Banális történet

Az idő nem úgy múlik, ahogy telik. Lázpirosság, hajnalpír, a ciklámenszín alkohol a hajszálcsőben. Napok üledéke, mint guanó, hordaléka, mint egymasszává zöldülő lágy iszap. Mint a valahai cicamicaárok, ahogy benne a gyöp növekszik, megtévesztő, azt hihetné, mert felnőtt, azért látja sekélyebbnek, holott nem, az évente egy centi, harminc év alatt két arasz, bizony, már valóban sekély, és nem az emlékezet. Cicamica ma osztán kérhetné a színeket! – a milyenkéket, a hogyanzöldet, a mennyirepirosat, csak benetton szín mennyi van! Tehát a vasút mentét is szegélyező bozót, meg a fák az árkokat avarszőnyeggel évenként vastagabban terítik. Az ismeretlen felé robogó utas izgalma, s a kalauz arcán az unalom: ő már behunyt szemmel is tudná, merre jár a vonat, azt is tudja, mi következik.

 

Behunyt szemmel alszik a kalauz, nem izgul azon, hogy átalussza a következő állomást, amikor majd a másik kocsiba fog átülni, szunyókálni tovább. Fárasztóbb sokszor tízpercnyi szunnyadás, mint az ébrenlét.

 

Az izgalom jele az izzadás, már teljesen átnedvesedett cipője kérge, benne a harisnya nem csúszik immár, hanem tapad. Hipp, most gondol arra, mért nem hozott váltócipőt, vastag, fodros, gőzölgő f-fel mondja ki magában a csúnya szót, miért is nem, miért? A szag nem kellemetlen, végül is az izgalom illata, bár számára szégyellnivaló lenne.

 

Én megtehetem, hogy melléülök. A kis női autó mindenféle foltoktól tarka anyósülésére, hiszen: nem vagyok. Ő van – én mit sem érzek a teste szagából, ami őt zavarja, hiszen parfümjét nem ismerem, tehát mindenemet betölti annyira, hogy a torkomról érzem az ízét. Egy Esti Kornél pofátlanságával terpeszkedvén az anyósülésen, határtalan vagyok, latolgatom a két esélyt, a végére megöljem-e, van ezen az úton pár halálkanyar, meg olyan kátyúk, amikben helyi lakosok, mindennap arra járók autói bucskáznak föl. Olyan gyönge a nyakán a bőr, a korához képest ránctalan és sima, nem szült tehát, úgy néz ki, örökre leány marad.

 

A kis piros autó robog a vasúttal párhuzamos úton a kis piros vonattal egy darabig. Avagyis mindkét eszköz csak döcög. Az aszfaltút kátyúi elképesztőek. Aki látja, sem hiszi el: ez lehet? Már nincsen az útnak jobb vagy bal oldala, mint a régi földutakon: a kátyúkból kivert tömet és a por, sár szürkésfekete sávjában tiszta nyompár mutatja az ismeretlenből fölfejlő egyetlen helyes irányt. Száraz idő, tehát néha a nyompár egyik fele elhagyja a néhai aszfaltút bogárhátát is, mert a puszta padka simább. A kis nő a kis autóban már tudja, mik azok a gömbfejek. Azt is, hogy a trapézgömbfejben semmi négyszög nincsen. A távolban kéklenek a hegyekké fölbecézett dombok, oda tart. Már a harmadik sebességi fokozat is túl gyors, vissza kell váltani, az észrevétlenül eltartó sínpáron a távolban a kis piros vonat velem – csak a testemmel – is szinte állni látszik, mint az idő.

 

