A horog

Megint egy buszon vagyok.

 

Kezdjük az elején.

 

Öt- vagy hatéves lehettem, mikor rájöttem, hogy létezik. Pontosabban megsejtettem: a tény tudatosítása évtizedekbe tellett. Használni pedig soha nem tanultam meg.

Szóval, öt vagy hat évesen sétáltam haza az iskolából. Elsős voltam, de már nem jártak ki elém a szüleim. Megint pontosítok: soha nem jártak ki elém. Miért jártak volna? Aki hatévesen nem talál haza az iskolából, az felnőtt korában sem lesz életképes. Mindig szüksége lesz valakire, aki fogja a kezét. Aki elvezeti egyik buszmegállótól a másikig. Egyik nőtől a másikig.

A többiek elé kijártak: ez akkor szarul esett. Ma már inkább sajnálom őket.

Unalmas és verőfényes délután volt. Késő ősz vagy kora tavasz, kabát volt rajtam, azt hiszem, meg sapka, nem, sapka biztosan nem, azt mindig elfelejtettem felvenni. Ma is elfelejtem: csak a sálat szoktam a nyakam köré csapni, hogy aztán lobogjon körülöttem, mintha csápjaim lennének.

Húsz perc sétára laktunk a sulitól, csak menni kellett a főút mellett, aztán egy helyen – ahol azóta már zebra van – átvágni rajta. Aznap is így terveztem, megálltam az út szélén, szétnéztem, jobbra, balra, megint jobbra, vagy lehet, hogy fordítva, ezt sem tudtam megjegyezni soha, majd nekivágtam.

Úgy nézhetett ki, hogy az a részeg fasz feltűnik a semmiből, száguld felém, én meg tipegek az út közepén, leszegett fejjel, és azon gondolkodom, hogy vajon hány rész van még hátra a Ray Bradbury Színházából, amit minden hétköznap délután lead a tévé. Szinte rettegtem, hogy egyszer vége lesz.

Azóta tudom: ha rettegek valamitől, az bekövetkezik.

Számolgattam, a kocsi száguldott, utóbb megtudtam, a sofőr még csak nem is volt eszméleténél, a kormányra bukva okádta össze éppen portól szürke munkásbakancsát, minden törvény szerint nekem kellett volna jönnie, minden szabály azt mondja, nekem már nem lenne szabad itt lennem és erről mesélnem, de a szabályok bebuktak.

 

A horog megfogott.

Valahol a gerincem alsó harmadánál van belém akasztva. Sokszor érzem, ahogy bizsereg. Mocorog, súrlódik a csonton.

Egy zsineg van hozzákötve. Egy hosszú kötél vagy drót, ami a végtelenbe nyúlik. Vagy legalábbis olyan messzire, ahol nem láthatom a végét. Ahol nem érhetem el.

 

Az Üzem egy alumíniumdoboz a város legszélén. Állatokat ölnek benne, szétdarabolják őket meg lefagyasztják a húsukat, ilyenek. Nem tudok róla sokat, és nem is fontos.

Egy barátom dolgozik az Üzemben. Néha kimegyek hozzá, nekitámasztjuk a hátunkat a személyzeti bejárat ajtajának, cigizünk, nézzük a várost, ami mintha alattunk lenne, és hülyeségekről beszélgetünk.

Arról, hogy van jövőnk vagy nincs, hogy buzik vagyunk-e, hogy miért van egyre büdösebb az Üzem környékén, hogy lesz-e még egy világháború, és ha lesz, túléljük-e.

Ha jól csináljuk, havazni kezd. Mindig. Akár nyáron is. A hó hibernálja a várost, és amikor lemegyünk, mintha mindent nekünk készítettek volna össze. A dolgok lassabbak, van időnk megérinteni őket, mosolyogni vagy grimaszolni rájuk, aztán részegen aludni egyet a világ álmatag szemétdombján.

Most is havazik, de nem azért, mert Isten mosolyog ránk.

Most nem. Sőt, azt hiszem, kifejezetten dühös.

 

Az utóbbi időben hanyagoltam ezeket a beszélgetéseket. Szerelmes voltam, és ezért kivágtam magam a világból. Kevesebbet gondolkodtam, és többet mosolyogtam, még a horogra sem tudtam haragudni.

