszökött, és hogy mielőbb ledolgozhassa ideológiai elmaradottságát, azonnal jelentkezett egy agitátorképző iskolába. Noha a többiekhez hasonlóan természetesen ő is roppant fontosnak tekintette a szavakkal és meggyőzéssel folytatott küzdelmet a burzsoázia ellen, igazi lételeme a konkrét értelemben vett harc volt. Úgyhogy agitáció és propaganda helyett inkább a fehérek ellen vívott csatákban jeleskedett. Elszánt bátorságával hamar fölhívta magára a figyelmet, így hát természetesen nem lehetett kihagyni már az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportjából sem, mint ahogy magától értetődő volt az is, hogy miután december elején hazatért, rábízták a pártközpont védelmének megszervezését.

Jobban mondva nem is kellett ezzel megbízni: Cserny József maga ajánlkozott a föladatra. Egy december közepi napon a Nemzetőrség tengerészkülönítményének egyenruhájában benyitott a Visegrádi utcai lakásba, és Kun Béla azonnal úgy ugrott a nyakába, hogy a többiek elképedve nézték – az ilyesmi ugyanis nem nagyon volt szokása Kun Bélának. Onnantól fogva sima és egyenes volt az út. A hónap végére fölállt a Cserny vezette harci osztag, tele állig fölfegyverzett matrózokkal és marcona alakokkal, akik természetesen mindnyájan meggyőződéses, régi kommunistának vallották magukat. Ami azért is fájt Korvin Ottónak, hogy míg ő Lengyel Józseffel és pár régi, jó elvtárssal végigcsinálták az illegalitást nehéz éveit (merényleteket tervezgettek, na meg persze megszerezték a Visegrádi utcai lakást), addig tessék, betoppan néhány, addig soha nem látott alak, nem egyszer meglehetősen hiányos ideológiai fölkészültséggel, és máris fontos pozíciókat, nem utolsó sorban pedig korlátlan bizalmat kapnak. Mert lehet, hogy az Oroszországból hazajöttek ott alapos elméleti kiképzésben részesültek, és testközelből tanulmányozhatták a forradalmat, na de akik itthon voltak, sokan náluknál régebben ismerik a szocializmus alaptételeit – még akkor is, ha (mint arra Kun Béla nem egyszer rámutatott) ezeket olykor helytelenül értelmezték. („Különben meg – gondolta Korvin Ottó – hogyan is értelmezhettük volna másként, hiszen még nem voltunk tisztában a lenini tanításokkal, a bolsevizmus, a kommunizmus lényegével.”)

Egyszóval: Cserny József vad volt, durva, és nem ritkán még a saját elvtársaival szemben is erőszakos. Borízű, harsány hangja rendre megtöltötte a párthelyiségeket, szinte nem is tudott csöndben beszélgetni; talán úgy gondolta, hogy ha ő megszólal, akkor arról mindenkinek tudnia kell. Még alig érkezett haza Szovjet-Oroszországból, még alig csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához, de máris olyan otthonos természetességgel mozgott a Visegrádi utcában, mintha ott született volna. Korvin Ottó különösen rühellte az ormótlan tréfáit és az ízetlen vicceit, ezek ugyanis annyira durvák voltak, hogy egy ízben Kun Béla is megjegyezte, hogy fontos a jó kedv, a nevetés, az ember a kemény, megfeszített munka mellett mindenképpen kapcsolódjon ki időnként egy kicsit, ám ha megoldható, Cserny elvtárs a tréfálkozásai során inkább a burzsujokon és a forradalmat eláruló, hitszegő politikusokon köszörülje éles nyelvét, ne a bénákon és a nyomorékokon.

Ráadásul Cserny József olyan nézeteket vallott, hogy azokat hallván Korvin Ottónak a szó szoros értelmében borsózott a háta. Egyszer például a lépcsőházban, a bejárati ajtó előtt, géppisztollyal a vállán átkarolta Korvin Ottót, és elmagyarázta neki, hogy ő szíve szerint nem csak a hazug burzsuj kormányt kergetné el, hanem szétverné az egész államot is, hogy aztán a helyében valamiféle, az ősi természeti állapotokhoz hasonló, minimális szintű közösségi szerveződés jöjjön létre, amelynek egyes egységei teljes mértékben önállóak, és csak a legszükségesebb hiánycikkek kapcsán kereskednének egymással. (Hogy honnét szerzett Cserny József géppisztolyt, arról Korvin Ottónak nem volt tudomása. Ő is ismerte a fegyvereket, hiszen az illegális ellenállás nélkülözhetetlenné tette az effajta tudást, így hát tisztában volt azzal is, hogy a géppisztoly új találmány és ritka kincs, Pesten nem is nagyon lehetett látni belőle, de Kun Béla elmondása szerint a Vörös Hadseregnél sem volt használatos. „Egyelőre” – tette hozzá Kun Béla, jelezvén, hogy a géppisztoly előbb-utóbb megkerülhetetlen fegyverré fog válni, persze csak azután, hogy a tömeges gyártását megoldották. Csernynek mindenesetre volt egy német gyártmányú géppisztolya, ami majdnem mindig a vállán csüngött, és kérés nélkül mutogatta minden ismerősének. Kun Béla semmi kivetnivalót nem látott ebben, még örült is, hogy a pártnak megvan az első igazán modern és tényleg elrettentő fegyvere, ami bizonyára a forradalomban is nagyon fontos szerepet fog játszani. „Miután megszereztük a hatalmat – mondta egyszer –, utasítani fogom a mérnököket, hogy tanulmányozzák Cserny elvtárs géppisztolyát, hogy aztán ráállhassunk mi is a gyártására.” Cserny József pedig onnantól fogva, ha lehet, még nagyobb becsben tartotta fegyverét, mint az eljövendő magyar géppisztoly prototípusát.)

A furcsa lépcsőházi beszélgetés után – bár jobb volna inkább monológnak nevezni, hiszen lényegében csak Cserny szólalt meg – Korvin Ottó kereste az alkalmat, hogy négyszemközt válthasson pár szót Kun Bélával. Erre azonban már csak az újév első napjaiban került sor. Egy késő éjszaka, amikor Kun Béla úgy találta, hogy hiába a szakadatlan munka, muszáj időnként pihenni és erőt gyűjteni, úgyhogy ő most hazamegy az Ügynök utcába, Korvin Ottó ugrott, és mindenki mást megelőzve lesegítette róla a benti kabátot, majd fölsegítette rá a kintit. (A szilveszteri affér után mindenki nagyon ügyelt arra, hogy többé ne keveredjen össze funkcióját tekintve a két ruhadarab.) Ezután a bejárati ajtóig kísérte Kun Bélát, aki meleg kézszorítással búcsúzott az akkor is a géppisztolyával, ezúttal azonban odabent, a lakásban feszítő Cserny Józseftől. Készült Korvin Ottótól is elköszönni, ám ő nem hagyta magát: kilépett Kun Bélával (valamint annak személyes testőrével, Kovács Jánossal) együtt a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, nagy levegőt vett, és mintha csak most jutott volna eszébe, megjegyezte (persze csak félhangosan, nehogy behallatsszon), hogy:

– A minap beszélgettem Cserny elvtárssal. Egészen fura nézeteket vall.

