A kapitány

A rákosokat nem örömmel látogatja az ember. Pedig még csak nem is fertőző betegek. Én sem szívesen néztem meg captain Jant, a pilótát, akiről könyvet kellett volna írnom. Mint mondják, egy sikertörténetet.

Andris vitt a kórházba. Ő még a vadnyugatról, Kaliforniából ismerte ezt a szerinte nem mindennapi életet.

Ki ne tudná, hogy akik faképnél hagyják ezt az aprócska hazát, visszakéredzkednek, amint megbetegszenek. Így került vissza Jani is, a kapitány, elrákosodva, hatvanévesen.

Némán, mosolyogva ült az ágyon, amikor Andris bevezetett. Valami furcsa, émelyítő szag úszott a levegőben, pedig az ilyen fizetővendégekre vigyáznak az onkológián. Egyágyas szobákba paterolja őket a biztosító, lesik a kívánságaikat.

Az én anyámnál, a közös kórteremben, egyetlen facér ápolónő látott el tucatnyi magatehetetlen öreget.

Jan, a pilóta, nem beszélt. Metasztázis, áttét? A fejével valami baj lehetett. Andris, a barátom beszélt helyette, ő csak ült és hallgatott. Már teljesen kopasz volt, kapott egy kezelést, amitől a legsűrűbb hajkoronák is kihullanak. A félhomályban – este volt – a koponyája kékesen csillogott. Pedig – ez még így is meglátszott rajta – valaha szép, kifejezetten szép ember lehetett.

– Felolvasok neki – mondta Andris.

Nem tudtam róla, hogy ilyen önzetlen, jószívű ember. A kapitány valami egészen régi, még nálam is régebbi barátja lehetett.

Janit még láttam egyszer. A hűvösvölgyi házban, amit akkor vett magának, amikor magyar feleségre tett szert. Merthogy itt tervezte leélni – ez is a hazajárók úzusa – a vadnyugaton költségesebb nyugdíjas éveket.

Ezúttal öcsém is elkísért, kellett valaki a szerződéshez, tanúnak. A busz félóránként jár ezen a vidéken, és a megállóból van még egy másfél kilométeres gyalogút. Hegynek fel, ráadásul. Végre elértük a pompás lakóparkot, és a biztonsági őr is igazoltathatott.

Itt már a felesége gondozta a pilótát. A fiatal nő, akire szert tett, hatvanévesen. Az állapota romlott néhány nap alatt. Nyilván meghalni küldte őt haza az onkológia. Javítani a statisztikát.

 Nehezen járt, a kis törékeny asszony segítette őt vissza az ágyba. Figyelmesen, gondosan. Az asszonyok szeretik az ilyen egzotikus roncsokat. Aláírtuk a szerződést, és én még mindig nem tudtam, hogy miről fog szólni a könyv, amit állítólag megírok.

Lefelé már könnyebben kocogtunk.

– Persze! – mondta öcsém. Ezeknek autójuk van. Ezek itt nem járnak gyalog.

Én már két éve nem vezetek. Nincs rá szükségem, ha a magam negyedében, a magam útvonalán maradok. Az új rezidenciákhoz azonban nem vezetnek se buszok, se villamosok. Kezdjük mi is megtanulni, amit tud mindenki Kaliforniában: hogy a hasonszőrűek között maradni biztonságosabb.

 

Végre megkaptam az anyagot, nekiláthattam, hogy megírjam captain Jan történetét. Hét kazetta volt, pontosabban a szalagokról átírt kétszáz oldalnyi szöveg. Beszélgetésnek készült, mélyinterjúnak, valaki feltette a kérdéseket Janinak.

Emlékszem, első olvasásra ez a társalgás nem volt valami mély. Sokkal inkább felszínes. Zavaros is, egyre gyakrabban vissza kellett lapoznom, hogy megértsem az eseményeket.

Az elbeszélőnek például négy apja van. Az egyik a pesti gettóba kerül a zsidóüldözések idején, a másik a Prokopp Jenő – mint mondják: a biológiai – azután van valami Noszti is, aki nem akar elválni, meg a Lajos. A Fekete, akit baltával zavar el a háztól a Jani gyerek. Mind a négyen egy-egy mondattal szerepelnek, semmi jellemzés, semmi érzelem.