Meg voltam róla győződve, persze, hogy a szerelmet is a horognak köszönhetem, és örültem a dolognak. Azokon a ritka éjszakákon, amiket egyedül töltöttem, felálltam a sötétben, és megropogtattam a csontokat a hátamban, hogy hozzáérjenek, hogy tudjam, ott van és vigyáz rám.

Még az alakját is éreztem, belesimulva érzéketlenné vált húsomba.

 

Ha nem tűnt fel, hát szólok: ez már nem az eleje.

Most elmesélem, hogyan beszélgettünk bebaszva a horogról az Üzem személyzeti bejáratánál.

 

A legfontosabb kérdés az, hogy mihez van rögzítve.

A gerincedhez.

Nem, nem az a vége. A másik.

Egy pecabothoz.

Kibaszott fogyatékos. Adj egy sört.

Szisszenve kinyitottam a bádogdobozt, húztam belőle, elnyomtam egy büfögést, és rágyújtottam egy meglehetősen viharvert cigarettára, ami a napot többedmagával a farzsebemben töltötte. Megviselte az ügy.

Ha nincs rögzítve, nincs értelme. Akkor csak lóg belőlem egy drót, amit húzok magam után, mint patkány a farkát. Így nem tud megfeszülni.

Hacsak rá nem lép valaki.

Aha… ellöktem magam a faltól, és pózolni kezdtem előtte – szóval lóg, húzom magam után, húzom, húzom, megfeszül, ilyen szögben. De én nem ezt érzem. Nem lefelé feszül meg, hanem felfelé. Nem ilyen szög, hanem ilyen. Vágod?

Aha.

Ebből az következik, hogy a zsineg vége fölöttem van. Fölöttem.

És?

Vajon fix helyen?

Ha nem lenne fix, nem tudnál mozdulni. Csak járnál körbe-körbe.

Attól függ. Ha elég hosszú a kör sugara, talán fel sem tűnik, hogy kör.

Rövid távon. Rövid távon nem tűnik fel, ez igaz. De negyven-ötven évesen ugyanazokat a köröket róni… ezt azért csak észreveszi az ember. Ugyanazok az események újra meg újra, csak a szereplők változnak.

Így érzed?

Nem. Nem tudom biztosan. Talán csak hasonlítanak egymásra a dolgok… de vegyük a másik lehetőséget. Nem fix hely, hanem sín. Egy csúszka, amin szaladgálok. Mint egy kutya.

Ez is lehet, ja.

A nyolcadik sörnél jártunk.

Fejenként.

És még egy fontos lehetőség.

Jelentőségteljesen ránéztem, és alig álltam a lábamon.

Vajon… vajon a sín elágazik néhol, vagy egy bizonyos irányba visz?

És elindulhatsz-e visszafelé?

Aztakurva.

Eldobtam a sörösdobozt, ami csörömpölve nekiütődött egy szemétkupacnak, amit addig nem vettem észre. Egy kurva nagy szemétkupacnak.

Mi ez a sok szar?

Húskampók. Valamiért lecserélték őket.

És itt rohadnak, ahelyett hogy eladták volna őket? Ez mégiscsak fém.

Megrántotta a vállát.

Leszarják.

A horog megcsikordult a gerincemen.

 

Már nem is beszélgetünk.

Az ágy szélén ültem, és cigiztem. Pucéran. Ő a hátán feküdt az átnedvesedett takarón, szintén meztelenül, szintén cigarettázva.

Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Csípte a szemem a füst.

Ez így nem jó.

Azokban a napokban kicsit leült a dolog. Elkezdtem újra a horgon gondolkodni. Azon, hogy merre visz.

Egyszer csináltam egy internetes felmérést. Kattintgatni kellett, hogy érzem magam, meg ilyenek. Hogy meddig szeretnék élni, és vajon mennyire kell megbetegednem ahhoz, hogy inkább a halált válasszam.

Úgy még megy, ha már nem tudsz baszni?

Ha nem tudsz egyedül enni?

Ha nem tudsz egyedül szarni?