– Miféle nézeteket? – kérdezte Kun Béla, és Korvin Ottó látta rajta, hogy semmi kedve nincs most az efféléhez, a legszívesebben kisietne a kapun, és meg sem állna hazáig.

Mivel azonban már belevágott, muszáj volt valamit mondania:

– Nem is tudom... nagyon radikálisakat. Úgy tűnik, mintha nem is... mintha baloldalibb lenne itt mindnyájunknál.

Korvin Ottó eredeti elképzelése szerint azt akarta tudatni Kun Bélával, hogy ő úgy látja, hogy Cserny elvtárs nem is kommunista, hanem már-már anarchista, de még idejében eszébe jutott, hogy túlságosan merész dolog ilyesmiket kijelenteni, főleg egy olyan emberről, akinek vadonatúj, német gyártmányú MP40-es géppisztolya van.

Kun Béla megigazította a kalapját, majd enyhe, de észrevehető rosszallással megcsóválta a fejét.

– Tévedés... Tőlem balra itt nincsen senki.

Azzal biccentett, és elsietett Kovács Jánossal.

Korvin Ottó az ajkába harapott. Tudta, hogy hibát követett el. Szerencsére Kun Béla túl fáradt volt ahhoz, hogy ügyet csináljon belőle. Másnap és a következő napokban pedig az egyéb dolgok elterelték a figyelmét. Hogy mégse feledkezett meg róla, azt jelezte, hogy vagy egy héttel később, a Sing mérnök szobája előtt megállította Korvin Ottót, és csöndesen azt mondta neki:

– Korvin elvtárs, a katona számunkra nagyon fontos. A katonának fegyvere van, amiből soha nincs elég. Még a leszerelt katona is tartogat odahaza egy-egy revolvert vagy bajonettet. Neki ráadásul nincs munkája, hazatért a háborúból, és belecsöppent a nélkülözésbe, dühös, mert rájött, hogy a burzsujok érdekeiért harcolt, akik becsapták, és nem adtak neki ezért semmit. Nekünk kellenek a katonák, Korvin elvtárs. Közülük pedig, mindenki tudja, a matrózok a legelszántabbak. Ugye, nem kell említenem a cattarói lázadást... – majd enyhe félmosolyra húzta vaskos ajkait, és arrébb lépdelt.

Korvin Ottó utána akart szólni, aztán inkább csöndben maradt. Egyszeriben rájött, hogy neki Cserny-ügyben többet szava nem lehet.

Hogy egyébként szilveszter délutánján mi történt pontosan, arról később megoszlottak a híradások. Voltak, akik azt híresztelték, hogy a Népligetnél lévő laktanyában lövöldözés tört ki, miután Kun Bélát ott egy százados meg akarta ölni. Mások – így a harci ügyekben járatos Cserny is, akinek az emberei különben végül nem jutottak be a laktanyába, az őrség Kun Bélán kívül csupán az egyenruhát viselőket engedte be – nevetségesnek minősítették ezt a szerintük téves információt, már csak azért is, mivel ha egy szűk laktanyaudvaron lövöldöznek, azt nem lehet megúszni sebesültek és halottak nélkül, viszont ebben az esetben – és ebben egybecsengtek a különféle hírváltozatok – nem sérült meg senki.

Kun Bélának sem görbült egy haja szála se. Azt azonban elismerte, hogy miután fölszólította a katonákat, hogy vonuljanak a Várba, a Hadügyminisztérium elé, és követeljék a miniszter lemondását, valóban fegyvert fogtak reá, na de nem gyilkossági szándékkal, hanem pusztán ijesztgetés végett.

– A százados nem föltételezte rólam, hogy értek a fegyverekhez – mesélte néhány nappal később nevetve a Visegrádi utcában. – Nyilván nem olvas újságokat, pedig azok már az egész életrajzomat megírták. Szóval, nem tudta, hogy katonaviselt ember vagyok, mi több, a frontot is megjártam. Rám emelt egy karabélyt, mire azt mondtam: „Százados, ha le akar puffantani, előbb nyissa ki a závárzatot. Megmutassam, hogy kell?” Erre a körülöttem állók röhögni kezdtek, még többen pedig megéljeneztek. Aztán lehet, hogy páran lövöldöztek, de én azt a nagy ovációban nem hallottam, és különben is, az csak amolyan levegőbe lövöldözés volt, jó kedvből, indulatból. Az orosz elvtársak is csinálnak effélét politikai gyűlések idején.

Az agitációs beszéd mindenesetre olyan jól sikerült, hogy a katonák arra biztatták Kun Bélát, menjen át néhányukkal a 32-esek laktanyájába, mondjon az ottaniaknak is pár mondatot, mivel azok is szomjúhozva várják az igazságot a burzsoá kormány népnyúzó politikájáról. Kun Bélát soha nem kellett agitációra biztatni, s noha igazából annak örült volna, ha a katonák nem csupán megéljenzik, hanem meg is fogadják a szavait, és fölmennek a Várba, úgy gondolta: ha nem most, akkor majd később, különben is, a 32-esek közül is lehet toborozni – így hát elindult, és még amiatt sem érzett fáradtságot, hogy előbb a Visegrádi utcából kellett elgyalogolnia a Népligetig, azután onnét a Ferenc körút és az Üllői út sarkára.

– Iszonyú hideg volt – mesélte pár nappal később a legközvetlenebb elvtársainak a Sing mérnök szobájában. – Legalábbis, mivel a benti kabátom volt rajtam, ami jóval vékonyabb a Lenin elvtárstól kapottnál, fáztam. – Lengyel József az események eme elbeszélésénél nem volt jelen, ám amennyiben ott lett volna, nyilvánvalóan önvádló szomorúsággal lehajtotta volna a fejét, és később jó kommunistához híven kemény önkritikát gyakorol. – Úgyhogy zsebre akartam vágni a kezem, a jobb zsebemben viszont ott volt a revolver, amihez csak nagy óvatosan érhettem hozzá, mert attól féltem, hogy az ujjaim matatásától esetleg kioldom a zárat, aztán elsül.

– Nem sül az el olyan könnyen, Kun elvtárs – szólt közbe Cserny József. – Nekünk modern fegyvereink vannak. A rendőrségnek sincsenek különbek.

– Lehetséges – mondta Kun Béla –, de én akkor is fáztam, a jobb zsebembe pedig nem mertem bedugni a kezem.

A 32-esek laktanyájába már nem jutott be, mivel a bejáratnál letartóztatták. Ugyanis alighogy a Népligetnél elkezdett beszélni, valaki az ottani laktanyából telefonon értesítette a Katonatanács szociáldemokrata vezetőjét, Pogány Józsefet, aki azonnal automobilba ült, és oda hajtatott. Mire azonban megérkezett, Kun Béla már az Üllői úton gyalogolt többedmagával a másik laktanya felé. Pogány a járművével megelőzte őket – azok nem is törődtek véle, nem figyelték, milyen autó robog el mellettük –, majd a 32-esekhez érkezvén kiadta a parancsot, miszerint Kun Béla nem juthat be a laktanyába. Az ottani tisztek ezt úgy félreértelmezték, hogy Kun Bélát le kell tartóztatni, és ekképpen is cselekedtek, így hát Pogány Józsefnek megint közbe kellett avatkoznia: utasította a tiszteket Kun Béla szabadon bocsátására, majd elhajtatott.

