Hozzá vagyok kötve

Dienes Eszter hatvanéves

Dienes Eszter hatvanéves. Ez bizony azt jelenti, hogy én ötven.

Tizennyolc múltam éppen, amikor az időt az ő életkorán keresztül is mérni kezdtem. Rajta kívül egyetlen ember van még, akinek a kora tájékozódási pontot jelent számomra: ő kilenc évvel ezelőtt készült az ötvenedik születésnapjára. Az tehát, hogy Dienes Eszter mértékegységgé vált az életemben, nem a kerek számjegyben mérhető éveknek köszönhető.

A törökszentmiklósi művelődési központ irodájában egymással szemben ültünk. Amikor rajtunk kívül senki nem tartózkodott a szobában, Eszter rendszerint verseket mondott nekem. Legtöbbször a sajátjait. Azért inkább a sajátjait, mert akkoriban kezdte a világ tudomására hozni, hogy verseket ír, és a versfaragás elemeibe, a csinálódás variációiba engem is gyakran beavatott. Egyszer azt kérdezte, mennyire tetszik, máskor azt, hogy a változatok közül melyiket vélem jobbnak, megint máskor nem kérdezett semmit, csak elmondott egy sort vagy sorokat, majd nagyokat nevetett, vagy éppen elszomorodott, néha pedig hosszú másodpercekre elhallgatva mozdulatlanul a messzeségbe révedt.

Én, aki addig csak tankönyvekből és tanárokon keresztül ismertem a verseket, hónapokig tanácstalanul álltam kérdései és megjegyzései előtt még akkor is, ha egyszer bizonytalanul, máskor határozottan mondtam neki, hogy amit mond, az jó, hogy nekem tetszik, hogy szerintem szép. Pedig akkor még nem láttam szépnek azt, amit ma már szépnek látnék. Mégis, szinte minden megnyilatkozására mondtam valamit, igaz, rendszerint ezt kérte is. Nem hazudtam, mégis mindig azt éreztem, hogy nem mondok igazat. Tudtam, hogy valami hiányzik belőlem, ami szavaimat hitelessé tehetné. Nem mondtuk ki, mégis tudtam, hogy ő is tudja ezt, ám a verseket csak mondta, mondta. „Hamvas arcú vagy még” – mondta sokszor, s ezzel egyszerre közölte azt, hogy nem vagyok hozzáértő szerkesztő, lektor vagy kritikus, de még jó olvasó sem, és azt, hogy bizonytalanságaim ellenére is jólesően viseli társaságom.

Pedig nem volt egyszerű dolgom. Nem pusztán azért, mert akkor kezdtem szembesülni azzal, hogy az iskolapadban nem azt kell gondolni a versről, ahogyan az nekem megnyílik, hanem azt, amit elvárnak tőlem. Nem is pusztán azért, mert a tanult klisék alkalmatlannak bizonyultak a Dienes-versek és a születőfélben levő, éppen formálódó verssorok megértéséhez. És nem is pusztán azért, mert olyan szövegeket kellett megértenem, amelyekhez nem vezetett recept, és még senki nem mondta meg róluk, hogy azok jók vagy rosszak. A megértést saját magamból, a magam erejéből kellett kipréselnem. Nem, nem pusztán ezek miatt nem volt egyszerű dolgom. Meg kellett küzdenem a környezetem fogadtatásával is. Jól emlékszem, mennyi legyintő és kinevető gesztus fogadta abban az időben megnyilvánulásait. Emlékszem arra is, hogy én úgy véltem, Esztert ez zavarta ugyan, mégis a saját meggyőződését igyekezett képviselni, és kitartóan állhatatos maradt. Ezt a magatartást is rajta keresztül ismertem meg. Nagyapjára emlékezve ekkoriban vette fel a Dienes nevet. A magam számára pedig adott volt a feladat, hogy ne tévedjek el, a szövegek megértésében és megítélésében ne essek kísértésbe, ne mozduljak el a könnyebb ellenállás irányába, és ne mások megítéléseinek felhasználásával, hanem csakis a szövegekre hagyatkozva kényszerítsem ki magamból a kulcsot, ami a szövegeket megnyitja. Ezért aztán Dienes Esztertől néhány hét alatt többet tanultam, mint addig tizenkét év alatt az iskolában.

Ötvenéves vagyok, így higgadtan, előre megfontolt szándékkal, túlzás nélkül állíthatom, hogy engem ő tanított meg olvasni. Nemcsak ő vezetett rá, hanem talán a legnagyobb lökést is ő tette annak érdekében, hogy rájöjjek, az olvasás nem technika és nem is jelentések felismerése, hanem elsősorban megértés: szövegértés, a szövegértés pedig nem más, mint világértés, a világértés pedig létmegértés. Szépértés. Hozzá vagyok kötve.

Hamvas arcú tanúja voltam a Ladányi Mihállyal kialakuló szerelemnek is, amit persze elsősorban az ő elbeszéléseiből ismertem. Emlékszem arra is, amikor az akkori Mozgó Világban megjelent egy verse, talán az volt az első vagy első jelentősebb közlése. És viszonylag pontosan vissza tudom idézni azt a folyamatot is, amikor mindezek következményeként a környezet legyintő és kinevető magatartása fokozatosan enyhe elismerésbe váltott.

„Körmömön félhold.” Napokon keresztül hányszor és hányszor elmondta e két szót, amelyeket egyik esti csöndességében rakott egymás mellé. Beszélt arról, hogy e két szóba mennyire belesűríthető a világ, hogy a pici, jelentéktelen ember, mint ő, milyen nagyobb egységnek a része, hogy a nagyobb egység nem lenne, ha ő se lenne, meg én se lennék. Nem így beszélt róla, sokkal szebben. És eszébe se jutott kimondani, hogy ez metafora, és nekem sem volt fontos felismerni azt.

„Akik túl sokat szeretkeznek, azok egy idő után nem tudják, hogy hogyan csinálják.” Akkoriban még csak elképzelni próbáltam, mit is jelenthet ez.

„A nősülés minősülés.” Majdnem harminc év után látszik jól, hogy e szavak egymás mellé rendelése is túlmutat a nyelvi és tartalmi leleményen, és értelme valami messzi gyökérből fakad; megérteni nem tudtam volna, ha nem élem meg például az alábbi történeten keresztül.

Akkor már Szegeden voltam egyetemista. A tanárképző főiskola épülete előtt egyszer csak Esztert láttam nagy hassal az utcán sétálni férje kíséretében, akit, miként engem is, szintén Tibornak hívnak. Örvendezve köszöntöttem őket, ők pedig elfáradva, tanácstalanul, az eseményeknek kissé kiszolgáltatva elmondták, hogy a szülészeti klinikára jöttek, mert Eszter veszélyeztetett terhes, de a specialista csak reggel 8-kor fogadja őket, és most szállodai szobát keresnek. Rögtön felajánlottam neki albérleti szobámat, Tibi pedig látható megkönnyebbüléssel szállt fel a Törökszentmiklósra induló vonatra. Reggel bekísértem a klinikára, de előző este a fáradtsága miatt keveset, ám jót beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy nekem mennyire tetszik a név, amit kislányuknak kiválasztottak: Veronika. Nem hazudtam, és már igazat is mondtam. Később, amikor a kislányom született, én is a Veronika nevet szántam neki. A feleségemnek azonban nem tetszett. Így lett a kislányom Eszter. Majd megszületett kisfiam is éppen a Dienes Eszter negyvenegyedik születésnapja utáni napon.

A Jóisten éltessen mindannyiunkat!

Vissza a tetejére