Házmesterhal


Húsvéthétfőn Garamiéknál minden függöny be volt húzva idén. Nem fogadtak locsolókat. Zsófi kiverte a hisztit, hogy márpedig ő ilyen állapotban nem hajlandó a fiúk elé állni. Az ilyen állapot három pattanást jelentett, egyet a két szemöldöke között, egyet az orrcimpája tövénél, és még egy alig észrevehetőt a homlokán. Garaminé hosszasan győzködte, hogy nem fog feltűnni senkinek, még arra is hajlandó volt, hogy jobb meggyőződése ellenére előkeresse saját alapozóját és púderét, hogy eltüntessék a makacs pörsenéseket. Zsófit nem győzte meg az eredmény, és anyja lamentálása sem, hogy akkor most mit fognak kezdeni több tálcányi pudingkockával, vaníliás kiflivel és zserbóval. A piros, kék, lila és zöld tojásokról nem is beszélve, meg a sok csokiról. Szóval Garamiéknál lehúzták a rolót, képletesen és szó szerint egyaránt. Nincsenek itthon. Ha csengetnek, nem nyitnak ajtót.
Pedig csengettek. Egyből tudták, hogy ez csak Marci lehet, mert ő mindig elsőként érkezik, pontban nyolc órakor. A család némán kuksolt a konyhában. Még a rádiót is lejjebb vették. A csengetés nem maradt abba. Zsófi apja bosszúsan ingatta fejét, a félhomályban csak nehezen tudta kibogarászni keresztrejtvényét. Még egy csengetés, utána szünet. Hosszú percekig. Az elsőt, úgy látszik, megúszták. Anyja felhangosította a rádiót, és nekiállt csörömpölni a mosatlanokkal. Zsófi kezdett fellélegezni, de azért fúrta az oldalát, hogy ki lehetett az. Ekkor hibát követett el. Félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon. Marci állt ott, tornacipőben, terepszínű nadrágban (éppen rambós korszakát élte), régimódi, nagygallérú kockás ingben és farmerzakóban, arcán ünnepi mosoly. Zsófi sziszegve ugrott el az ablaktól. „Basszuskulcs, meglátott!” Apja fel sem nézett a keresztrejtvényből. „Kicsoda?” Zsófi idegesen húzogatta pizsamafelsőjét. „Marci az.” Garaminé most már nem rábeszélt, parancsolt: „Szegény Marcit be kell engedned! Különben is meglátott.”
Zsófiék jóban voltak Tordai Marci családjával, anyukája a nagy Tordai kollégája volt a színházban, ő volt a pénzügyes, ráadásul szomszédok is voltak, a két gyerek pedig osztálytárs. Marci gyerekkora óta együtt játszott Zsófival, főként orvososat és szerelmesfilmeset. Ha kiengedték őket a térre, akkor ott hőbörögtek, ha nem, akkor is megtalálták a módját. Marciék otthona az utolsó családi ház volt az utcában, ami még megmaradt a többemeletes újépítésűek egyformaságában, mézeskalácsházként ékelődött be közéjük. Ha Zsófi kiment félemeleti lakásuk erkélyére, Marci meg az udvarra, tovább szőhették játékukat. Zsófi időnként ledobott az erkélyről valamilyen játékszert szerelmi zálogul, a fiú pedig olykor felmászott a vadszőlőn, hogy visszaadja neki.