– Szóval néhány percig rendőrőrizetben voltam – mesélte Kun Béla. – Ilyen utoljára újságíró koromban fordult elő velem, amikor cikket írtam a császári-királyi rendőrség brutalitása ellen. Demokratikus kormány ellenben ez idáig még nem tartóztatott le. Hát most már ezt is elmondhatom – és felnevetett.

Bár a kezéről lekerült a bilincs, Pogány József utasítása értelmében a laktanyába már nem engedték be. Néhány katonával ekkor a Kálvin térre ment, hogy tüntetést szervezzen, ehhez azonban nem találtak megfelelő számú embert. Szilveszter délutánja volt, korán sötétedett, és mindenki sietett haza elbúcsúztatni ezt a keserű óévet.

„Végtére is – gondolta a Sing mérnök szobájában Korvin Ottó –, ha úgy vesszük, valóban történt valami. Ha pedig amúgy vesszük, akkor meg nem.”

A szilveszteri események tehát végül különösebb eredmény nélkül értek véget. Néhány héttel később a Conti utcában minden másként alakult.

Aznap a Vigadónál gyűlést tartottak a munkanélküliek: morgolódtak, elégedetlenkedtek, szidták a kormányt, és nem csak a miniszterelnök lemondását követelték, hanem a köztársasági elnökét is. Az eseményről Szamuely Tibor hozta a Visegrádi utcába az első híreket, még jóval azelőtt, hogy az elkezdődött volna.

Szamuely érkezett haza a legkésőbb Szovjet-Oroszországból, már a szilveszteri laktanyaügy után, ám Kun Béla őt is azonnal a régi elvtársaknak szóló kitüntetett bizalommal fogadta – ha kicsit korábban jön, a Központi Bizottság őt bízta volna meg a párt fegyveres alakulatának megszervezésével, amit azonban utólag már nem akartak elvenni Cserny Józseftől.

– Különben is: Szamuely elvtárs jóval okosabb és intelligensebb annál, mint hogy pusztán fegyverekkel foglalkozzon – árulta el egyszer véleményét és szándékait Kun Béla a szokásos szűk körben, a Sing mérnök szobájában. Óvatosan fogalmazott, de a többiek világosan kivették a szavaiból: Szamuelynek tehát több esze van a fegyvermániás Csernynél. – A háború előtt újságíróként dolgozott, és igen kiváló cikkeket írt, az egyikért eljárás is indult ellene. Hozzám hasonlóan ő is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, de már akkor érezte, hogy az ott hirdetett szociális eszmékből még valami hiányzik. Ám csak azután nyílt föl a szemünk, hogy az orosz elvtársak megismertettek bennünket Lenin elvtárs nézeteivel.

Szamuely Tibor tudomásul vette, hogy alakulatparancsnok nem, viszont ő lesz a remélhetőleg hamarosan megalakuló tanácskormány hadügyminisztere. („Illetve népbiztosa – helyesbített Kun Béla. – Mint az orosz elvtársaknál. A miniszter elavult fogalom.”) Addig is egyre fokozódó ellenszenvvel figyelte korábbi párttársai, a Berinkey-kormányban ezt a tárcát vivő Böhm Vilmos, illetve a Katonatanács elnöke, Pogány József ténykedését. Gyakran emlegette azt is, hogy ha ő már szilveszterkor Pesten lett volna, szó se lehetett volna arról, hogy Kun Béla ne jusson be a 32-esek laktanyájába, és ez esetben már aznap kitört volna a szocialista forradalom.

– Ugyan, kérlek – csitította Kun Béla. – Olyan erővel forrong a hadsereg és akkor az elkeseredett düh a katonákban, hogy folyton egymást cserélgetik a hadügyminiszterek. Az egyik még meg se melegedett a székében, már jön is a következő. Én szilveszterkor még egy Festetics gróf ellen agitáltam, te most Böhm ellen, aztán meglátod, hamarosan jön a következő. Ne a személyeket vedd célba, hanem magát az intézményrendszert.

– A következő ellen nem kell senkinek se agitálni – jelentette ki csillogó szemekkel Szamuely Tibor. – A következő ugyanis már én leszek.

– Úgy legyen – mondta erre majdnem Kun Béla, ám még idejében elharapta a szót, és arra gondolt: lám, a remélhetőleg rövidesen megalakuló tanácskormánynak az olyan apróságokra is ügyelnie kell majd, hogy például a közbeszédből teljesen kiirtsa a klerikális reakciónak a dolgozó tömegekre erőszakolt nyelvi fordulatait.

Egyszóval: még el se kezdődött a Vigadóban a gyűlés, Szamuely máris jelentette a Visegrádi utcában, hogy:

– Ma délután a munkanélküliek a Vigadónál tüntetnek a Berinkey-kormány és Károlyi Mihály ellen. Az általános elégedetlenkedésen túl kommunista jelszavak is el fognak hangzani.

– Talán te szervezted? – kérdezte Vántus Károly, ugyancsak egykori oroszországi hadifogoly.

Szamuely válasz helyett fontoskodva mosolygott.

A Központi Bizottság azonnal összeült megvitatni, hogy küldjenek-e agitátort a Vigadóhoz, vagy hagyják, hogy a gyűlésezők maguk ébredjenek.

– A munkanélküliek maguk fognak értünk jönni – jelentette ki továbbra is mosolyogva Szamuely. – Várjuk meg őket. Hagyjuk, hogy ők maguk jelöljenek ki bennünket vezetőiknek.

– Rendben van – hagyta rá Kun Béla. – Én bízom Szamuely elvtárs szavában. Ha ő mondja, akkor az így is lesz. Maradjunk itt, és álljunk készenlétben.

A Központi Bizottság tehát ezt szavazta meg, ezúttal pedig Szamuely Tibor mondta azt, amit Kun Béla szilveszter délutánján:

– Úgy érzem, ma történni fog valami.

Igaza lett.

Habár ő eredetileg arra számított, hogy a munkanélküliek küldöttséget menesztenek a Visegrádi utcába, és elhívnak a Vigadóhoz néhány kommunista vezetőt beszédet tartani, akik aztán kiadják a szükséges jelszavakat. Csakhogy nem küldöttek érkeztek, hanem az összes résztvevő. A gyűlés ugyanis véget ért, a tüntetők éppen készültek hazamenni, amikor a soraikban megbúvó kommunista agitátoroknak még időben sikerült elérniük, hogy ne oszoljanak szét, hanem menjenek a Visegrádi utcába, ahol épp most – közölték a jól értesültek – ülésezik a Kommunisták Magyarországi Pártjának Központi Bizottsága. (Ami egyébként majdnem mindig ülésezett, a KB-tagok zöme legalábbis folyton a lakásban tartózkodott, egyszerűen – ha eszébe jutott valakinek – ki kellett nyilvánítani, hogy ez a megbeszélés most éppen KB-ülés.)

