A kölyökszakács tőgypörköltje

„Rossz, mint a Rámusz!” – így határoztak meg Mezőtúron kölyökként. Rámuszságom aztán gyorsan véget ért. De nem tehettem róla. Kötelességeim lettek. Ha rajtam múlik, a rámuszság tartott volna tovább is. Sokáig. Ámbár meglehet, hogy csak jobban titkoltam. És talán máig nem hagyott el.

1950. november 30-án települt át a család Nyíregyházára. Akkor már felavatták az újjáépített állomást, és attól mintegy száz méterre lévő házban utaltak ki négyünknek egy szobát. A ház egy virtigli kapitalista tulajdonában volt, mígnem sorban államosították minden vagyonát. Szeszgyár, vendéglők, kocsmák és nem tudom még, mik nem. Előttünk egy vasúti tiszt kapott ott egy szobát, s hozzá kicsi konyhát az emeleten, feleségével és óvodáskorú fiával. Őket kibombázták, mivel a környéken – az állomás körül – alig maradt egyben épület. Komoly forgalmi csomópontnak számított Nyíregyháza, s természetesen a légitámadások célkeresztjébe került. A földszinten élt a házmester és a Fekete Macska nevű vendéglő csaposa kislányukkal.

A szobát fával lehetett fűteni egy míves cserépkályha segítségével. A bútorokat az államosítás után sem tudták hová elhelyezni, így azokba fészkelődtünk bele. De hát nem akármilyenek voltak azok! A kettős ágy – az extulajdonos felesége, Mariska néni szerint – 17. századi francia munka, s az ovális asztal is az. Vastag, nehéz fákból, megmozdítani sem bírtuk őket. Aztán egy terebélyes, fekete nappabőrrel bevont ülőgarnitúra: két fotel meg egy kanapészerűség. A szoba ablaka keskeny közlekedőre nyílt, mégsem hatott sötétnek, mert a közlekedő hatalmas üvegfelületén áradt befelé a napfény. A konyhát közösen használtuk Mariska nénivel, majd az ugyancsak beköltöztetett dohánygyári házaspárral. A feleség, Borika képzett fermentőrként dolgozott, a férj lakatosként. Mariska néni – hatvanon felüli, finom úriasszony – aranyosan tanítgatott előbb engem a főzés mesterfogásaira, majd Borikát is, és mindkettőnkre rá is fért.

Na de miért kellett egy még tíz évet sem megélt kölyöknek szakácskodnia? Anyám katona volt, a régi huszárlaktanyában szolgált mint híradó törzsőrmester. A laktanyát ekkor – hála Illés Béla halhatatlan legendájának – Guszevnek hívták. Huszonnégy órázott anyám, vagyis huszonnégy óra szolgálat, huszonnégy szabad. Amit szabadnak tekintünk, az mosással és vasalással telt el, gyakorlatilag mindig, mert a családnak nem volt annyi ruhája, hogy csak hetente válthattuk volna. A meglévők pedig villámgyorsan koszolódtak, különösen az enyéim. Természetesen.

De hát miért is húztak katonaruhát anyámra? Kérdeztem tőle, hogy miért vállalta.

– Nem kérdezték azt tőlem – felelte.

Az előzmény, hogy 1944 tavaszán-nyarán bújtatott egy kommunista házaspárt. Hogy miért kellett bújtatni, azt nem tudom, mivel sosem értékelték, de a front átvonulásáig szükség volt erre Mezőtúron. Utána tagja lett a kommunista pártnak, tagkönyvét maga Rákosi írta alá. (Rákosit amúgy ki sem állhatta. Nagyjából úgy tekintett rá már 1951 őszétől – ez fontos dátum volt, nem véletlenül jegyeztem meg –, mint aki lejáratja a szocializmus lelket melengető eszméit.)

A koalíciós időkben a túri Szabadság nevű „mozgóban” lett pénztáros, mert azt a státust kapta meg az MKP az elosztáskor. Négyéves fiacskája pedig megnézett minden filmet. Közben anyám a nőszövetség – az MNDSZ – aktivistájaként is dolgozott, aztán ’50 nyarán katonaiskolába került, mert így döntöttek róla. Elég sok nő lett akkoriban katona.

