A futball mint teremtés

„Mozogj be az üres térbe!” – hallottam sokszor az edzőmtől még sok évvel ezelőtt. Hogy hová és minek? A tér attól üres, hogy senki és semmi nem foglalja el. Viszont a cél – magyarul sokkal misztikusabb a gól szó, holott valójában csak ennyit jelent: cél – elérése érdekében el kell képzelnem, hogy ha a pálya egy bizonyos helyére futok, s a labdát is valaki oda rúgja, akkor közelebb lehet a csapatom a célhoz, ami nemcsak örömet okoz, de orgazmushoz közeli állapotba helyez tizenegy játékost (a gól utáni öröm elég bizarr testkupacokat produkál) és még átlagos körülmények között is több ezer embert. Mekkora orgazmus egy VB-döntős gól! De nincs az a pici, snassz gól – orgazmus –, ami ne érné meg a vesződséget, mondhatnánk némiképp Woody Allenre emlékeztető módon. „Lődd be a labdát az üres térbe!” – ezt Isten is mondhatta volna önmagának a kezdetek kezdetén, mivel a teremtés is egy üres tér kitöltése volt, legalábbis egyféle elképzelés szerint. Vannak papi válogatottak, a papok is szeretnek futballozni, legyünk tehát nyugodtak, Istennek szándéka van a futballal is.

A futball az üres tér kitöltéséről szól. Üres terek pedig abban a pillanatban keletkeznek, ahogy „bemozogtunk az üres térbe”. Újrakezdődhet a teremtés, a kreáció. S kétszer nem lehet ugyanúgy kreálni. Nincs két egyforma gól, nincs két egyformán üres tér. Ezt a csapat „karmestere” tudja a leginkább. Többféle teremtés van ugyanis a csapaton belül. A „karmester” egészben szemlél egy szituációt a pályán, legyen ez most éppen Xavi Hernandez, aki úgy teszi a labdát az üres térbe, ahogy egy komputer képes modellezni, illetve ahogy egy komputer nem képes modellezni, s persze érkezik a csapattárs a „semmiből”, hogy elszomorítsa az ellenfelet. De ott van a mikrohelyzetek kreátora, nevezzük őt Lionel Messinek, aki a megtelt, zsúfolt terekben képes teremteni, alkotni, mert a zsúfolt térben is vannak ürességek, amelyeket ő fog kihasználni, kitölteni. Majd minden mozdulatával orgazmust képes előidézni. S itt álljunk meg egy pillanatra. Messi. Egy orvos barátom azt mondta, hogy anatómiailag távol van az ideálistól Messi felépítése. Lehet, hogy a teremtés nem tökéletes, s éppen ebben van a teremtés legfőbb titka? Csak a felvételek lassítása képes megmutatni, hogy milyen egyszerű is a Messi-féle teremtési aktus: a labda mindig olyan távolságban van a lábától, még gyors futás közben is, hogy a labda irányán bármikor tudjon egy kicsit módosítani. Ezt hívják kiismerhetetlen cselezésnek. Isten miért éppen őt választotta eszközéül? Rejtély, de ez valójában akadékoskodó kérdés, mert a lényeg az, hogy Messi kreativitása olyan mélységből táplálkozik, amihez nincs hozzáférésünk. Csak tudjuk, hogy van mélység, mert Messi itt van közöttünk, hírt hozott, hogy van valami, ami lehetővé teszi a saját kreativitásunkat. S tudja Messi is, hogy valami rajta kívül létező erő teszi lehetővé, hogy ennyi cselt és gólt legyen képes felmutatni. Sose mulasztja el a gól után az égre függeszteni tekintetét.

De mi van a hátvédekkel és a kapussal, aki minden csapat legkülönösebb figurája? Kapus nélkül nem megy, ő az alap, övé a házunk, ahová az ellenfél nem teheti be a lábát, azaz a labdát nem juttathatja be a kapunkba. A kapus vigyáz a csapatra, majdnem apafigura. Mintha tőle függne minden, mintha ő lenne az alfa és az ómega. A hátvédek a kreativitás lehetővé tevői azáltal, hogy az ellenfelet megakadályozzák a teremtés elsőbbségének megszerzésében. Mert verseny van az istenek között is, kié a teremtés dicsősége – az ördög, a bukott isten alulmaradt, s ki tudja, hányan versengtek még. Véletlen-e, hogy a futballt a keresztény kultúra hozta el? Védekezni mindig kell, mert az alkotáshoz, teremtéshez nyugalom, biztonság kell. S mindig vannak erők, amelyek – saját teremtésük érdekében – le akarják rombolni a mi törekvésünket. Igen, vannak ők és mi, ez is több, mint a futball alapszabályából folyó elrendezés. A szentlélek erejét az edző testesíti meg, s ezt minden jó edző tudja is magáról.

 

Minden gól teljesíti a teremtés főbb jellemzőit. Benne van a teremtő gondolat, az akarat, a végrehajtás és a kreáció fölötti megelégedettség. Közösséget teremt azáltal, hogy a szemünk előtt végbemegy a teremtés. A futball kiemel mindennapi nyomorúságunkból, mert a képzeletünkre hat, alkotás részeivé válunk. Azáltal von be egy láthatatlan közösségbe, hogy egy alkotófolyamat egyik tényezőjévé válunk: a futballt lehet ugyan zárt kapuk mögött játszani, vagy nézők nélkül, de tizenegy ember mindenképpen kell a csapatba. S ők már az első pillanattól kezdve egy alkotófolyamatba lépnek be. A futball még a közönségét is teremti hétről hétre.

 

Nem egyszerű választ találni arra a kérdésre, hogy miért éppen a futball vált a legnépszerűbb sportággá, sőt, szinte vallási fanatizmus övezi. Oly sok izgalmas, kiélezett versenyforma létezik. Mégis, a futball valami más. Mi a lényege ennek a halálosan komoly játéknak? Mit egyesít a futball, amire a többi sportág képtelen? Kultúrafüggő-e a futball? Ha az, akkor érvénytelen minden kísérlet, amely a futballban valami egyetemes emberit igyekszik megtalálni. Ha viszont egyetemes, akkor valami általános emberit kell keresnünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a futball egyetemesen népszerű. Nem tudok még egy olyan sportágat, amely ehhez hasonló népszerűséget élvezne. A klasszikus olimpiai sportágak – futás, birkózás, diszkoszvetés – élvezetesek, de nem egyetemesek, mert az egyéni teljesítmény a lényege, nem a közösségteremtés. A gerelyhajításban még nem láttam kiemelkedő ázsiai sportolót, birkózásban nem találkoztam kiváló afrikai sportolóval. A futball viszont népszerű minden kontinensen és minden nagyobb kultúrában. Ez nem lehet véletlen. A magyarázat a kreativitásban vagy a teremtésben van, holott nagyon sok sportágban jelentős szerepe van a kreativitásnak. De egyedül a futball képes az emberi élet legfontosabb aspektusát egyesíteni: az értelmi és az érzelmi egyesítését a teremtés érdekében, hogy közösséget kovácsoljon a létfelejtés önfeledtségében. A futball nem tesz jobbá, de segít megakadályozni, hogy rosszá váljunk.

Vissza a tetejére