Testvérünk, Simon

Az Új Írás megjelenésétől kezdve, mint irodalomba készülődő fiatalok, ott keringtünk a folyóirat vonzásában. Emlékszem, ahogy gyalog lihegek föl, mert féltem a lifttől, a szerkesztőség Dorottya utcai épületének ötödik emeletére. Lámpaláztól dadogónak is hihettek volna, ha a szerkesztők ismeretlenek. De Pándi Pál élőbb tanárom volt az egyetemen, és ott dolgozott félállásban a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője, esküvői tanúm, Juhász Ferenc. Tehát nem az utcáról kopogtattam, még Illés Lajos és Váci Mihály is tudhatta, én vagyok Nagy László öccse. Már nem emlékszem, miféle verseket kaptam vissza addig, míg egy év múlva, 1962 júliusában meg nem jelenhettem. Jobbnak tartottam írásaimat annál, mint ami a szerkesztőség, de inkább Váci Mihály véleménye volt. Paraszti származásom miatt ő valami szocialista népiességet várhatott tőlem, amit valamennyire a témákban megközelítettem, de nem akartam se szocialista, se népies lenni.

Egészen másként viselkedett velem, mint ahogy Serfőző Simont fogadta. Most, a folyóirat repertóriumát nézegetve látom, hogy hetünk közül, bár akkor még nem mondhattuk Heteknek magunkat, ő, a legfiatalabb jelent meg előbb. Ő volt akkor az igazán fölfedezhető, és Vácinak kellett őt megtalálnia, kiemelni az Alföld paraszti világából poétának. Szinte dicsekedett vele előttünk, mutatta verseit, aztán feltűnően meg is jelentette, arra az alkalomra rajzoltatott arcképpel, bemutatkozó szöveggel. S amikor találkozhattunk, olyan volt, mint ahogy Váci Mihály mondta valahol: „Szerény, csendes, összeharapott ajkú, makacs kölyök, férfias elszántsággal, megtartó konoksággal.”

A Százéves étterem Új Írás asztalánál ismerkedtünk meg. Simon tudhatja, ki volt még ott a későbbi barátok közül, mert én csak rá emlékszem, mint akit sors szerint is meg kellett jegyeznem. S valószínűleg már az én első megjelenésemnél később, 1962 nyara után történt mindez, mert meghívottként voltam ott, és nem éreztem semmi irigységet Simon kivételes fogadtatása miatt. Jelen lehetett volna akkor még Budapestről Buda Ferenc, Bella István is. De velük kapcsolatban egy másik, éjszakába nyúló est az emlékezetes, mikor Veres Péter, Tamási Áron, Sinka István, Lengyel József, Kassák és Berda József asztaltársa lehettünk. Ahol meg Serfőző Simonnak kellett volna jelen lennie, már azért is, hogy Sinkát megismerje, fölkutassa akkor még félig-meddig letiltott verseit, hiszen ösztönösen úgy írt már, mintha a tanítványa lenne, pedig csak harmincéves korában tudta meg, ki is, és micsoda nagy költő is a Sinka István.  Őt is az alföldi síkság szegénysége indította el a dalok útján. Sorsuk kimondása edzette szigorúvá, eleven, éles szerszámmá a nyelvét. Költői cifraságok nélkül kimondva mindazt, ami van. Sinka István Pásztoréneke szólt ilyen öntudattal, de még Kassák avantgárd, szabad verseinek is ez a felelősség lehet az elsődleges oka, meg a keresetlenség, ahogy a mindennapi vágyak pátosza áthatja Berda József dísztelen költői életművét. Serfőző Simon alakjában, hangjában, mozdulataiban eggyé vált a verseivel, melyek a szülőföld mélyvilágában gyökereznek. Akkor még ez a hódító legkisebb fiú hitt a mesében, s nem azért ment világgá, hogy veszítsen, az otthagyott világ miatt is győznie kellett volna a nehéz próbák után. Hogy nem hiába volt ágyrajáró újpesti munkás, besorozott katona, igazságokat kutató újságíró, és hogy az osztálya megsemmisítését elszenvedő tanyasi parasztfiú költőnek rendeltetett mindenképpen.

Az Új Írás-beli bemutatás után sorsa véglegesen az irodalomhoz kötődött, mint életpályához is, s szerencséje, hogy nem kellett arról letérnie, mert győzte művészi tehetséggel és erkölcsi erővel. Az első sikerek nyomán lehetett miskolci lakos, az akkoriban induló Napjaink munkatársa. És ott, ha nem is kellett Kabdebó Lórántnak fölhívnia figyelmét rokon költőtársaira, mégis ő tudatosította mindnyájunkban a megszerveződés szükségességét. Az egymás után megjelenő verseskönyvek bizonyos generációs jelleget és rokonságot mutattak. S a hatvanas évek végétől már barátként vállalhattuk, hogy Heteknek nevezzenek bennünket.