Apám – ahogy magához tért a hadifogság gyöngeségéből – újra kinyitotta az üzletét.  Valahogy árut is szerzett, és egyre szebb lett a kínálata. Állt a bolt közepén egy Marabu típusú kályha. Ha reggel begyújtotta, képes volt estig égni. Ennek füstcsövébe egy bádogossal kávépörkölőt szerkesztetett. Állandóan tekerni kellett, és rögvest lett a hétéves fiának is feladata. Kis székre állt, forgatta a csövek által körülvett hengert, nyáron is. Izzadt persze, akár egy birkózó, ám imádta a pörkölődő kávé illatát. Jobban szerette ezt, mint a másik rendszeres feladatát, a sódarálást. Mert a zsákos sót meg kellett darálni, hogy tisztességesen el lehessen adni. Az öregem nagyban vásárolt, hogy olcsón adhasson el.

Az üzlet jól ment. Egyszer valami olyasmit említett, hogy aki finomra pörkölt kávét akar venni Mezőtúron, az betér a boltunkba. Aztán mást is vesz. Áru is került tehát valahogy. Nem mindig, és egyre kevésbé. Még narancs is. Utoljára itt ettem meg egy szép jaffát, aztán rettentő sokáig, talán bő évtizedig nem is láttam hasonlót. A bajt azonban nem az áruhiány okozta. Apám hamar rájött – vagy a csuda se tudja, hogy elég hamar-e –, hogy akármennyi adót befizet az üzlet jövedelméből, mindig újabb tételekről kap határozatot, vagyis olcsóbb bezárni a boltot, mint naponta kinyitni. Aztán végleg lehúzta a rolót. Hogy az árukészletével mi lett, azt nem tudom.

Egy hétig olyan munkája került, hogy mészoltó gödröt ásott egy javarészben cigányokból álló brigádban, de híre ment az üzlet feladásának, és máris hívták Szolnokra, a vasnagykerbe. Nyíregyházára is ekként került, azt hiszem, ugyanaz a szervezet vette át. Nemzeti vállalat – így hívták az állami cégeket. Itt két embert kapott főnökként. A munkásigazgató Oszonits Lajost, akit sokra becsült az öregem, tisztességes embernek tartott, és noha nem értett a kereskedelemhez, csak segített, nem akadályozott. (A fiával együtt jártam iskolába.) A másik egy Kepes Emil nevű kereskedelmi vezető, aki maga emlegette, hogy zsidó, s aki – legnagyobb fájdalmamra – kiválóan sakkozott. Rendszeresen elvert. Mert sakkoztam, amikor csak lehetett. Elpáholóm azonban hamarosan kivándorolt Izraelbe – amúgy még 1952-ben is mindenki Palesztinát mondott –, az öregem pedig megkönnyezte. Kiváló szakembernek tartotta, s állította, hogy élmény volt mellette dolgozni. 

A vasnagykerben a munkájuk beosztása Sztálinhoz és Rákosihoz idomult, vagyis apám reggel idejében elsöpört, aztán éjfél felé keveredett haza. „Sztálin elvtárs még ilyenkor is dolgozik!” Mivel gyakran bejártam, láttam, miket komissióznak, vagyis egy-egy üzlet megrendelését miként állítják össze. Ma már elképzelhetetlen, mik számítottak az idő tájt kurrens cikknek. Például a Fürge típusú daráló: kukoricát, árpát daráltak vele a jószágnak. Kézzel tekerve, persze.  Szekértengely, de nem ám stráfkocsihoz, hanem vasráfos ősihez. Súlyos vasdarab. És hozzá kocsikenőcs. Egész Nyíregyházán egyetlen fuvaros ült stráf, vagyis gumikerekű bakján, és ő erről büszkén beszélt. Patkószeg. Hegyes meg tompa. Aztán a drótfonat. De mennyire! Rendszeresen lopták is. Hogy miként vihették ki a hengerré tekert súlyos köteget a magas kerítésen, arról fogalmam sincs. A vasnagyker lepusztult helyén épült később a Kossuth téren a majdani Szabolcs Szálló, amely aztán irodaházzá változott. 

