Viselős vagyok, Tükör

Viselős vagyok

Viselős vagyok
a vágy egyre nő bennem
még nem fakad tej
de egyre nagyobbnak
érzem a mellem                                   

csípőm                                               
fenekem
rakódnak rám az évszakok
nagyobb lesz térfogatom
hogy ami elmúlt
jobban elférjen.

                       
Ha leszáll az este
teher a kóborlás
a vér alig mozdul ereimben
csak ülnék mozdulatlan

mint egy szobor
és bámulnám a tengert
az meg engem.
Vagy néznék egy sziklát

az alkonyatban mikor
csorognak róla a színek.
Mi lesz holnap?

Fölcipelem megint a vizet
a második emeletre
és visszamosolygok
akkor is ha nincs kedvem.
Napkeltekor ujjaimmal
elválasztom a tengertől az eget
a türkizt és az ultramarint.
Megint.
Megint.
Megint.

 

Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,

érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Vissza a tetejére