– Többen vannak, mint szilveszterkor – jelentette ki Korvin Ottó, miután kipillantott az ablakon.

– Kevesebben – vélte Kun Béla.

Lengyel József ugrásra készen várakozott Kun Béla kinti kabátjával a kezében.

Szükség is lett rá. Két katonaruhás bekopogott a kint maradtak üzenetével, miszerint azt szeretnék, ha a pártból néhányan beszélnének hozzájuk. Cserny József kiosztotta a revolvereket, majd Kun Béla, Szamuely Tibor és Vágó Béla kimentek az utcára szónokolni. Hogy miről beszéltek, azt a bentiek nem hallották, ugyanis hiába nyitotta ki Korvin Ottó az egyik ablakot, Vántus Károly azonnal rárivallt:

– Csukd már be! Így is oltári hideg van – rögtön eszébe jutott, hogy egy kommunista nem használ olyan kifejezést, hogy „oltári”, ám ez szerencsére rajta kívül (legalábbis úgy látszott) nem tűnt föl senkinek.

Annyi azonban a csukott ablakok mögül is beszivárgott, hogy a tüntetők egyre erősebben zúgolódnak. Kisvártatva visszajöttek a szónokok, és Kun Béla közölte, hogy:

– Felhecceltem őket a Népszava ellen. Most a szerkesztőség elé akarnak vonulni, hogy ott követeljék, hogy a lap azonnal szüntesse be az antikommunista propagandát.

– A Népszavának nagyon jó nyomdája van. Igen olcsó, de kiváló technikával dolgozik – szólalt meg ekkor csöndesen, mégis mindenki számára hallhatóan Vágó Béla, és megsimogatta méretes bajuszát.

Halk, de észrevehető mormogás futott át a jelenlévők között. Ha Vágó Béla mondja, az nyilván úgy is van, hiszen ő hajdani szociáldemokrata újságíróként járatos a sajtó világában. Egy olcsó és jó nyomda pedig nagy fogás lenne ezekben a papírhiányos időkben, amikor vért kell verejtékezni azért, hogy a Vörös Újság megjelenhessen. Az a pénz, amit Kun Béla Moszkvából hozott, rég elfogyott – még úgy is, hogy a lenini eszmékkel szembeni csökönyös ellenállásuk miatt végül is nem kellett osztozkodni rajta az osztrákokkal –, azóta pedig lassan és elaprózva csordogálnak az újabb összegek, amit miatt persze szemernyi szemrehányással sem lehet illetni az orosz elvtársakat akkor, amikor ők az élethalálharcukat vívják a fehérek ellen. Egy jó nyomda tehát... Kun Béla Jancsó Károlyra, a Vörös Újság főszerkesztőjére nézett, aki egy szót sem szólt, ellenben beszédes tekintettel nézett vissza rája, és Kun Béla pontosan azt olvasta ki a szemeiből, amire ő is gondolt, vagyis hogy milyen jó volna egy modern nyomdában megjelentetni a Vörös Újságot, ezáltal ugyanis nem tennék ki magukat a rendőrség folytonos zaklatásának, amiért megszegik a fölhasználható papír mennyiségét korlátozó rendeletet.

Jancsó Károly végül lesütötte a szemeit, és félrefordította a fejét. Kun Béla tekintete találkozott a Szamuelyével.

– Velük megyek – mondta Szamuely, és már nyúlt a kilincs felé.

Kun Béla egy kézmozdulattal megállította.

– Akkor én! – húzta ki magát Cserny József, és megigazította a vállán a géppisztolyt.

Kun Béla bólintott.

Cserny egy éles füttyel magához intette a legjobb embereit. Kun Béla közelebb lépett Szamuely Tiborhoz, megszorította a kezét, és halkan, hogy a többiek ne értsék, azt mondta neki:

– Most az ő ideje van itt. Azután te következel.

Akik az akcióban részt vettek, később azt mesélték, hogy Cserny olyan tempót diktált, hogy szinte futottak a Körúton a Népszínház utcáig. A járókelők ennek ellenére majdhogynem fásultan, közönyösen nézték őket – az újságokban naponta lehetett olvasni a vidéki összecsapásokról, hogy dühös munkások és parasztok rohanták meg a gyárakat és a kastélyokat, nem beszélve arról, hogy Budapesten is egymást érték nap mint nap a tüntetések; egy csapat rohanó ember, köztük megannyi fegyveres tehát alig-alig keltett föltűnést. „Verekszenek egymással a pártok. Hát csak verekedjenek. Én ugyanolyan drágán fogom megvenni a kenyeret, bármelyikük győz” – gondolta az utca embere, és legyintve elfordult a körúti vágtátoktól.

A Népszínház utcához érve Cserny József lassított, sőt meg is állt. Pihenésre azonban nem volt idő. Emberei revolvereket és bajonetteket osztogattak a többieknek. Cserny leakasztotta a válláról, és kézbe vette a géppisztolyát – nála, valamint a helyettesénél, Papp Sándornál volt néhány kézigránát is, azokat azonban nem adták oda senkinek. Fölhúzott fegyverekkel mentek tovább a Conti utca felé, ahol a Népszava szerkesztősége működött egy impozáns, tornyos erődszerű épületben, melyről Vágó Béla és más, hajdan a lapnak dolgozó újságírók csodákat meséltek a Visegrádi utcában: olyannyira modern, hogy vezetékes víz, központi fűtés, telefon és villanyáram van benne, az alagsorban dolgoznak a rotációs gépek, a felette lévő szinten van a gépterem, a szedőterem és a szerkesztőség irodái pedig az első emeleti óriási, sok fényt beengedő ablakok mögött működnek.

– Meglátod, egyszer majd a Vörös Újság is ilyen körülmények között készül – ígérte meg egyszer Kun Béla Jancsó Károlynak.

A Conti utca és a Népszínház utca találkozásánál rendőrkordon húzódott, mögöttük, a szerkesztőségi épület előtt állig fölfegyverzett munkások sorakoztak – a népőrség, a szociáldemokrata párt saját fegyveres alakulatának a tagjai. Cserny József gondterhelten nézte őket. Rájuk nem számított. Az utcasarkon lábujjhegyre állt, és megpróbált a kordon fölött benézni a Conti utcába. Ekkor vette észre, hogy nem csak az utcán vannak népőrök, de a Népszava-székház ablakából is kandikálnak kifelé. Némelyiknek látszott a fegyvere.

„A fene egye meg! – gondolta Cserny. – Ezek ennyien vannak? Most mi a francot csináljunk?”

Ugyanezt kérdezte tőle a mellé lépő Papp Sándor, és megmarkolta a bőrkabát alatt a kézigránátot.

– Erősítést kellene hozni – sziszegte a fogai között Cserny. – Valakinek vissza kéne mennie a Visegrádi utcába és idehívnia még néhány jól fölfegyverzett embert.