Hogy hol ebédelt az öregem, arra már nem emlékszem, de vacsora kellett neki. A húgommal mi napközibe kerültünk, ahol enni is kaptunk, s a kor színvonalánál jobb nívón.

Vacsoráról azonban nekem kellett gondoskodnom. Meg az alapanyagokról is. Kenyér – jegyre, hús – jegyre, zsír – jegyre, vaj (ha egyáltalán…) – jegyre. A húsjegyet felvágottra vagy párizsira is be lehetett váltani, a szülők erről azonban lebeszéltek, ám kényszerből el kellett fogadnom. Ugyanis nem úgy működött a hentesbolt, hogy jött a vevő, kért lapockát vagy tarját, áh, dehogy. A ház földszintjén lévő húsbolt hat órakor nyitott, de akkor már az egész utca asszonynépe ott állt sorban, aztán kapta, ami következett. Ebből persze bonyodalmak származtak, morgások, ordibálások, cirkuszok, lökdösődések, amelyekből én szerencsére kimaradtam. A fagyasztott marhahúst felolvasztás után mérte el a hentes, és a hús barnában, sötétvörösben játszott – nyilvánvalóan nem fiatal állat húsa volt –, s bizony csak kevéssé gusztusos. Elterjesztették róla, hogy argentin tevehús. És hiába mondtam az asszonyoknak, hogy a pampákon egy fia teve sem legel, nem használt. Argentin teve, és kész.

A közlekedő mellett aludtam egy heverőn, és reggel négy tájt a vasutasné bekopogott. „Ma lesz hús a hentesnél!” Kaptam magam, kisszék és könyv a hónom alá, s futás lefelé. A húsbolt ajtaja fölött égett egy lámpa, így télen is olvashattam. És tettem is, ha nem volt nagyon hideg. Hatig. Az asszonyok meg elpletykálgattak, és ezt a kemény munkát egyáltalán nem kényszerből végezték. Magas homlokú, gesztenyebarna férfiakról ábrándoztak, még Lidi néni is, egy vasúti fékező özvegye, pedig neki összesen egy foga volt. Ment a szöveg. Mindenről tudtak, ami a városban történt, sőt arról is, ami történni fog. Így emlegették Nyíregyházát: a város. És ha estefelé fölmentek sétálni a főtérre, akkor azt a sétát nem a Széchenyi utcán tették, nem a Kossuth téren, hanem „a városban”, méghozzá bazaltköves járdákon, amelyek nem valami aprók voltak ám! Három vagy négy egy négyzetméter. Sehol másutt nem láttam ilyet, aztán már itt sem: aszfaltot terítettek rá.

Vacsorát pedig főznöm kellett. Ez szinte mindig paprikás krumplit jelentett. Főztem ezt magában, főztem galuskával, főztem lecsókolbásszal – istenem: két forint volt kilója, meg a jegy –, aztán lecsókolbásszal meg galuskával. Szóval remek és változatos vacsoráink voltak. Paprikás krumpli, á la Rámusz. Hetente legalább négyszer-ötször. Olykor paradicsomlevest is tálaltam a családnak, mert télire eltett paradicsomunk volt vagy negyven üveggel. Anyám a szakácsművészetet kevéssé gyakorolta, paradicsomot viszont kiválóan főzött be. Amikor már egy forintért is kaptam a piacon kilóját, akkor háromszor is fordultam a tele cekkerekkel.

A paradicsomlevest szeretem, ám a paprikás krumplival – no meg a lecsókolbásszal – ki lehetne üldözni a világból. Két és fél év paprikás krumplin! Ettől egy argentin teve is besokallna! Rengetegen szeretik ezt az étket, ám nem javaslom nekik, hogy próbálják ki az egykori étlapunk szerint. Két hónap után rá sem bírnának nézni. S nem két és fél év után!

Húst csütörtökön vagy pénteken kaptunk, és azt le kellett engedni a kútba. Vasárnapra ne romoljon meg. A kút olyan nortonkútszerű volt – azt hiszem, nem más típus –, de nem csápos, hanem kerekes. A kerekét egy villanymotor hajtotta meg, és a vizet fel is nyomta a padláson lévő tartályba. Amikor onnan fogyott, akkor automatikusan megindult a motor, és csattogását az egész házban hallani lehetett. Sajátos vízvezeték. A motoros szerkezet alatt volt egy kis akna, amely eléggé hűvösnek bizonyult nyáron is, a gyakori vízhúzás hűtötte. Nem emlékszem rá, hogy megromlott volna hús: ha veszély adódott, előbb megettük. Meg kellett „a hűtőt” becsülni.