Izzad a tenyere is. Megint a gyógyszer jut eszébe, bevette-e, a reggel, amire most emlékszik, a mai reggel-e. Nem gyógyszer, tabletta, de mindegy, magában ki fogalmaz mindig szabatosan? Nyakához kap, borosta dörgölése, de kié? Nincsen annyi ujja, még a lábujjaival sem, és hetekben számolván sem, hogy az a borostadörgölés, ugyan… A tablettát bevette, ezt gyorsan eldönti, és ha nem vette be, az is mindegy. H, a hülye remény, H, mint halálunalom, ásít, a K a kurva, a kurva, a kurva, SZ a szopacs és CS, csillan a remény, P a várva várt, az SZ a sivár és V mindig is szabad, torkig jóllakottan a tompa délután és a döglött este, az unalom. A tablettát, mert nem figyel, vagy nem érdekli, vagy mert kényszeresen szereti a rendet, mindig az első helyről pattintja ki. Avagyis és éppen ezért ennek a típusnak a fuszulya körlap alakú, így a rend kedvéért, ha keddi a nap, lehetne kedden kezdeni, de így meg – és éppen a rend kedvéért is – mindegy, s onnan nyomja ki, ahonnan eszébe jut, így soha nem kedden a K-t. A teljesenmindegybetűk a valamilyenrendfelé mutatnak három szakaszra osztván ciklusát, és oly mindegy, oly, oly, oly, hogy a kapaszkodó K keddre esik-e, és a szuszogó SZ mire. Ölébe veszi a retikült, s kipattintja, a gyógyszer ott a selyemfülben, kiveszi, és ránéz, egy K üres, s mellette az SZ-ben van, de ma: P. P – a várva várt, a kedves nap. Fejét csaknem az oldalüvegbe veri, akkora a gödör, a jobb első futómű teljesen felütközött: a trapézgömbfej aligha úszhatta meg.

 

Most egy viszonylag sima, egy sávban középen járható szakasz következik. Az út kezd emlékezni elődje bogárhátára. Valaha ennyi volt az út, egy nyomtávnyi s bogárhátú, hogy a víz kétoldalt lefolyjon. A ritka forgalomhoz egy sáv tökéletesen elég volt, erősorrendben húzódtak le egymás elől az autók és más járművek, a teherautó volt az ász, a pótkocsis vontató félreállt minden más jármű elől, és a lovas kocsi is. Az állami, vállalati vagy téesz-Volgák fölszegett orral, lassítás nélkül jártak, ebből mindenki vehette a lapot, s félreállt.

 

Akárha százzal is lehetne haladni, csakhogy ha mégis jönnének szembe… hátulról dudálják félre, s lehúzódni a „sávba”, ehhez szinte lépésre kell lelassítania. A dombok viszont mintha már csak a szomszéd falun túlról, nem kékek immár, hanem ősziszőlőlevél sárgák s pirosak az ezerjó makacs késeizöld parcelláitól cirmosan…

 

Hülye barom! – kiáltja ki a fekete BMW felé, pedig abban is egy kis nő kuporog, búbozott frizurája természetes hatású mézarany. Ezen mosolyog, hiszen már nem fiatal, tudja a szitut, ezalatt a kis bevásárló ékszerdrága ékszerdobozka autókában a pasi titkárnőjével a hétvégi ház felé imbolyog valamelyik tarnasági faluba. A BMW láthatóan otthonosan cikáz, így a mi kis nőnk a kis piros női autójával ráragad, s követi.

 

Már nem izzad annyira, nyugodt, már-már vidám, P és holnap SZ, hogy a gyógyszert bevette-e, a K után az SZ a körlapon, leSZ-ja: legföljebb terhes lesz, ami egyébként tökéletesen valószínűtlen. Mióta lehülyebarmozta a nőt, az újság iránti kíváncsiság izgalma fűti mellkasát: vajon milyen lesz ennek? Küldött ugyan a faszi a farkáról képeket, de ezt már megtanulta: hinni csak a valóságban lehet. Ő természetesen a tabletta körlapján a P, P mint mókusáról nem. Régi szabály ez, a faszikat ekként fizetni, őtőlük mindent ügyes, csak reá-utaló, ámde bármikor visszamagyarázhatóan homályos kérésekkel, s viszonzásul csak túl vagy alulexponált sejtelmes részletet. Ehhez van egy jó képe tizenkét kilóval ezelőttről, amit a napozóágyon készített a Chalkidiki-félsziget egyik olcsó üdülője strandján, egyik mellbimbója merev, mint savanyúcukorka, szinte áttetszően rózsás. Az a nyirkos, de nem kellemetlen német pasi hogy szerette azt! Noch diese Rechtes, aba’ noch diese, Links! Viszont a szirtakit valahogyan másképpen hívták, és nem bouzoukinak. A mellbimbócukorka-rubin filmre való bravúrban tűnik át a BMW ledes féklámpasorának jajvörös robbanásába, sikerült nem belezúgni a csillagkerekű batár farába. Ezen mulat, majd lehülyézi magát – egyre többször beszél magányában hangosan. Mióta Pajti kutya meghalt, nincsen már ürügy, be kell vallania, hogy magában beszél, na és?