Annál több tárgyi tévedés. A Magyar Optikai Műveket bombázzák, példának okáért. Igazából a Süss-gyárat, mert a MOM azokban az időkben még nem létezett. A manufaktúrára pedig tudtommal nem sok bomba esett.

Van azután egy bátyó is, akinek pártfunkcionárius a felesége, és aki egy svábhegyi villában lakik. Janinak nincs sok mondanivalója, belekever mindent a mesébe, még a Rajk-pert is, amire nemde, jól emlékezhet minden tízéves gyerek.

Jönnek azután az iskolák. Egy buzi, Kovács tanár úr, de ő is csak szőrmentén. Így jutunk el a Farkas-hegyre, ahol megtetszik neki a repülés. Ettől kezdve valamivel érdekesebb a szöveg.

A csajozás, a tánciskolák korszaka rövid. Ötvenhatról pedig csak annyi, hogy „kitört”. „Volt egy tüntetés, vagy felkelés, aminek akarod, azután hazamentem. A május elsejei kivonulásokon sem vettem soha részt. Most is nyilván a rádióból tudtam meg a dolgokat.”

Majd a disszidálás. Az időszak, amikor az ember „ide ment, oda ment.” Két oldallal később viszont halálra ítélik. A dolog teljesen hihetetlen és hiteltelen. Ami hihetőbb: van egy barátnője, akitől csak úgy tud megszabadulni, ha lelép. Így ér véget az első fejezet.

A második kazetta felsorolja egy menekült diák kallódásait. Oxfordban végez, még ha ennek nincs is nyoma az egyetem évkönyveiben. A stiklik jönnek, a tréfák és a röhögés, amikor – csak egy példa – az angol királynő a keblére öleli a magyar fiúkat, akik ugye emlőknek fordítják a királyi kebleket.

A harmadik kazetta Jamaica. Az újdonsült mérnök leírja az angol hivatalnokokat. Elkezd repülni is, megint csak úgy, hogy nem kell sehol sem levizsgáznia. Itt, a Szigeten ismeri meg Beverly-t, a lányt, aki később a felesége lesz. Említi azt is, hogy halálra gázolt egy embert. Egy gyarmati katonát, aki lelépett a kocsija elé, éjjel, részegen. Hogy ő is részeg volt, az nem derül ki. Beverly apja ügyvéd, a fehérek elsimítják az ilyen ügyeket.

Jan visszahajózik az óvilágba. Pilóta lesz, Csombénak szállítja Afrikába a fegyvert. Hol davajgitárokat, hol Kalasnyikovokat. Amit lehetett.

Több angol passzusa is van. Kinéz az újságból egy halottat, és ennek a nevében kér magának anyakönyvi kivonatot. Ezzel aztán kiváltja az útlevelet.

De ez itt már a negyedik kazetta. Elveszi feleségül Beverly-t, hajnalig bridzseznek a haverokkal az esküvő után. És megembereli magát, befejezi az afrikai kalandoréletet. A fegyvercsempészetet.

Az ötödik szalagon Janiból végre-valahára pilóta, méghozzá amerikai, Pan Am-pilóta lesz.

Itt válik ismét olvashatatlanná a szöveg. A gépek, a repülőutak, az elektromos navigáció leírásai megemészthetetlenek.

„Azt elfelejtettem mondani” – jegyzi meg captain Jan, csak úgy, mellékesen –, „hogy amikor én elkezdtem a Pan Am-nél, akkor sikerült egy gyereket csinálni” – nekem, neked, ki, kinek? –, „és a lányom, a Dominic még abban az évben, 1966-ban megszületett.”

 

Vannak zavarba ejtő dolgok is ebben a szövegben. Mintha Jannak még hatvanévesen sem lett volna alkalma végiggondolni az életét. Nők például alig szerepelnek ezeken a lapokon. A négy apapótlékot ugyan felsorolja, de hogy lett volna egy anyaszerűség is, aki felnevelte? Vagy egy szerelmes asszony, aki –amint állást talál! – szül neki egy gyereket? Mindegy, vannak ilyen emberek.