– De hogy kerültek ide a rendőrök?

– A rendőrökkel még csak-csak elbánunk. Hanem azokat nézd! Ott, az ablakban.

Papp Sándor azonban már nem tudta alaposan szemügyre venni a népőrségnek a székház ablakaiban sorakozó tagjait, ugyanis a kordonból kilépett egy rendőr, odasietett eléjük, és a törvény nevében fölszólította őket a távozásra.

Cserny József végigmérte a rendőrt: filigrán, gyerek arcú ember volt, kölyökvonásait alig-alig ellensúlyozta a láthatóan még növésben lévő bajusz.

– Menjetek innen, öcsi – mondta atyailag. – Ez nem a ti balhétok. Bízzátok ránk.

– A törvény nevében fölszólítom Önöket a távozásra! – ismételte a rendőr, és a társai felé pillantott.

– Na figyelj, öreg – szólt rá Papp Sándor is –, a főnök igazat beszél: maradjatok ki ebből. Senkinek sem jó, ha belekeveredtek.

A kordonból kivált két másik rendőr, és elindultak a vitatkozók felé.

Ebben a pillanatban lövés dördült.

Hogy ki lőtt először, azt sem akkor, sem később, a kihallgatások és vizsgálatok során sem tudták megállapítani.

A serkenő bajuszú, kölyök képű rendőr a lövés pillanatában pontban a két utca kereszteződésénél, az ottani épület sarkánál állt, és amint a golyó eltalálta, nekivágódott a falnak, majd onnét lecsúszott a járdára, amely azonnal vörösleni kezdett a vérétől.

A következő pillanatban már ropogtak a fegyverek.

– Hat halott és hatvan sebesült – jelentette nem sokkal később Dietz Károly budapesti rendőrfőkapitány az éppen ülésező kormánynak a Várban. – A halottak mindnyájan rendőrök. A sebesültek között népőrök és támadók egyaránt vannak. De – emelte föl jobb kezének mutatóujját – a szerkesztőséget nem tudták sem elfoglalni, sem az épületben nagyobb kárt okozni. Az egy bevehetetlen erőd.

Cserny József ugyanakkor nyolc halottról számolt be Kun Bélának. Abban egyetértett a főkapitánnyal, hogy mindnyájan rendőrök. A sebesültek többségét kórházba vitték, „de – jelentette Cserny – egy se közvetlenül a mi emberünk, a mieink szerencsére könnyebb sérülésekkel megúszták, el is tudtunk mindnyájan a helyszínről menekülni, nem maradt ott közülünk senki, akit letartóztathatnának”.

– Ott nem – Szamuely Tibor szemei villámokat szórtak. – De majd idejönnek értünk. Idő kérdése.

– A kézigránátjaink megvannak – mutatta Cserny József. – S a géppisztolyom is sértetlen. Ha jönni akarnak, hát jöjjenek. Én azért vagyok itt, hogy az életem árán is megvédjem a pártot.

– Ugyan, kérlek! – csattant föl Szamuely. – Hogyan tudnád te megvédeni, amikor nem vagy képes végrehajtani a rád bízott feladatot?

– Sokan voltak! Baromi sokan! – Cserny úgy ordított, hogy a hátsó szobákból is előjöttek az elvtársak. – Honnan tudhattam volna, hogy ezeknek ennyi emberük van? Ha annyira jól értesült vagy, erről miért nem tájékoztattál? – Közelebb lépett Szamuelyhez, és egy pillanatra feléje nyúlt, mintha meg akarná ütni, vagy legalábbis meg akarná ragadni a grabancát. – Kíváncsi lennék, te mit tettél volna a helyemben?

– Én egész biztosan teljesítettem volna a párt utasítását...

– Nyugalom, elvtársak! – lépett melléjük Kun Béla. – Nyugodjatok meg. Semmi szükség most vádaskodásra. A problémákat és a hibákat meg fogjuk beszélni. Most azonban össze kell fognunk. Szamuely elvtársnak igaza van: a rendőrök értünk fognak jönni. Az a kérdés, mit tegyünk. Ellenálljunk-e, vagy hagyjuk magunkat elhurcolni.

– Természetesen ellenállunk – mondta Szamuely. – Ez nem is lehet kérdés.

Kun Béla lassan megrázta a fejét.

– Nem igazán volna helyes, Szamuely elvtárs.

– Talán adjuk meg magunkat, Kun elvtárs?

– Te semmiképpen ne. Te tűnj el azonnal.

– Hogyan? – Szamuely szemei kikerekedtek a csodálkozástól.

– Jól hallottad: tűnj el. A rendőrök hamarosan itt lesznek. Lehet, hogy föl tudnánk velük venni a harcot, de mit érünk el vele, ha lövöldözés lesz itt, a Visegrádi utcában is? A kormány ellenünk hangolja a közvéleményt, bűnözőnek és gyilkosoknak fognak nevezni bennünket.

– Nem fognak – heveskedett Szamuely. – Nem lesz idejük rá. Megvédjük a pártközpontot, aztán ellentámadásba megyünk át. A katonák velünk vannak.

Mintha nem az előbb veszekedtek volna, Cserny egyetértőn bólogatott.

Kun Béla legyintett:

– A párt vezetőit le fogják tartóztatni. Lehet, hogy valamennyi időre börtönbe is kerülünk, de ez nem rekesztheti meg a forradalom ügyét. Szamuely elvtárs, te most azonnal vonulj illegalitásba. A te szereped lesz a folytonosságot és a munkát fönntartani, amíg mi rács mögött leszünk. Lehet, hogy ez akár hónapokat is jelent majd, de tudom, hogy rád számíthatok.

Szamuely Tibor nem tudta elfojtani az arcán szétterülő mosolyt.

– Én is csatlakozom hozzá! – emelte föl jobb kezét Korvin Ottó, s valamivel halkabban hozzátette: – Illegális pártmunkában már van bőven tapasztalatom.

Erről az utóbbi időben csak ritkán és óvatosan beszélt. Ugyanis újabban különösen sokat tréfálkoztak azon a többiek, hogy Kun elvtárs hazaérkezése és a KMP megalakulása előtt milyen baklövések és balul sikeredett merényletek fűződtek a Korvin-csoport nevéhez, és Korvin Ottó soha nem tudta, hogy a tréfálkozás mikor válik komollyá.

Kun Béla nemet intett neki is, a többi jelentkezőnek is. Közölte, hogy nincs szükség csapatos elbujdosásra, azzal ugyanis csak a kormány malmára hajtják a vizet – azt jelzik vele, mintha tényleg bűnösök volnának. Márpedig itt senki nem bűnös. Nem csupán morális és történelmi értelemben nem, de jogilag sem.

– Én legalábbis nem adtam utasítást a Népszava megostromlására senkinek – jelentette ki csípőre tett kézzel a Sing mérnök szobája előtt. – S nem is emlékszem arra, hogy ilyen utasítás elhangzott volna bárkinek a szájából is. Vagy valaki esetleg emlékszik effélére?

Fejcsóváló hümmögés volt a válasz.