 

És ezt a falut ismeri! Régen ugyan, vagy húsz évvel ezelőtt a céges autóval jártak erre, leltározni az úttörőtábor maradékát! Ez az a falu, ahol a főutca kacskaringóját egy rövid földes utca vágja át… nojszen a BMW azt is tudja, ma már a földút helyén széles kétsávos mentesíti a központot. Porfelhő, a BMW lelépett, unta a farában törtető kis pirosat.

 

Még arany volt, most palakék a délután. Még nem fázom, ámde mint napsütötte vászoning, előrelátóan rám terül. A kis nő eközben a számára ismeretlen város ismeretlen utcáin mormolja a faszi levelének részletét, a furcsa torony majd jobb kéz felől esik, soroljon jobbra, balra a múzeum, s a következő sarkon nagy ívű jobbkanyar, ott fogja várni egy violakék Opelben. Látja is a tornyot, s a tükrökben ellenőrzi, szabad a sáv, s ujja mégsem mozdul az index bajsza felé, sőt, bár már a lámpa sárgával inti, a gázra tapos, egyenesen, ezt az utat ismeri. Mintha nem éppen oda indult volna, a toronytól jobbra, jobbra a múzeum felé, megy egyenesen, még fejét fel is szegi, mint amikor ügyes, megold egy forgalmi helyzetet, elrántotta a kormányt a kavillózó biciklis elől, érzi a tornyot, ahogy távolodik, fejében, térképen egyre távolabb a pont: ez a kaland. Izgalom fogja el, mintha markolná ott, ahová gondolni nem, nem is akar.

 

A láb-, izzadság- és hamutartó szagú szálloda recepciója elé pörköltbűz gomolyog s ínycsiklandó kávéillat, parfümje felhőburkában ül a tulajdonosnő, s ellenőrzi a könyveket, mit műveltek a héten, a kis pöcsök és hápék. Az ingyenélők, akiket még fizet is a semmiért. Ez a mokány kis parasztnő félelem nélkül mosolyog rá – ilyet konyhalánynak se venne föl. Van érettségije, de minek, meg egy rakás tanfolyamot elvégezhetett, ez az a korosztály, talán még idegenforgalmi papírja is akadna a félarasznyi csomóban. Ért a számítógépekhez, de manapság már ki nem ért. A míting a kis szárnyon foglal el egy emeletet. Árva szobákkal hűl az épület egyre, a tulajnő egyenként érzi mind, titkos porcikái a hetek óta nyílatlan ajtók mögött áporodó szobák, a nyolc reprodukció variációi, tudja, melyik szőnyegén van egy hatalmas likőrfolt, föl kell ismerni a vendéget, s aszerint vannak érdekes módon kopottabb szobák, másokban meg mintha állandóak, vénkisasszonyok laknának vagy pedant agglegények a múlt századból, ennek a parasztnak jó lesz a lelakott is. Azért hosszasan keresgél, van-e szoba szabad, mert képtelen eldönteni, hogy azt a sötét szobád adja-e ki a lelakottak közül, ahová a konyhai elszívók okádják az olajos gőzt, vagy a vízgépház fölöttit, ami még zajos is. Valamit picsog a kis hülye parasztja – ehhez a gondolatához egy különösen kedves mosolyát mellékeli a tulajnő – valami baszatlan vénkisasszony, titkos légyott, erre spórolja el ebédjeit a munkahelyén. Nem érti a szavakat, de a nyírt körmű ujjacska ahogy dobol a pult furnérján, ebből kikövetkezteti, nem kispályás ez a kurva, az ám! Lehet, hogy anyuék disznót hizlalnak vagy kacsát tömnek valahol a zsíros Alföld por- és sártengerének mélyén. Ravasz a paraszt, dögivel van a pénz, ezek még stafírolják a lányaikat, voltak ótépébetétjeik. Cancogva sóhajt, s ledobja a könyvet, egy másikat vesz föl, ami ugyan a parkoló nyilvántartása, de mit tudja azt a hülye hápé. Igen, van egy szobánk a legfelső emeleten, a 614-es. Fölnéz a szemüvegén – akkor tejeljél szépen, te kis szuka! –, lassan, tagolva sorolja: sarki szoba, erkéllyel az erdő felé, kilátással a völgyre…