A kút szörnyen rossz ízű vizet adott. Nehezen szoktunk hozzá: Mezőtúron abban az időben még szinte kizárólag ártézi vizet ittak az emberek. Nyíregyházán ekkor, és még sokáig, nem volt központi vízvezeték. A hatvanas évek közepe táján épült egy víztorony a Szarvas utcán, s megkezdődött a vezetékrendszer kiépítése. Az tette lehetővé a lakásépítések gyorsítását is. A városban immár óriási lett a lakásmizéria, és nemcsak amiatt, hogy az ötvenes évek elején mért 56 ezres lélekszám sebtében a másfélszeresére nőtt, hanem azért is, mert alig épült lakás. Családi ház is kevés. Hogy miért nőtt a lakosság, azt nem tudom. Se munkahely, se lakás. De hát nem ez az egyetlen életrejtély számomra.

 

Hanem a beszerzés meg a főzés.

Az átlagos napokon szokás szerint kimentem az állomáshoz. Erre is azonnal megtanítottak a házbeliek. Csak a vasárnapot szabad kihagyni, mert mindig hozhatnak valami jót. Amihez nem kell jegy. Hét óra tájt érkeztek a vonatok, s jöttek a piacolók. Akik hamarabb árultak a Búza téren, azok vagy gyalog kerültek oda, vagy biciklivel, mert busz nem járt, autója meg persze senkinek. A szerencsések lovas szekérrel. Kevés. A ló is főnyereménynek számított. A vonatokkal – összesen hét irányból – azonban tömegesen érkeztek. Meg lehetett ismerni őket: nagy kosarakat cipeltek. Várakozók is szép számmal összejöttünk a kijáratnál: húszan, harmincan, olykor többen is. Hó végén meg alig. És figyeltük a kosarakat. Melyikben mi? A piacosokkal ritkán lehetett tárgyalni, mert siettek. Alkudni meg szinte egyáltalán nem. A vásárolni szándékozók között az egyik osztálytársam anyukája is ott álldogált. Ő állandóan alkudni akart, de a kísérletei végül veszekedésekbe torkollottak. A kosarasok bíztak benne, hogy a piacon jól el tudják adni a tejet, petrezselymet vagy az almát.

Nehezen szoktam bele az állomási beszerzésekbe. Végül találtam egy gyönyörű szőke lányt, aki Királytelekről (ma: Nyírtelek) járt be. Hozott tejet, tejfölt, túrót, gyakran krumplit, almát. Csodáltam, hogyan bírta a húszkilós kosarakat. Kezdetben kimértek voltunk egymással, aztán egyszer bókoltam neki, és rájöttem, hogy ezt ő nagyon szereti. Mondtam, hogy ha kicsit nagyobb lennék, udvarolnék neki, mert mindig ilyen szép mosolyra vágytam álmaimban. És hasonlókat. No, ezek megtették a hatásukat, ráadásul semmi túlzás nem volt bennük, igazat mondtam. Úgy tűnt, mások helyett is. A talán tizenhat éves szőkeség magabiztossá vált, és szinte a barátommá. És szépült tovább. Megkérdezte néha, súgva, nehogy más is hallja, hogy mit hozzon.

Hordtam Mezőtúrra a krumplit, almát, és nála lehetett rendelni. Nem adta drágábban, mint amennyit a piacon kértek volna érte. Neki az volt a nyereség, hogy azt a nyavalyás mázsás kosarat nem kellett még másfél kilométert cipelnie a piacig, nekem meg az, hogy nem kellett vissza. A végén délben adtam át neki a kosarát, és üresen vitte haza. Talán ’53-ban – valószínűleg összefüggésben Nagy Imre kormányprogramjával, amiről részletesen tudtam, ám akkor nem ugrott be a kapcsolat –, pedig már rántanivaló csirkét is hozott, meg egyszer-kétszer tyúkot. A házbeliek tanítottak, hogy miként kell csirkét választani. Hogy a hátára fordítjuk, s a mellén megfújjuk a tollat, megtapogatjuk, van-e elég hús rajta. A lányka már előre kiválasztotta nekem a megfelelő csirkét, mondván, hogy: „Ezt vidd! Ez lesz a legjobb!” Aztán Mariska néni az egekig dicsért, hogy én veszem a legszebb csirkéket a házban, milyen jól megtanultam. Bizony. És segítettek/tanítottak kopasztani meg darabolni.