Húsvéthétfőnként mindig Marci volt az első locsoló Zsófiéknál. Kicsípte magát, felszerelkezett anyja méregdrága Gabriela Sabatini-parfümjével, és csengetett. A koreográfia minden esetben hajszálpontosan ismétlődött. Marci kihúzta magát Zsófi előtt, elszavalta a versikét, spriccelt egyet a Gabriela Sabatinivel, majd választott a kosárból. Zsófi mindig kicsit szégyellte, hogy náluk csak piros tojás és csoki van. Tudta, hogy barátnőinél nemcsak Kinder tojás, hanem még pénz is van, egy-egy ötvenes vagy százas összecsavarva, és magában édesanyját okolta, hogy ő nem olyan népszerű a locsolkodók körében, mint a többiek, hiszen ki törné magát pirosra festett, kemény tojásért. Garaminé azonban tartotta magát ahhoz, hogy ez ízléstelen, újgazdag szokás. Marci is gondban volt ilyen helyzetekben, hiszen másoknál járva ő is inkább a pénzt választotta volna. Peti barátja négy-ötszáz forintot is összelocsolkodott egy délelőtt alatt, de őt is úgy nevelték, hogy valahogy pénzt nem illik. A maximum, ameddig elmerészkedett, egy-egy sportszelet volt, de Zsófiéknál hősiesen csak egy foltos kék tojást választott, hogy a lánynak ne kelljen szégyenkeznie a szegényes felhozatal miatt a többi locsolónál.
Locsolkodás után jött a sütizés. Marci soha nem vette észre magát, megevett vagy fél tálcával Garaminé pudingkockájából. Ezt a hihetetlen mennyiséget lassan, komótosan, de folyamatosan termelte be, Garaminé pedig kétségbeesve forgatta a szemét, hogy mi marad így a többieknek. Egy idő után ahhoz a trükkhöz folyamodott, hogy a kisütött mennyiségnek csak a felét tette ki tálcára, így a fiú csak a fél felét tudta eltüntetni. Marci másik specialitása az volt, hogy mindig hozott magával egy kishalat Zsófi akváriumába, általában guppit. Amikor végzett az utolsó pudingkockával, megtörölte a kezét, és szertartásos kimértséggel vett elő dudorodó zakózsebéből egy fölül összecsomózott, vízzel teli nejlonzacskót, amiben egy kis, foltos hal úszkált. Szó nélkül ment be Zsófi szobájába, félrehúzta az akvárium tetejét, kicsomózta a zacskót, és beleengedte a guppit. Megkereste az eleséges tubust, pöccintett egy keveset a vízbe, majd magáról megfeledkezve nézegette egy darabig. Ekkorra már általában Zsófi is türelmetlen lett, de azért mindig elmormolt egy kényszerű köszönömöt.
Marci, nem törődve a vendéglátók sürgető hangulatával, ilyenkor odaült Garamiék antik pianínójához, és arcán angyali mosollyal kérdezte: „Játsszak kicsit?” Hasztalan lett volna a tiltakozás, ugyanis választ nem várva, azonnal a húrok közé csapott. Gyönyörűen zongorázott, azt, mondjuk, meg kell hagyni. Bartók Mikrokozmoszát ilyenkor hanyagolta, tudta, hogy azzal nem sok sikert arat, hiába volt az a kedvence. Helyette Mozart-menüetteket, Scarlattit, Schubertet és néhány filmzenét vezetett elő. Garamiék ekkor már tudták, hogy lassan vége a látogatásnak, lemondóan eleresztették magukat, és néha még élvezték is az egyébként kifogástalan zongorajátékot. Arcukon széles mosollyal kísérték ki a fiút, aki nem is sejtette, hogy az öröm leginkább annak szól, hogy végre-valahára távozik.
Zsófi tehát idén pizsamában fogadta Marcit, egyszerre bosszúsan és szégyenlősen. Locsolóvers, egy-két spricc Gabriela Sabatini, kék tojás. Zsófi anyukája ezúttal aggodalom nélkül tálalta elé a sütit, legalább lesz, aki megegye. „Na és hogy megy a suli?” – kérdezte Garaminé. „Köszönöm, jól!” – válaszolta kurtán Marci, igyekezve nem megtörni a sütemények kimérten lassú, de megszakítás nélküli betáplálását. Zsófi végső soron örült a fiúnak, akit szemmel láthatóan nem zavartak a pattanások, így is kedves volt hozzá, mi több, zavarba ejtően kedves. Amikor a fiú felemelkedett az asztaltól, a Garami család már tudta, mi következik. Marci zakózsebéhez nyúlt, és előhúzott belőle egy vízzel teli zacskót, amelyben ezúttal nem guppi, hanem egy kis fehér, bajszos halacska keringett. „Ez egy házmesterhal. Azért ilyet hoztam, mert múltkor láttam, hogy ráfér egy kis tisztogatás az akváriumra.” Elmosolyodott a bajsza alatt, mintha valami jó viccet mondott volna, de szerénysége tiltaná, hogy maga is hahotázzon rajta.