 

Közben a telefonja zümmög a retikülben. Végig, míg visszamegy a kis kerekes bőröndjéért. Zárul a liftajtó, s eszébe jut, jó lenne itt, hirtelen, a liftben is, de valakivel. Tavaly szerelmes volt egy fiúba, túl fiatal fiúba, aki mindenféléket írt neki, esemesekkel bombázta. Zümmög a telefon, szinte folyamatosan, meg se nézi, tudja, hogy ki az. Elhallgat, majd perces időközönként kettőket-kettőket zerren. Jönnek az esemesek. Hosszú szünet – ez az esemes már durva lesz. Most kék színű már a térképen a pont, a toronynál jobbra, el a múzeum előtt a vasút felé. Ott áll valahol a kisvonat indóállomásánál a kék Vectra. Holott látta már képen, kis zömök, már kopaszodik, mégis Barbie Ken-jét képzeli el úgy, ahogyan azt egy Vass Virág-regény címlapgrafikusa képzelné az ő regénye címlapjára – a kék Vectra átstilizált.

 

Nyitja a szobát, áporodott izzadság- és lábszag, hamutartóbűz. Az ágyra emeli a bőröndöt, s lerúgja a cipőit. Zümm-zümm – bejött már a durva esemes is. Biztosan kis pöcse van, elvégre egy fotó bármit is ábrázolhat. Képek akárhonnan lecsenhetők. Levelei személytelenek, az eddig elküldöttek legjobbjaiból ollózhatta össze, személytelenek, bárkihez szólhatnak vagyis senkihez. Jutyublinkek, poénképekre mutatóak. Hopp, itt beragadt egy édes kiskutya linkje, egy korábbi macája kutyabarát volt.

 

A tulajdonosnő már abból, ahogy az ajtórendszeren áttörtetett a férfi, tudta, kit keres. Beh unja már ezeket a banális történeket. Elváltak talán, s most egy nosztalgia-hétvége kereteiben ünneplik a megszokást. Vagy hisztis a picsa, és így kerülné ki a randevút. Kis piros autó, ráadásul a rendszámbetűiből képezte becenevét: Ipszilonka. Elképzelte ez a ránézésre is töketlen, hogy majd a lámpánál bekopog neki, vagy ha zöldre fut be, a lekanyarodás után… És erre a kis piros autó nagy gázzal, egyenesen előre tört ki a kereszteződésből. Még a város határában, a szőlők között megpillantotta a hegynek emelkedő úton a kis piros pontot, s csak arra ügyelt, a néhány autónyi távolság megmaradjon. Sok variáció nincsen, a konkurens szállodák vagy drágák, vagy lepukkantak, a szakszervezeti idők emlékei. Sakknak nem is csúfolható, a dámajáték tilitolija elég ide, a piros ma nem divatszín még kisautóban sem, messziről világít a teteje már fölfelé az úton, a fák közül.

 

A bőröndje sarkában egy nejlonzacskóban tartja a súrolószert, a dörzsikeszivacsot s a fertőtlenítőt. A tavaszi továbbképzések óta. Kisúrolja a kádat, s csordultig ereszti forró vízzel – elhozta a fürdősóját is. Kopogás, halk, de határozott. A személyzet lehet. Persze, a férfit nem az arcáról ismeri meg. Sokkal vékonyabb és fiatalabb, mint a képein. A túl szép kezéről ismeri föl, hosszúak a körmei, ezek szerint állandó nője nincs, ezeket majd elnyírja szépen, mielőtt. Túl fiatal arcához kell is ennyi kopaszság, a lehelete forrón csap ki, nem várt a liftre. Rávághatná az ajtót, de mégis, a mozdulatból hátralép, s azzal némán kitárja: „gyere be”. 

Vissza a tetejére