Közvetlenül azelőtt, hogy illegalitásba vonult, Szamuely Tibort telefonhoz kérték. (Volt vonal és készülék a lakásban, még Sámuel Izsó szerezte Kassák Lajoséknak és a Ma című folyóiratnak, mondván, egy modern lap szerkesztősége technikai értelemben is legyen modern.) Már elbúcsúzott mindenkitől, egyedül az ajtóban álldogáló Cserny József volt hátra, akivel kapcsolatban épp azon tűnődött, hogy kezet nyújtson-e neki, amikor Lengyel József szólt, hogy jöjjön vissza a készülékhez.

Szamuely jószerivel nem is szólt semmit a telefonba. Előbb néhány másodpercen keresztül csak hallgatott, végül röviden köszönetet mondott valakinek, és visszaakasztotta a kagylót. Aztán a dermedt csöndben elmondta, hogy egy Wagaszt József nevű nyomozó hívta a rendőrségről – ez a Wagaszt még a háború előtt a Galilei-kör és más baloldali csoportok megfigyelésével lett megbízva, sikeresen be is épült némelyikbe (Korvin Ottó itt összeráncolta a homlokát, és egy pillanatra átfutott a fejében, hogy közbeszóljon-e, hogy közibük biztosan nem), ám közben rádöbbent arra, hogy rossz oldalon áll, úgyhogy hamar megfordult a dolog: ő lett eme csoportok beépített embere a rendőrségen. Most is annak tekinthető, hiszen azért jelentkezett, hogy elmondja: Budapest rendőrfőkapitánya a kormány utasítására elrendelte a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőinek és több tagjának letartóztatását.

A kijelentést újabb csönd követte, amit Kun Béla tört meg:

– Nincs ebben semmi meglepő, elvtársak. Jól tudjuk, hogy a kormány régóta készül erre. Csupán ürügyre vártak, ami szerintük elegendő alapot adhat ehhez. Csakhogy a történelem a mi oldalunkon áll: a fejlődést és a szocialista világforradalmat nem lehet megállítani. Bátorság, elvtársak, kitartás! Tegyük a dolgunkat, és ha már volt módunk megismerni a klerikális-feudalista monarchia börtöneit, most nézzük meg azt is, miként működnek azok egy demokratikus kormány fennhatósága alatt...

Az utolsó mondat után kurtán fölnevetett, de csak alig néhány ember nevetett vele.

Szamuely Tibor végre kilépett az ajtón, és eltűnt az időközben leszállt éjszakában. A többiek is távozásra készülődtek: Kun Béla azt javasolta, hogy nehezítsék meg valamelyest a rendőrség dolgát: ne legyenek egy kupacban itt, a Visegrádi utcában, hanem aki teheti, menjen haza – hamarosan, néhány órán belül úgyis újra találkoznak.

Mielőtt elhagyták volna a pártközpontot, Vágó Béla odament Kun Bélához, és elnézést kért tőle a hiba miatt.

– Milyen hiba miatt, Vágó elvtárs? – vonta föl a szemöldökét Kun Béla.

Vágó Béla szokás szerint a bajuszát simogatta.

– Én hoztam szóba, hogy milyen jó nyomdája van a Népszavának...

– Na és ha szóba hoztad? Talán nem beszélhettünk volna róla?

– Igen, de ha nem mondom...

– Vágó elvtárs, mi nem törődünk azzal, hogy mi lett volna, ha... Valóban megemlítetted, hogy a Népszavának modern és olcsó nyomdája van. Ám már ne haragudjál, kérlek, de miért ne említhetted volna meg? Évekig nekik dolgoztál. Nyilván emlékszel rá, milyen.

Az utolsó pillanatokban még az is szóba került, hogyan árulják el rendre a szociáldemokrata párt vezetői a szocialista forradalom ügyét. Ugyanis amennyiben jók ennek a Wadasztnak az értesülései, és a rendőrség valóban a kormány utasítására cselekszik, az azt jelenti, hogy a szociáldemokrata miniszterek szavazata is kellett ahhoz, hogy a kormány ekként rendelkezzen. Nem elég hát, hogy a Népszavában antikommunista propagandát folytatnak – háborgott Vántus Károly –, de most íme, tessék, az is nagyban a szociáldemokratáknak köszönhető, hogy a KMP vezetői börtönbe kerülnek.

– A Népszava már hetek óta követeli a kommunisták letartóztatását és a párt szétverését – jegyezte meg Lengyel József, Kun Béla kabátjával a kezében. – Hát most végre diadalmasan megírhatja, hogy az egyik óhaja teljesült. A másik azonban nem fog. Soha.

Ám Kun Béla nem bújt be abba a kabátba. Magán tartotta a bent használatosat, a régit.

– Amazt Lenin elvtárstól kaptam – biccentett feléje. – Nagyon jó, minőségi kabát. Sajnálnám, ha valami baja esne. Vigyázzatok rá, elvtársak.

Azzal hazaindult, az Ügynök utcába. Szokás szerint vele tartott Kovács János is, aki a Cserny-osztagban szolgált, és Kun Béla személyes védelme volt a föladata. Kun Béla eleinte tiltakozott ellene, de végül Csernynek és a többieknek is sikerült meggyőzniük arról, hogy igenis kell a testőr, mivel a pártot nagyon rosszul érintené, ha netán elveszítené a vezérét, az ilyesmi hosszú időre hátráltatná a szocialista forradalom ügyét. Kovács János ráadásul olyannyira komolyan vette a feladatot, hogy nem csak a Visegrádi utcában védte Kun Bélát, hanem a lakásába is elkísérte, sőt ott is aludt. Jól megtermett, erős, de kicsit nehéz fölfogású matróz volt. Mielőtt nyugovóra tért volna, hogy a letartóztatás előtt legalább egy-két órát aludjon, Kun Béla alaposan kioktatta, hogy esze ágában se legyen ellenállást tanúsítani, amikor a rendőrök értük jönnek, azzal ugyanis ártana a párt ügyének. Sőt: a fegyvereket egyenesen rejtse el, ne is a lakásban, hanem a lépcsőházban. Kovács János némi értetlenséggel bár, de engedelmeskedett.

Valóban csak igen rövid álomra volt idő. Amikor hajnali két órakor erősen ütni kezdték kívülről az ajtót, Gál Irén, mintha nem is aludt volna, fölült az ágyban, és aggodalmas szemrehányással a hangjában azt mondta:

– Össze se pakoltál. Most aztán lehet kapkodni, hogy mit viszel magaddal.

– Miért pakoltam volna össze? – jött a válasz a paplan alól. – Nincs félnivalóm. Nem csináltam semmit.

Gál Irénnek a nyelve hegyén volt erre egy megjegyzés, végül nem mondott semmit. Egyrészt ezekben a percekben semmi helye és értelme nem lett volna egy házastársi veszekedésnek, másrészt egy kommunista mégse mond akármit a pártja vezetőjének.