A lányka nevét akkor sem tudtam. A keresztnevét sem. Gyönyörűmnek, szépségemnek, szőke királylánynak szólítottam, és őneki ez megmelegítette a szívét. Látta, hogy tényleg így gondolom, s nem gúnyolódom vele. Egyszer nem jött egy hétig – beteg volt –, és mondtam neki, hogy én is belebetegedtem, mert hiányzott a mosolya. És valóban tündéri mosolya volt.

 

Kenyérért a Huszár sori pékségbe kellett elmenni, a MÁV-bérházak mögé. Fél kilométernél alig több, mi az nekem. Csakhogy akadt közben bámészkodnivaló. Az átrakó. A kisvonat vagonjaiból pakolták át a munkások normál nyomtávú vagonokba hol a krumplit, hol a búzát, hol a cukorrépát. Vissza meg, a keskeny nyomtávú vagonokba a téglát, cementet, sódert. Mehettek Dombrád, Balsa vagy Nagyhalász felé. A munka látványosnak bizonyult számomra, hiszen néha télen is félmeztelenül dolgoztak. Nyilván a keményre szabott norma – és az akkori rémség, a normarendezés – sietősre fogta őket. Lazítani nem lehetett. Ha valakit kirúgtak, tucatszám álltak volna a helyére. A hatalmas MÁV-bérházat tudtommal nem érte se bombatalálat, se belövés, és a pékség is így menekült meg az árnyékában.

A beszerzés és a családi szakácskodás azonban olykor veszélyekkel is járt. Egyszer a sorban a hentes tehéntőggyel szolgált ki. Mondta, hogy jó ez, csak alaposan meg kell főzni. Pörköltnek. Főztem. Öt teljes órán át. (Szerencsére már volt gázrezsónk.) Mariska néni néha rám nézett, és csóválta a fejét. Már aludtam, amikor az öregem hazatért a vasnagykerből. Evett, vagy evett volna a tőgypörköltből, csak nem bírta megrágni. Hogy fövetlen. Éjszakának idején úgy eltángált, hogy aludni sem bírtam utána.

Aztán pár hónap múlva újra tőggyel jöttem ki a hentestől. Le a kútba, na, majd vasárnap. De nem én, hanem valamelyik ős. Anyám éppen szolgálatban volt, apámra maradt a főzés. Mondtam neki, hogy idejében föl kell tenni. Jól benne jártunk már a délutánban, amikor megjött anyám is, és „ebédelni” kezdtünk. A tőgy persze megrághatatlan maradt akkor is. De én mosolyogva birkóztam vele, noha kocsányon lógott a szemem az erőlködéstől, és nem átallottam gúnyolódni apámmal:

– No, ez finomra főtt! Puhára. Szinte szétomlik a nyelvem alatt. Tényleg. Igaza volt a hentesnek. Jól meg kell főzni.

Apámnak persze esze ágában sem volt kiengesztelni vásott kölykét a püfölésért. Biztosan úgy gondolta, hogy ha a tőgypörköltért nem is, másért sokszorosan kijárt a bitangnak. Szerencsére az volt az utolsó kísérletünk a tőgypörkölt nemes ügyében.

Hanem az a gázrezsó. Hogy kapjunk, ahhoz munkahelyi ajánlat is kellett, a pártszervezettől külön, és akkor. Ha volt. De türelmesen várakozni kellett érte. Aztán a palackért is. Csere: 33 forint. Ha harminc napnál tovább használtad, akkor valami büntetést is kiróttak. Kezdetben nem volt gond: a közös konyhában helyeztük el, és azon főzött három „szakács”. Később Borikáék is kaptak, és a lakatos Bandi azon morfondírozott, hogy nem jó egy helyiségben két gázpalack. Megkérdezte ezt valami szakembertől, és az úgy vélekedett, hogy borzasztó veszélyes. A mienket bevittük a szobába. Anyám egy bádogossal sütőt is készíttetett hozzá. Aztán otthon, a mosás után fáradtan leülve, rezignáltan megszólalt:

– Úgy ennék valami finomat.