Kattintgattam. Az volt az egyik kérdés, hogy mennyire szorongok. Ötös skálán. Azt jelöltem be, mérsékelten.

Pedig soha nem jutott eszembe addig, hogy szoronganék. Azóta viszont nap mint nap. Ez is egy olyan nap volt.

Most mire gondolsz?

A horogra.

Nem mondtam ki. Inkább azt feleltem, semmire. Üres a fejem.

Mindig elhiszik, és közben a fejem teli van minden szarral. Szinte csurog ki a fülemen. Nem figyelnek eléggé. Nem akarom tudni, miért nem.

Azon gondolkodtam, talán mégis el kellene mondanom ezt a horog dolgot, de végül nem tettem.

Szeretkeztünk, elszívtunk még egy cigit, aztán összebújva aludtunk, mintha csecsemők lennénk.

Még nem mertünk sírni.

 

Nem lesz több érzelgős rész.

 

Ha a horog azt mondja, a dolgoknak így kell lenniük, akkor így lesznek. Megfeszül a kötél, és visszaránt.

A többieknek is van horguk. Teszik, amit tenniük kell.

Ott ültek a kávézóban. Mintha magunkat láttam volna.

Éreztem régóta, de ugyanúgy nem mertem róla beszélni, mint a horogról.

Biztos csak a szorongás. A jó öreg szorongás.

 

Van valakije. Na és?

A horog napok óta csaknem kitépte a gerincemet a helyéről. Bármerre indultam, nem volt jó neki, de nem tudtam rájönni, ő merre akar terelni engem.

Elárult.

Lószar. Ezek így mennek. Ez biológia. Minden biológia.

A horog nem az.

Dehogynem. A horog az egyik sérült agysejted. Ha egy napon megdöglik, a horog is eltűnik az életedből. Lehet, hogy elég, ha csak bevered a fejed, és puff, minden más lesz.

Kár volt elmondanom.

Ugyan.

Neked is van. Nem tudsz róla, de neked is van.

Igen? Tényleg nem tudok róla.

Mert nem figyelsz eléggé. A horgod azt mondja, mondd nekem azt, hogy nincs horog. Még az is lehet, hogy egy sínre van rögzítve az enyémmel. Ha mást mondanál, talán megfeszülne, földhöz vágna…

Kiröhögött.

Majd szólok, ha egyszer földhöz vág.

Ezt a sok szart még mindig nem vitték el innen?

Nem kellenek.

Odasétáltam a bomló hústól bűzös fémhalomhoz, leguggoltam mellé, és a kezembe vettem egy viszonylag ép és tiszta húskampót. Jó volt érezni a súlyát.

Valami ilyesmi lehet.

Hópelyhek olvadoztak rajta.

Talán kisebb. Kecsesebb. Ez elég ormótlan jószág.

Vidd el, ha kell. Majd egy partin beöltözöl Kampókéznek.

Hátrasandítottam. Mosolyogtam.

Nem ért semmit.

Nem figyel eléggé.

 

Ha mindenkinek van egy horog a hátában, az azt jelenti, hogy nem tehet másképpen, mint ahogyan tesz. Ha csak sínek vannak meg drótok meg horgok meg kampók, akkor a világ megváltoztathatatlan.

Semmit sem tehetek másképp, mert a zsineg megfeszül. Megfeszül és visszaránt.

 

Most jön az a rész, amikor bizonyosságot szerzek.

Nem az eleje és nem a vége: valahol a kétharmada körül.

 

Ott ültek, ahol szoktak. Félreeső fotelban a kávézó sarkában.

Nem vették észre, hogy bejövök. Hólé csöpögött a kabátomról meg a cipőmről. A zsebemben apró csörgött. Az arcom maga volt a mindent eltakaró maszk. A kezeim nem látszottak.

A pulthoz sétáltam, és kértem egy felest meg egy kávét.

Lehúztam mindkettőt.

Átmentem a zenegéphez. Hangos és erőszakos zenét kerestem, és meg is találtam.