A hatodik kazetta a leghosszabb, és talán a legérdekesebb. Öt éven át San Francisco a kapitány bázisa. Beverly butikot nyit, említésre kerül Czigány Lóránt, „egy nagyon neves magyar nyelvész”, ő látja el hazulról hozott népi hímzésekkel az üzletet.

Beverly „teljesen belegabalyodik” a vállalkozásba, Jan viszont nem tudja megkedvelni az amerikaiakat. Minden irritálja Kaliforniában. Emberünk végre elhatározza, hogy visszamegy Európába. A légitársaságnak van Berlinben is bázisa. Sorra veszik a helyeket, ahol szívesen élnének, és ahová repül a Pan Am. Végül Portugália mellett döntenek.

Három év Lisszabon, három év Spanyolország. Jani szereti a diktátorokat. Amikor Salazar után valami „baloldali banda” veszi át Portugáliában az uralmat, jön Barcelona, ahol Franco még tartja magát, úgyhogy „még normálisak az állapotok”. Végül pedig Dél-Franciaország.

Ahol felrobban a család. Beverly visszamegy Amerikába, Jan Berlinbe költözik. Az Azúrparton egyedül Dominic marad: „ő ma is ízig-vérig francia”.

Berlin addig tart, amíg le nem dől a fal. „Amíg ki nem engedtétek azt a sok németet Nyugatra, ti hülye magyarok!”

Cserbenhagyja a hidegháború is, a diktátorok után: a Lufthansa átveszi a német légi utakat. „Mehettünk – mondja – a francba.” Mármint hogy ők. Az amerikaiak.

Captain Jan azonban még marad. Igaz, hogy körülötte már semmi sem a régi, de hát ő maga alig ötvenéves, korai még visszasírni a régi dolgokat. Jól él, a légikisasszonyoknál továbbra is sikere van. A magányt azonban nehezen viseli, kinéz magának egy szép szőke lányt az utasok között. A huszadik születésnapjára húsz szál vörös rózsát vesz neki, és megjegyzi, hogy ez drágább mulatság lesz negyvenévesen. A lány azonban csak tíz évig marad.

Mert közbejön valami váratlan: a betegség. A besugárzások, a műtét. És a következmények: az inkontinencia és az impotencia. A riporter itt az életéről kérdezi. „Semmilyen nagy eseményre nem emlékszem” – feleli. „Nem kerültem soha végveszélybe, és nem mentettem meg életeket.”

Még repül egy ideig, de ez már a hetedik, utolsó fejezet. A Pan Am gépeit átfestik, a Delta veszi meg őket. Ezek azonban nem alkalmaznak sem ateistákat, sem mormonokat. Mi mást tehet, captain Jan, vallást alapít. Így – két légy egy csapásra! – adót sem kell fizetnie. „Én voltam az Egyház” – meséli büszkén. „Volt egy imahely a lakásban, és három hívő összesen.”

Csak hát ugye a betegség. Mi mást tehet, fogja magát, és hazatelepül. Jönnek megint a hosszú technikai szövegek, a kis gépek leírása, mert azért itthon is repül, tovább. Kell két-három kényszerleszállás, hogy abbahagyja. Ezúttal véglegesen.

Van megint felesége, és a budai hegyek felett körözve már kinézett magának egy helyet. Biszku Béla mellett vesz lakást, szép, nyugalmas öregkort képzel el magának a régi kommunisták között.

Már majdnem befejeztem a történetemet, amikor szólt a telefon, és Andris bejelentette, hogy a kapitány elhalálozott. A levegőég után itt a földön is befejezte a manővereket.

 

Elküldtem a kéziratot, Editet, az özvegyet azonban nyilván megviselte Jan halála. Elmúlt hat hónap, és sem ő, sem Andris, a barátom nem jelentkezett. Kitavaszodott, mire megérkezett a várva várt levél. A kézirat – közölték velem – néhány ponton „a valósághűség érdekében” változtatásra szorul. „Hogy férjem élettörténete az igazsághoz híven és méltó módon legyen megörökítve.” Se több, se kevesebb.