A rendőrök különben meglehetősen rendesen, már-már tisztelettudóan viselkedtek. Kovács János kinyitotta nekik az ajtót, és ők ott, a küszöbön állva fölolvasták a letartóztatási parancsot. Kovács János az utasítás szerint nem tanúsított ellenállást: végighallgatta az egyáltalán nem rövid fölolvasást, majd félreállt a küszöbről, és közölte, hogy Kun elvtársat odabent találják az urak. A rendőrök ezután bevonultak a nagyszobába, ahol az osztag parancsnoka magában mindjárt megállapította, hogy valóban, ez az alak már jobban hasonlít a lapokban közölt portréfotókra.

– Értem jöttek az urak? – érdeklődött Kun Béla udvariasan. – Kérem, parancsoljanak velem.

Az osztag parancsnoka, Nánássy László, a politikai detektívfőcsoport vezetője újra nekifutott a fölolvasásnak, ám az első szavak után Gál Irén esdeklő hangon félbeszakította, és arra kérte a főtörzs urat, hogy amennyiben lehetséges, próbáljon halkan olvasni, nehogy a szomszéd szobában alvó kislány fölébredjen. Nánássy dörmögve igent mondott a kérésre, és valóban, onnantól fogva halkabban olvasott. Azt viszont nem említette meg, hogy meglehetősen alapos ismeretei vannak a Kommunisták Magyarországi Pártjáról, lévén, hogy az unokaöccse tagja a Központi Bizottságnak.

Gál Irénnek nem kellett aggódnia: a rendőrök arra is hagytak időt, hogy egy kisebb bőröndbe összepakoljon ezt-azt.

– Hol van a másik kabátod? – kérdezte aggodalmasan Gál Irén, amikor látta, hogy a férje a régebbi, divatjamúlt darabot akasztja le az előszobai fogasról.

– A Visegrádi utcában hagytam – hangzott a válasz. – Nem akartam, hogy baja essék. Lenin elvtárs személyesen intézkedett a beszerzéséről – ez az utolsó mondat inkább már a rendőröknek szólt.

„Ugye, hogy mégiscsak számítottál rá?” – gondolta Gál Irén, de természetesen ezt sem mondta ki hangosan.

– Hát, fiacskám, akkor megyek, de nem tudom, mikor jövök – mondta Kun Béla, és mosolyt erőltetett magára. – Viseljétek jól magatokat.

Gál Irén szemét egyetlen pillanat alatt elborította a könny. Igyekezett erőt venni magán, ahogyan az egy kommunistához illik. Csókra nyújtotta ajkait. Kun Béla egy puszit nyomott a homlokára.

Kilépett a sötét folyosóra. Egy rendőr becsukta utánuk az ajtót. Odakint, a lépcsőházban csattant a bilincs.

A Mosonyi utcai toloncházba szállították automobilon. Nem ő volt az első. A toloncház udvaron már ott toporgott Rákosi Mátyás, ez az apró termetű, ám annál nagyobb reményű, bár még meglehetősen képzetlen fiatalember, akire az utóbbi hetekben a párt vidéki szervezeteinek kiépítését és földuzzasztását bízták (meglehetősen gyors karrier, azok után, hogy az óév végén még cigarettáért és hasonlókért ugrasztották le a trafikba), és aki gyakran kérkedett azzal a Visegrádi utcában, hogy azok mögött a kastélygyújtogatások és földfoglalások mögött, amelyekről az újságokban naponta lehetett olvasni, az általa beszervezett emberek, közvetett módon pedig ő áll. Most egyenruhában volt, gondosan eligazítva jelzéseit, dacára annak, hogy a Monarchia hadseregében csupán a zászlós rangig jutott. Amint a sötét udvar pislákoló lámpáinak fényében megpillantotta, Kun Bélának egyből eszébe jutott, hogy amikor először találkoztak, Rákosi Mátyás ugyanezt a fekete egyenruhát viselte.

November végén történt, nem sokkal azután, hogy a párt megalakult. Egy este csöngettek, és Gál Irén elsápadva hívta ki a nagyszobából a férjét, mondván: egy katonatiszt keresi. Kun Béla azonnal megismerte a zászlósi rangjelzést, úgyhogy különösebb aggodalom nélkül kérdezte a látogatótól, hogy mi cél hozta ide. Aki a bemutatkozás után rögvest közölte, hogy csatlakozni szeretne a párthoz és a mozgalomhoz.

Kun Béla némi gyanakvással, de bevezette a nagyszobába. Rákosi Mátyás a lehető legtermészetesebb mozdulattal leült, és azonnal mesélni kezdett magáról. Csak úgy ömlött belőle a szó: hogy ő már igen fiatal korától fogva érdeklődik a szocializmus iránt, például eredeti nyelven olvasta Marx írásait, majd külkereskedőként testközelből tanulmányozhatta a német és az angol imperializmust; az orosz fronton ő is fogságba esett, ám a forradalomban már nem vett részt, mert egy sérülése miatt hazaengedték, idáig vidéken tartózkodott, és a KMP megalakításának hírére jött föl Budapestre.

Kun Béla gyanakvása nehezen múlt el. Akkor kezdett oldódni valamelyest, amikor a vendége Ady Endre nevét hozta szóba. Merthogy ő, Rákosi, Galilei-körös volt, rendszeresen eljárt az előadásokra, sőt, a galileisek pénzzel támogatták, mint a szegény, de tehetséges diákok egyikét. S hát mindenki tudja, hogy Ady több versét egyenesen nekik írta, az ő szavainak ritmusára vonultak ki hat évvel korábban is az utcára azon a tragikus, de mégis lelkesítő vérvörös csütörtökön.

A találkozásnak az lett a vége, hogy Kun Béla és Rákosi Mátyás fölváltva, egymással versengve szavaltak Adyt. Kun Bélának is voltak ugyanis a költővel kapcsolatos emlékei, ráadásul még közvetlenebbek, mint Rákosinak: zilahi diákként az akkor felsőbb éves Ady volt a házi tanítója. S hát a költő később sem feledkezett meg Kun Béláról, számon tartotta őt a megannyi újságíró között. Amikor ez a találkozás lezajlott, Ady még élt, bár Kun Béla keserűen jegyezte meg Rákosinak, hogy már nincs magánál, és bizonyára nem is tud a KMP megalakulásáról.

A lelkesedés dacára egyikük se ment el Ady temetésére. Nem akartak a kormánnyal közösködni.

Egyszóval, ott állt a toloncház udvarán Rákosi Mátyás a fekete egyenruhájában, és nagyon jókedvűnek mutatkozott. Azon tréfálkozott, hogy hiába az általános gazdasági válság, lám, a rendőrség milyen gazdag, hiszen egyesével hozza be automobilon a kommunista vezetőket. Később vicceket mesélt, s jókedve többé-kevésbé a többiekre is átragadt.