A Just Got Paid valami elborult feldolgozása. Többen úgy néztek rám, mint valami elmebetegre. A következő a Radar Love lesz, ugyanerről az albumról

Életemben nem először éreztem magam egy elbaszott Jim Thompson-sztori főhősének. Csak nekik nincs horog a hátukban.

A lábam mozogni kezdett a ritmusra. Ritkán táncolok, és ritkán dobolom a ritmust, de most muszáj. Egy-két-há, egy-két-hát, és meglódulok.

A horog vezet.

 

Száguldok az asztalok között. Kidugom a kezem a kabátomból. Ujjaim a megtisztított húskampóra kulcsolódnak. Olyan szorosan, hogy szinte belefehérednek.

Ahogy azt asztalukhoz érek, mondanak valamit, de nem hallom a szavakat. A zene elnyomja őket: ezért kértem. Nem akarok könyörgést.

Nem akarok semmit megbeszélni.

A húskampó súlya elég lendületet ad minden ütésemnek. Csak a fejüket célzom. Arccal a kávéjukba zuhannak. A terítő átázik. Nincs az a mosópor, ami ezt kihozná.

Hamar megunom a fejük püfölését.

Jó lenne végighallgatni ezt a számot, de mennem kell.

Kezemben a húskampóval kisétálok a hóesésbe.

 

Hát itt tartunk.

Pontosan annál a résznél, hogy most is havazik, de nem azért, mert Isten mosolyog ránk.

Sőt, azt hiszem, kifejezetten dühös.

 

Hülyeséget csináltál.

Elfuthattak volna. Volt idejük. Nem mesterlövész-puskával szedtem le őket, vágod.

De a horog nem engedte.

Pontosan. Nem az enyém. Az ő horguk.

A fejét csóválta. Nem örült a fejleményeknek.

Szét fogják kúrni a segged a börtönben.

Majd néha bejöhetnél.

Ja, majd bemegyek.

Leültem a személyzeti bejárat tövébe. A nadrágom pillanatok alatt átázott.

Mi van, ha tévedtem?

Tévedtél… miben?

Megropogtattam a hátam. Még ott van bent.

Ha nem kell ezt csinálnom.

Ledobtam a földre a húskampót.

Ha nem kell a rendőrökre várnom.

Köszörülni kezdtem a torkom.

Ha nem kell, seggbe kúratnom magam.

Köhögni kezdtem, addig és olyan erősen, amíg a vér íze be nem töltötte a számat.

Mi a faszt csinálsz?

Köhögtem, még erősebben, és erősebben, és akkor a zsineget megtapintottam a nyelvemmel. Nem tudom, hogy jutott fel odáig, nem is érdekel, megragadtam, és húzni kezdtem kifelé.

Alig fájt.

Gyorsnak kell lennem. A horog nem engedi, hogy elfussak. A horog tragédiát akar, rendőröket meg seggbe kúrást, és az egyik felét már meg is kapta ma este.

Ahhoz képest, hogy horog, könnyen jött kifelé.

Húztam és öklendeztem.

Ez hamarabb is eszembe juthatott volna.

Véres szájjal mosolyogtam.

Szabad vagyok, baszd meg.

 

Szellemvonatokon utaztam. Ha leraktak, leszálltam, és aludtam egyet az állomáson, aztán mentem tovább.

Hamar megszoktam, hogy nincs, aki vigyáz rám. Havonta egyszer betelefonáltam az Üzembe, és hagytam egy üzenetet, miszerint jól vagyok. Csak ennyit. Jól vagyok.

A balhé hamar elült. Viszonylag. Pár címlapot azért kaptam.

 

Egy reggel felkeltem, megmosakodtam egy nyilvános kútnál, és megropogtattam a hátam.

Valami nyikordult. Csikordult.

Még apró, de ott volt.

Növögetett, mint egy tumor.

Elindultam, hogy reggelit vegyek, de zsengesége ellenére visszarántott. Azt mondta, szálljak fel egy buszra.

Azonnal.

 

Pár nap múlva megtudtam, hogy a környék teli volt rám vadászó zsarukkal, és senki nem tudja, hogy sikerült meglépnem.

 

Nem figyeltek eléggé.

 

A hó finom jégréteget vont a busz ablakára.

Vissza a tetejére