Bevallom, hogy ettől a méltó módontól végigfutott a hátamon a hideg. De hát mi mást tehettem, vártam Edit javaslatait. Egyelőre két angol nyelvű levél érkezett. Az egyikben Sir George Solti, a világhírű karmester özvegye írja le a férje és a kapitány közötti baráti kapcsolatot. Paprikás krumplit és székelykáposztát főztek, órákat elvitatkoztak a fűszerek és a fazekak között. „Jani remekül el tudta szórakoztatni Gyurit. Két ember lakik benne, a svihák és a hűséges barát, akire számítani lehet.”

 

A másik levél írója egy Harris nevű jó barát. „Romantikus ember volt” – áll ebben a visszaemlékezésben. „Romantikus és nagylelkű. Mi több, igazi hazafi.” Hát mindebből nem sokat árul el a kazettákról gépelt alapszöveg.

Megírtam az özvegynek, hogy nekem ehhez a régi beszélgetéshez kell tartanom magam. Annak idején ezt mondta tollba Jan, ez az egyetlen autentikus megnyilatkozása. A barátok kiegészítéseit csak konkrét adatokra vonatkozóan fogadhatom el. A hős mennybemenesztésére nem vállalkozom.

Hát csak így. Leveleztünk. Az, hogy „két ember” lakott a kapitányban, mégis szöget ütött a fejembe. Lehetséges, hogy én a kettőből csak az egyiket, a kalandort vettem volna észre? És hogy az én némán mosolygó Janim életrajza mégsem egészen hiteles?

Az írásomon nem változtathattam. De most írtam hozzá egy lábjegyzetet. Azzal kezdtem, hogy az idegenbe szakadt magyarok sikereiről gyakran és szívesen olvasunk. Ám azoknak, akik elbuktak, már nincsen ilyen irodalmuk. Nem tudunk róluk (honnan is tudnánk!), és igaz, ami igaz, nem is nagyon akarunk. Az 1956-os emigráció amerikai sikertörténetei mellett ki hallott például azokról a besorozott magyar fiúkról, akik Vietnam dzsungelében lelték korai és értelmetlen halálukat?

Van azonban a múlt század derekán idegenbe szakadt honfitársainknak egy harmadik kategóriája is: azok, akik hazajöttek a rendszerváltozás után.

Itt újra elmondtam, hogy a barátok érzelmes vallomásai meghamisítanák a történetet. De vajon ő maga, captain Jan, nem hamisította-e meg? Mert hát ebben az önéletrajzban alig kerül említésre emberi kapcsolat. Mintha egy mélyen zárkózott ember elhatározta volna, hogy önmagáról, belső világáról pedig nem fog szót ejteni. Nem mondja el, csak a kalandokat és a stikliket. Azt, hogy egy ilyen férfi melegszívű és hűséges lehet, ma már nem tudhatja meg tőle senki.

Volt azután még valami, ami menet közben eszembe jutott. Vajon kiderül-e az én szövegemből, hogy az elbeszélő kemény, következetes munkában töltötte el az életét? Hogy nemcsak szerencsés és ügyes? Figyeljük meg, ismeretlenek előtte honi nyavalyáink: a tunyaság és a siránkozás. „Ha bajban voltam, cselekedtem!” – ismétli nemegyszer.

Lehetséges, hogy akarva-akaratlan nemcsak ő, én is meghamisítottam ezt a történetet?

 

Kezdtem megszeretni az emberemet, amikor Edit újabb postája megérkezett. A nők értenek hozzá, hogy elrontsák a dolgokat. Az özvegy is hozzáírt Jan szövegéhez mindenféle naiv, nevetséges részletet. Az ő olvasatában a tízéves gyerek megveri a negyedik pótapát, Farkas Lajost. A kamasz fiú nem csajozik, viszont részt vesz a forradalomban! „Nem akartam én semmit, nem csináltam én semmit, senkivel!” – mondja a forradalmár, aki még a szüzességét sem veszítette el Angliában, viszont oxfordi diák volt. Kár, hogy ennek Oxfordban semmi írott nyoma sem maradt.