Már szürkült az ég, amikor akár KB-ülést is lehetett volna tartani a Mosonyi utcai toloncház hideg udvarán. Látszólag senki nem törődött velük: az udvarra nyíló ajtó előtt álldogált három álmos rendőr, némán és unottan cigarettáztak. Kun Béla megkérdezte Nánássy Györgyöt, ismeri-e esetleg őket, amaz tagadólag rázta a fejét, mire Rákosi Mátyás harsányan, éles fejhangon azon kezdett élcelődni, hogy Nánássy elvtárs bizonyára szégyelli, hogy a nagybátyja révén minden rendőrt ismer, ennek ellenére a rendőrség még mindig nem állt a kommunisták mellé, most viszont Nánássy elvtárs jóvátehetné ezt a kis hibáját azzal, hogy előbb azt a hármat agitálja be a pártba, majd maga mellé állítja a teljes állományt. Különben meg – folytatta Rákosi – az is megérne némi vizsgálódást, hogy vajon Nánássy elvtárs nagybátyja révén ők, a pártban informálódhatnak-e a rendőrségről, avagy éppen fordítva, amazok informálódnak a párt ügyeiről. Nánássy megsértődött, és nagyravágyó törpének nevezte Rákosit, aki egyenruhában parádézik, csak azért, hogy egy fél fejjel magasabbnak látszódjon. Hogy nem robbant ki komolyabb szóváltás és perpatvar a dologból, annak csupán az volt az oka, hogy Kun Béla arra utasította mindkettejüket, hogy tartózkodjanak a személyeskedő megjegyzésektől, Rákosi elvtárs pedig inkább maradjon a nőkkel kapcsolatos vicceknél, azokkal talán nem gázol senki becsületébe. „Egyébként meg – jegyezte meg Kun Béla – pár órával ezelőtt módomban állt Nánássy elvtárs nagybátyjával megismerkedni: határozottan rokonszenves ember.”

– Tizenhárman vagyunk – mondta nem sokkal később Korvin Ottó. – Pont tizenhárman.

– Na és ha annyian? – kérdezte Vágó Béla. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy szerencsétlen szám? Korvin elvtárs, szépen kérlek, szabadulj már meg ezektől a burzsoá berögződésektől. Annak, hogy tizenhármán vagyunk, ugyanannyi jelentősége van, mintha tizenketten vagy tizennégyen lennénk.

– Különben se tizenhármán vagyunk – szólalt meg csöndesen Lengyel József. – Az egyik rendőrtől, aki engem behozott, tudom, hogy legalább harminc letartóztatási parancsuk van ma hajnalra. Késő estig azokat fogalmazták.

Korvin Ottó olyan szomorúsággal szögezte Lengyel Józsefre a szemeit, hogy amaz rögtön elszégyellte magát, és hirtelen szánalmat érzett hajdani csoportfőnöke iránt – annak ellenére, hogy kommunista meggyőződése és neveltetése minden idegszálával tiltakozott az ilyesmi ellen. Nem is szólt többet, azt azonban mégse bírta megállni, hogy még egy utolsó félmondattal, miszerint „persze, itt, az udvaron valóban épp tizenhárman vagyunk”, ne billenjen vissza valamelyest Korvin Ottó felé, jelezvén, hogy nem feledte az illegalitásban együtt töltött éveket.

Onnantól fogva főleg Rákosi Mátyás hangját lehetett hallani. Mielőtt kinyílt volna az udvarra vezető ajtó, és kijött volna két másik rendőr, épp azt mesélte, hogy a háború évei alatt, Galíciában egy igen tréfás őrmester alatt szolgált, aki roppant szerette a nőket, és ha látott egy csinosabb, mutatósabb fehérszemélyt a megszállt falvak utcáin, erre rendre fölhívta a katonái figyelmét is, olyan módon, hogy a menetoszlop élén haladván kiadta a parancsot:

– Jobb-ra nézz! Csodál-kozz!

Mire az egység minden tagjának jobbra kellett néznie és kórusban azt mondania:

– Ej-ha! – majd szemügyre venni az őrmester által megjelölt mutatós menyecskét.

Egyszóval, éppen csak hogy be tudta fejezni ezt az adomát Rákosi Mátyás, nyílt az udvarajtó, és kijött két rendőr. Az idill azon nyomban véget ért.

Nem sokkal később Berinkey Dénes miniszterelnök autón igyekezett fölfelé a Várba, ám a jármű alig tudott a Lánchídra fölhajtani, akkora volt a csoportosulás a pesti hídfő előtt. Hiába nyomta a sofőr a dudát, a sokaság nem akart tágítani. Bár az ilyesmi tudottan veszélyes, és emiatt a kormánytagok számára tiltva volt, Berinkey a szolgálati protokollnak fittyet hányva türelmetlenül letekerte az ablakot, és kihajolt, hogy a tekintélyét latba vetve szerezzen szabad utat a jármű számára. Ekkor meghallotta a rikkancsok hangját, egyúttal pedig azt, ami miatt annyian összegyűltek az újságárus körül:

– Óriási szenzáció! Kun Bélát agyonverték a rendőrök! Az Est exkluzív tudósítása a toloncházból!

– Adjál csak egyet nekem is, öcskös! – szólt oda a miniszterelnök egy lélegzetvételnyi szünetet fölhasználva. Aztán a fölhúzott ablak mögül elkezdte olvasni az újságot. Innentől fogva nem is bánta, hogy az autó nehezen jut át a csődületen, legalább volt ideje elolvasni a cikket.

A rikkancs különben nem mondott igazat, bár ez nyilván nem az ő hibája volt: így utasították, hogy ezt kell mondania. „Kun Bélát félholtra verték a rendőrök” – ez volt Az Est egész oldalas tudósításának címe, és Berinkey Dénes valamelyest megkönnyebbülten sóhajtott föl: az agyonverés és a félholtra verés között azért mégis csak van különbség, noha kétségtelenül mindkettő roppant kellemetlen tud lenni.

– Olvastad már, kérlek? – kérdezte, már a Várban, a köztársasági elnöktől, miközben átnyújtotta Az Est legfrissebb számát.

– Nem olvastam, kérlek – ingatta a fejét Károlyi Mihály. – A titkárom reggelente szokta behozni a lapokat, olyankor olvasom el az előző esti kiadásokat is.

– Hát akkor, kérlek, ezt tekintsd különleges alkalomnak, és olvasd el most.

Károlyi szemüveget biggyesztett az orrára, és lassan, figyelmesen végigolvasta Az Est exkluzív cikkét. Azután azt kérdezte Berinkeytől:

– Te tudsz erről többet?

– Éppen hogy semmit! – csattant föl a miniszterelnök. – Már órákkal ezelőtt megtörtént, én viszont csak a sajtóból értesülök róla.

– Én pedig tőled – Károlyi tűnődve maga elé, arra az íróasztalra helyezte a lapot, amely nem is olyan régen még Habsburg József főherceg személyes holmijai közé tartozott.

– Ezért valaki felelni fog – jelentette ki a miniszterelnök. – Már ne haragudj, excellenciás uram, hogy így fogalmazok, de ez ordító baki. Mártírt csinálnak Kun Bélából, amivel a kommunisták mellé állítják az embereket. Pont akkor, amikor az ellenkezőjének kellene történnie.

– Tökéletesen egyetértek veled, miniszterelnök úr. Kit tudunk most, azonnal elérni?

Hamar kiderült: Böhm

Vissza a tetejére