Az akvárium valóban piszkos volt. Zsófi talán maga sem emlékezett rá, mikor cserélt benne utoljára vizet. Az üveg falán rétegekben állt az alga, a víz zöldes volt és zavaros, az oxigénadagoló pedig ritkásan böfögött fel pár bágyadt buborékot a vízben tátogó, egyetlen megmaradt guppinak. Belepottyantotta a halat, és tovább magyarázott. „Azért hívják házmesterhalnak, mert megeszegeti az apró kis szemeteket a vízből meg a kövekről, így tisztán tartja az akváriumot. Egyébként harcsaféle, ami a bajszáról látszik.”
Marcit az előszobából érkező zaj riasztotta fel az akvárium nézegetéséből. Zsófi bátyja, Krisztián érkezett haza nagy robajjal a locsolkodásból, magával hozva két osztálytársát is. Krisztián két évvel járt Marciék fölött, erőszakos, izmos, idegesítően élénk fiú volt csakúgy, mint a barátai. A három srác megragadta Zsófit, és elindultak vele a lépcsőn a kert felé. Zsófi sikoltozott ugyan, de valahogy nem úgy. Marci Garaminé és férje társaságában nézte végig a jelenetet: a három fiú slaggal locsolta le a lányt, aki mindenféle szitkot szórt rájuk, de azért ő is elnevette magát.
Krisztián és két barátja, a hallatlanul eredeti csínytől feldobódva, két kézzel tömték magukba mindazt, amit Marci meghagyott a sütikből. Hamarosan Zsófi is kijött szobájából, átöltözve koptatott farmerjébe és menő, eddás pólójába. Vizes haját fésülgette, és a falnak támaszkodva, pirulva igyekezett eltitkolni mosolyát. Marci egyre kellemetlenebbül érezte magát. Olyasmi történt vele, ami eddig talán sosem: érezte, hogy mennie kéne. Leült a zongorához. „Játsszak valamit?” Már éppen szólásra nyílt volna Garaminé szája, hogy talán majd máskor, a fiú már bele is kezdett egy Chopin-prélude-be. Ingott a székben, széles taglejtéseket tett, ahogy a tévében látta komoly zongoristáktól, arcára ihletett kifejezést erőltetett, de ügyet sem vetettek rá. Belekezdett egy Schubertbe, szintén kevés sikerrel. A fiúk teli szájjal hahotáztak, és Garamiék adták alájuk a lovat. Az anyuka kiment a konyhába, hogy hozzon még kólát. Zsófi durcát színlelve csavargatta a haját, még mindig a falnak támaszkodva.
Marci a darab közepén hagyta abba a játékot. Nem hirtelen, csak úgy, a maga higgadt módján. Felemelt egy teli kólás poharat az asztalról, és Zsófi szobája felé indult. Már el is feledkeztek róla, amikor egyszer csak megjelent a nagyszoba ajtajában, megköszönte a vendéglátást, elköszönt, majd távozott. Garaminé csak futólag konstatálta, hogy jobb zakóujja könyékig vizes, végigcsöpögtetve az előszobát.
Régen elment az utolsó locsoló is, amikor feltűnt Zsófinak, hogy az akvárium a szokásosnál is zavarosabb. A barnásra vált vízben nem látta sem a guppit, sem a házmesterhalat. Rohant édesanyjához, hogy elmesélje, mi történt, de sehol sem találta, talán a kertben matatott valamit. Önkéntelenül benyitott a fürdőszobába is, hátha, de sehol senki. Csak a vécétartályon árválkodott kis víztócsában egy üres pohár.

Vissza a tetejére