Később, Afrikában sem vadászott, pedig ott „mindig nagyon sok állattal lehet találkozni”. Csempész se volt, á, dehogy! Ministrálni vitték, szagos misére, a drogosok! A hatvanas pilótának pedig nem húszéves, hanem „fiatal” a felesége. És a húsz szál piros rózsa? A szép sztorinak így nem sok értelme van.

A legbántóbb azonban az, hogy ez az elszánt, féltékeny asszony kihúz mindent a szövegből, ami a kapitány depresszív alkatára utal. Ha nálam az áll, hogy „nekem mindig minden sikerült, de most mégis megfordult a fejemben, hogy valahol, ki tudja hol, elrontottam az életemet”, akkor nála úgy néz ki ez a mondat: „Nekem mindig minden sikerült, de ez nem volt véletlen.” Az pedig természetes, hogy kimarad egy ilyen kifakadás: „én csak az égben tudok élni! Itt lent, a porban megfulladok. Ha nem repülhetek többé, hogyan fogom kibírni ezt a kibaszott életet?!”

A többi húzás captain Jan stílusával kapcsolatos. A kapitány pontosan úgy beszél, mint annak idején, idegen környezetben, az ötvenhatosok. Edit „értékes holminak” írja át a szajrét, nincsen nála se csajozás, se csövezés. Sem pedig kettyintés, természetesen. Még dugás sem, pedig ezt még nem így mondták az ötvenhatosok. Nincsenek szűzkurvák, és nem divat a baby-doll. „Tele volt a tököm” helyett is „tele volt a hócipőmet”mond Jani, akinek élete végén már tényleg csak hócipője van.

A beleírások pedig még a húzásoknál is fájdalmasabbak. Captain Jan többször is említi, hogy utálja a szentimentális dolgokat. Most mégis „fájdalmas könnyek között” búcsúzik, és annyi barátja van, hogy itt-ott igazi névsorolvasás a szöveg. Edit számolatlanul szaporítja az elvarratlan szálakat.

A javítások jegyzékéhez egy utolsó levél. „Jan az az ember, a férfi és társ, akire vártam. Melegszívű, okos, határozott és egyenes.” Egy érdekes apróság: „ő mindig ott parkol, ahol szeretne. Én pedig kishitűen keresgélem a legközelebbi helyet. Ahová ő egyenesen odamegy.”

„Most megtalálta az otthont, ami saját bevallása szerint az évek során sosem volt neki. És mi is megtaláltuk egymást. Nagyon szeretem őt, és megteszek érte mindent, hogy súlyos betegségében is mindig mellette legyek.”

– Bár a mi emlékünket őrizné így valaki! – mondta Andris, a barátom, amikor Jani halálhírét közölte velem. Ő volt az egyetlen, aki nem mondott véleményt az életútról, amit összeeszkábáltam. Pedig hát ő lett volna a koronatanú. A leghitelesebb.

Időközben Czigány Lóránt, a kaliforniai jó barát is hazaköltözött. Magda megírta az oxfordi magyarok történetét. Ő mondta, hogy az általam rajzolt képben van igazság. Ez az egyetlen visszajelzésem olyan valakitől, aki olvasta a könyvemet.

De hát, végső soron, ki volt ez a Jan? A pilóta, aki rám mosolygott a Kékgolyó utcai onkológián? Egy kedves svihák, vagy egy kemény, elszánt ember, aki kinevette ezt az egész – az ő szavaival – kibaszott életet?

Talán az lesz a legjobb, ha Beverly, az első feleség levelével fejezem be. Ő ismerte a legjobban Janit. A menekült fiatalembert, akiből vele és általa a Pan Am pilótája lett. „Nagy marha voltál, Golyó – írja a kapitánynak, rezignáltan, talán még mindig szerelmesen. „Nagy marha. Most utólag beláthatod!”

Utólag nem szoktak semmit sem belátni az emberek.

Vissza a tetejére