Soror Formoza

Merűlve voltak mély álomba
      mindnyájan, akik alszanak,
mikor beszöktem egy klastromba,
      hol szép apácák laktanak.
Játszottak már az angyalkákkal
      álmokban a friss sororok,
Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal
      közöttök a vén máterok.

Becsúszván Soros Formózával
      szűk cellájának ajtaján,
ki átsegített font létrával
      a klastromnak kőfalán,
átkaptam töstént karjaimmal,
      mint régen-kívánt tárgyamot,
s megrakván képét csókjaimmal,
      elkezdtem véle harcomot.

Mióta egymást megszerették
      szóló-házban szíveink,
ily Rendez vousnak nem lelhették
      jó módját mesterségeink.
Ott ült, ha együtt tréfálgattunk,
      az őr, egy titkos trónuson,
s alig hogy cédulát válthattunk
      némelykor a vas-ablakon.

Most hát, örülvén a prédának,
      az ágyra vontam Kincsemet,
hogy harmatjában szűz udvának
      megoltsam régi tüzemet,
s kezébe adván húsvillámot,
      mely szörnyű nagyra duzmadott,
felbontogattam oltárkámot,
      mely kődök-alján csillogott.

De, áh, mely nagy volt bámúlásom,
      midőn elállván útamot,
bármely hő volt is koldúlásom,
      be nem fogadta dúcomot.
Ujjammal bátran átvéshettem
      egész völgyének udvarát:
de ha vesszőmet ráértettem,
      rémülve zárta pitvarát.

A csillagútnak hajlására
      az Éj azonban feljutott.
Intette már a solyozsmára
      a nagy harang a klastromot.
Futott a költő, hajlékunkhoz,
      megzördítette zárjait,
s becsukva lelvén, szomszédunkhoz
      sürgette gondos lábait.

Ez volt órája válásomnak.
      Elkezdtem búcsúzásomot,
s kis hasznát látván járásomnak,
      szidtam magamban sorsomot.
Átkúlcsolt lyányom. Sóhajtozni
      érzettem végső csókjait,
s új lángra láttam gyúladozni
a mécsvilágnál arcait.

Dühödtem. Forró ihletéssel
      széthánytam minden gátomot,
s egyszersmind szörnyű szürcsögéssel
      völgyébe döftem dúcomot.
Megrezzent lyányom. Ijedtében
      zokogva szürcsölt friss eget.
De olvadt végre, hogy völgyében
      mozgatni kezdtem a szöget.

Tüzes volt harcom. Markaimmal
      felkapván alsó combjait,
fenékig dúltam ostromimmal
      völgyének húsos bótjait,
s már kétszer lőttem ki dúcombúl
      egyvégben férfiségemet;
akkor megtérvén mély bájombúl,
      kivontam bágyadt csövemet.

Szó nélkül habzott e pauzánkig,
      de most, rám nézvén, Kedvesem
„No még csak egy kis Miatyánkig
      - úgymond nyöszörgve -, Édesem!”
Mit tudtam tenni? Ujjaimmal
      meg visszatúrtam dúcomot,
s tüzet szerezvén csókjaimmal,
      megújítottam harcomot.

Vissza a tetejére