Nehéz ügy volt ez. A palacsintasütéssel is csak bajlódott. Hol hígra sikerült a massza, akkor összeszakadt, hol sűrűre, akkor meg olyan vastag lett, hogy alig bírtuk megrágni. Hol kanálnyi liszt kellett még bele, hol meg fél bögre tej. A végén egy lábasba öntötte a palacsintának valót, megsütötte egyben, illőn kavargatva, és kinevezte császármorzsának. Némi lekvárral ehetőnek bizonyult. Ám nem emlékszem rá, hogy a sütőt egyetlen egyszer is piskóta, túrós lepény vagy torta sütésére használta volna. De volt sütőnk, szerencsére.

Hogy milyen fontos szerepet tölt be a botcsinálta szakács a család életében, az ’52 szeptemberében derült ki. Az iskolaorvos különféle vizsgálatok után közölte a szülőkkel, hogy ivadékuknak sürgősen szüksége van egy kis hegyi levegőre, vagyis levegőváltozásra, ezért beutal egy erdőbényei intézetbe hat hétre. És mentem. Sok gyerek, jó hangulat, és betöltöttük a hatalmas kastély kertjét zsivajjal. Írtam a lapokat Nyíregyházára, nem kis kárörömmel, mert hát a húgom undorodva tartózkodott a főzéstől, a mosogatástól meg olyannyira, hogy soha nem mártotta volna finom kezecskéjét a mosogatótálba. Hogy no, most! Megmutathatja. És biztosan meg is mutatja.

Anyám valósággal táncolni kezdett, amikor hazatértem. Rendesen megéheztek addigra.

 

Az 1. számú általános iskolába kerültem, amelyet proli iskolának tartottak városszerte. De közel volt. Átsétáltam a Petőfi kerten, és dobhattam a táskámat a padra. Irány az udvar, ahol mindig akadt rugdosható labda. Hogy honnan, azt nem tudom. Nekem sosem volt még egy teniszlabdám sem. Az örökké tartó focizás két nevesebb játékost eredményezett: Aranyi Lacit és Eszenyi Dénest, akit Dimó néven ismert a meccsre járó közönség, és akinek fia – a Kisdimó – messzire jutott e sportban, például a belgiumi Mechelenbe az Újpestből. És ebben az iskolában tanult Zilahi Jóska, akiből később megyei tanácselnök, majd közgyűlési elnök lett.

Az udvaron ritkán verekedtünk, arra ott volt a Petőfi kert füve. Meg a délutáni focira is. Ma egy rendezett park, akkor azonban erősen dzsumbujnak hatott. Éjszakánként szép fogásokat hozott a rendőröknek, mert a betörők egy része úgy hitte, hogy itt sosem találják majd meg. Háromig ráértem. Akkor kezdődött a napköziben a tanulószoba, ha kezdődött. Gyakran ellógtam. Mert ha jött a hír, hogy selejteztek féktuskókat a vasútnál, akkor sietnem kellett a talicskáért. Mire a vasúti kerítéshez értem vele, a társaim már rég kiadogattak egy halom féktuskót. A talicskára ráfért 60-70 kiló, de elég nehéz volt tolni, úgyhogy a hulladékgyűjtő telepig ketten váltottuk egymást. Szerencsére legföljebb háromszáz méterre lehetett a telep. A féktuskó öntvény volt, és annak kilójáért két forintot is megadott a felvásárló. („Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” – ez volt a jelszó. Mi aztán hetente védtük. Néha kétszer is. Sikerrel. Lett háború? Na, ugye.) Nem loptuk, habár annak is minősíthető. A vasutasok azonban – úgy tűnt – örültek, hogy megszabadultak a féktuskók nyűgétől. Mi elvittük. Sosem szólt senki. A pénzt elosztottuk, méghozzá vita nélkül.