Rokonok voltunk, de nem a származásunk, hanem vidéki illetőségünk, élettapasztalatunk és világnézetünk szerint, ahogy a pesti Ratkó Nagykállóban könyvtáros, a debreceni Buda falun és tanyán tanít, mi Bellával Budapesten lakunk és dolgozunk, Kalász a szülőfaluja szomszédságában, Szalonnán neveli a tanulókat, mint Raffai Sarolta a Kalocsa környéki falvakban. Bár mindannyian kötődtünk az Új Íráshoz, mégis inkább a miskolci Napjaink volt akkor a mi lapunk, mi adtuk versrovatának súlyát és izgalmát a hatvanas évek végén és a hetvenes években, s talán addig, míg azt a korszakot le nem zártuk 1984-ben kiadott antológiánkkal. Sokat jártunk együtt irodalmi találkozókra, jól ismertük a Tokaj expressz étkezőkocsiját, kora hajnalokon a pályaudvart elárasztó munkástömeggel szemben jutottunk induló vonatunkhoz. Simon Botond utcai lakása lett a központ, pihenő a „kiszállások”, irodalmi estek között, ahol nem egyszer aludtunk, vagy inkább beszélgettünk, boroztunk reggelig. Felesége, Edit is kedves barátunk, s családiassá szélesedett a kapcsolatunk, mint ahogy a fiatal házasoknál olyan egyszerűen képes kialakulni. Egyre meghatottabban nézem a régi fényképet, melyen annyira magabiztosan állunk asszonyaink jelenlétében a miskolci Búza téren. Hajnali világossága van ifjúságunk mosolyának, mintha onnan indultunk volna, onnan képzeltük jövőnket, kilépvén a fotográfiából.

Egymáshoz fűződő viszonyunk mindenképpen baráti volt, de alkati különbözőségünk, családi hátterünk miatt többféle változat árnyalta. Simon és én egyenest a parasztságból jöttünk, csak jeleznie kellett, már kibontakozott, amit én is átéltem a beszolgáltatások rettenetéből, a téeszszervezés erőszakosságából. S ami még a rendszerből következett, a parasztság, a falvak fölszámolása, értékeinek pusztulása csak nekünk lehetett olyan tragikus veszteség, mert nemcsak elszenvedői, de lelkifurdalásos okozói is voltunk elszakadásunkkal. Nekem nem kellett megmagyarázni, micsoda döbbenetes a jelentése a „Tehén járkál. / A kamrából kihozza / a jármot, / nyakába teszi” soroknak. Vagy hogy milyen mondatok sarjadnak elhagyott világunk nyomorúságából: „Elküldettünk / apánk portáiról, / ahol minek is / maradtunk volna otthon? / A kerítéssel járkálni / körül a házon? / A csapdával kifogni a falból / egy-egy egérlukat? / A vályút meg odavezetni néha / itatni a kúthoz?”

Nálunk nemzedékek gürcölésének értelme vált semmivé, náluk a szülők összekuporgatott vagyonát vették volna el, körbeszántották a tanyát, hogy ott gebedjenek meg elzárva, kiközösítve a földjükön. Életre szóló megbízatásunk lett az igazsághoz való hűség. A gyermekkor örök élményében tartottuk meg ragaszkodásunkat úgy, hogy az igazság kimondása maga volt a stílus, az esztétikai lényeg. A természet tanított verset írni, miközben adta az ihletet és az alkotókedvet is. Boldogan ismertem magamra Gyerekidő című regényében, ahogy fölidézi a pásztorkodás kínját és gyönyörűségét, azt a kilátástalan vesződséget, ami a pöttöm emberre hárul a hatalmas termetű állatok őrzése közben, s azt a boldogító magányt, melytől a képzelet betölti egy másik valósággal a földet és az eget. Ami még megfogalmazásra vár, de már igazi költészetélmény, mint ahogy ritmusa van a szélnek, és rímelnek a tücskök a tarlón, énekelnek a madarak.

Mi, ketten a Hetek körében egy osztály pusztulásának krónikásai, elsiratói lettünk származásunk szerint. Szüleinkben az utolsó parasztot temettük. Talán ezért várt el a barátom az édesapja temetésére, ahol testvéri kötelességem volt megjelenni, de még a négy halott társunk képviseletében is, 2006 őszén. Részt vettem a Sirató című vers történetében, amint „Pista szomszéd vitte a megfeszítettet,” amint a közeli fa november utolsó leveleit az elmenő után dobja, s mikor komái betakarják, szórják rá a földet, hullik a padlás, a szerszámok, minden… gyermekkorunk, vidékünk, ahova én is Serfőző Simonnal együtt „jöttem csak, jöttem, mint aki el sose mentem” volna.

Vissza a tetejére