Hogy a társaim mire költötték a bevételüket, azt pontosan nem tudom. A Béke moziban egy támlásszék ára két forint volt, ugyanannyi egy csomag savanyúcukor, fagylaltból négy gömböt is adtak ennyiért. Nekem a mozi mellett újságra kellett. A szülők a megyei lap mellett a Szabad Nép, a Népsport és a Ludas Matyi előfizetését engedték, többet nem. Újságra azonban fájt a fogam. Többre is. Az egyik rendszeresen megvásárolt a Béke és Szabadság, a másik az Irodalmi Újság. Az utolsó betűig elolvastam ezeket, és néhány év múlva arról ábrándoztam, hogy egyszer majd az Irodalmi Újság kolumnistája leszek. Aztán a lap el Párizsba, én meg maradtam Nyíregyházán.

Volt másik bevételi forrásom is. A Fekete Macska nevű vendéglőnek titulált igazi, békebeli kocsma, talán húsz asztallal. Sem ételt nem láttam benne soha, sem táplálkozókat, de még tányért sem. Az Iskola és a Szarvas utca sarkán állt, később Gelka lett belőle, műszerész műhely, ma pedig egy jókora élelmiszerüzlet. E vendéglátó műintézmény is a házigazdánk tulajdonában állott, és a házmester férje működött benne csaposként. Ő említette, hogy a vendégek a kocsmában pénzre szoktak sakkozni, kipróbálhatnám. Akkoriban kezdett tűrhetően menni a játék, már csak azért is, mert Kovács Zsiga bácsi, a virtigli kapitalista, néha behívott egy-egy partira. És persze megvert. Csúnyán. Olykor valósággal megpocsékolt. Nem magyarázott el semmit, habár amit játszott ellenem, azt meg-megtaláltam a szakkönyveimben. És egyre nagyobb ellenállást tanúsítottam. Mégsem tudtam másfél kemény éven át egy döntetlent sem kicsikarni tőle. Püfölt rendszeresen. Ám becsült is, mint ellenfelet, aminek híre ment. A csapos szerint be sem hívott volna, ha rosszul játszom. No hiszen!

Azután időnként már nyertem is ellene. Nehezen viselte.

Szóval némelyik téli estén a Fekete Macskában sakkoztam. Partinként öt forintért. Nem lebecsülendő summa! Ennyiért három féldeci rumot mért ki a csapos, és még vissza is adott húsz fillért. Pálinkát, konyakot hiába keresett volna a száraz torkú atyánkfia, az itt ismeretlennek bizonyult. A bort ihatatlannak tartotta a többség, a kisebbségnek pedig mindegy volt, „csak ártson”. Részegekkel nem sakkoztam, az erőszakosabbakat a csapos küldte haza azzal, hogy aludja ki magát, mert mindjárt reggel lesz. Veszteni a józanok is tudtak. Aztán a Fekete Macska bezárt, és máshová meg nem mentem. Nem is tudom, sakkoztak-e a város valamelyik kocsmájában. 

           

Anyám egyszerre két vonalon is tanult: gimnazistaként levelezőn, és valami politikai iskolán. Ez utóbbi két évig tartott, de ő nem mondta, hogy miféle, én meg nem kérdeztem. A tananyagot illetően utólag akár a pártfőiskolai szintre is alkalmas lehetett, de nagy a valószínűsége, hogy mégsem az volt. Érdekesebb viszont, hogy egy Tóth nevű főhadnagy – a pártbélyeget hozva – a fülem hallatára megkérdezte tőle:

– Irénke, mi szükséged van neked arra a gimnáziumra?

Mindezek azért voltak érdekesek, mert anyám tanulása különös módon zajlott. Hallás után tanult. Ma azt mondanám, hogy szuper auditívnak bizonyult. Nagyjából azt jelentette, hogy ültünk az asztalnál egymással szemben, én olvastam az épp kéz alatt lévő tananyagot, ő pedig túlnan jegyzetelt. Marx: A tőke. Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. (Empiriokriticizmus – anyámmal ötször is elismételtettem a nyelvtörő szakszót, míg végre nem tört bele a nyelve.) Fizika III. osztályosoknak. Sztálin: A leninizmus kérdései. Magyar irodalom. Kétismeretlenes egyenletek. Így, felváltva. Ez 1951 őszén kezdődött, és még 1956 tavaszán tartott – igaz, akkor már történelmi materializmus és politikai gazdaságtan nélkül. Olvastam és olvastam, olykor persze semmit nem értve a szövegből. Mondtam is, és amikor anyám sem fogta föl, akkor a következő konzultáción rákérdezett. E gyakran késő éjszakába nyúló „tanulásainkon” tett megjegyzéseket Rákosira. Aztán figyelmeztetett, nehogy továbbadjam.

– Az osztálytársaim nyíltan szidják – világosítottam föl a valós helyzetről.

– Nyilván otthon hallják – próbálta mérlegelni. – De ne csatlakozz hozzájuk! Nem életbiztosítás. Nekem.

Nem hinném, hogy teljesen tájékozatlanként kerültem 1955-ben a Kossuth Lajos Gimnáziumba. Egy sereg tárgyból nem lehetett volna már könnyen eladni.

Ekkoriban került életem napirendjére a vallás. Az istenhit. Láttam a templomokból kiáradó, ünneplőruhás tömeget, és vele szemben olvastam, amit erről olvasni lehetett. Jártam a könyvtárba, s nem azért, mert percek alatt elérhettem: akkor még a Károlyi kertben üzemelt (ma Benczúr tér), igencsak zsúfolt körülmények között. Könyvet vásárolni tudtam – a féktuskók rám jutó árából akár minden héten dorbézolhattam volna, olcsó volt a könyv nagyon –, ám a szülők megtiltották: nem fért, nem tudtuk hová tenni. Akkor sem, amikor már két szobát használhattunk. Vettem azért, ám a gangra néző heverőm alatti rejtekhely egy idő után csurig megtelt.

Természetesen képtelenség, hogy a magam alig tinédzser felkészültségével képes lettem volna eldönteni Isten létét vagy nemlétét. Hiába olvastam – s olykor meg is értettem – Voltaire-t, Darwint, meg másokat, ezek az áhítatos tízezrekkel szemben nem igazán bizonyultak hatásos érveknek. Az omnipotencia azonban igen. Mindenható-e a Mindenható, vagy sem? Ha igen – töprengtem –, akkor a világtörténelem minden szörnyűsége az ő lelkét nyomja. Ő a felelős, vagy akár bűnös is értük. Ha nem mindenható, akkor viszont miért imádjuk? (Templomi homlokzaton olvastam: „Jertek, imádjuk az Urat!” Jertek. Így, egyszerű fennköltséggel.)

Íme, a kiskamasz sültrealizmusa! Csak semmi fellegjárás! Az álmodozás a rögvalóság meghamisítója! Két lábbal a földön! Nem összezárt sarkakkal, hanem „csaknemterpeszben”, hogy biztosabban megtámasszon. És ez a sajátosan pórias valóságérzékelés végigkísérte az életemet. Sárdagasztásnak hívom.

Imádkozni azóta nem imádkoztam, templomba nem járok. Legalábbis istentiszteletre nem. A lányaimat azonban elvittem többek között a tihanyi altemplomba, az esztergomi bazilikába, Pécsre, s máshová is, igaz, nem azért, hogy megkereszteljük őket. Javíthatatlan ateista lettem, de itthon nem rendezünk hitvitákat. Döntse el mindenki, milyen világnézetet vall.

 

Ahogy lehetett, anyám ’53 őszén leszerelt, és az MSZT (Magyar-Szovjet Társaság) titkára lett két járásban, a nyíregyháziban és a kemecseiben. Olykor vonattal utazott (buszjáratokról hallomásból sem tudtunk), máskor azonban kénytelen volt kerékpárral elkarikázni. Számára azonban ez veszélyforrást jelentett. Mesélte, hogy lány korában egy teherautó sodorta az út menti árok mélyére. Nem ért hozzá, csak a légörvénye billentette el, és megúszta sérülés nélkül. Úgy vélte, ez az élmény határozta meg, hogy később minden vonzotta, ami mozog. Nem gyalog, hanem biciklin, és kizárólag azon. A háború után népművelőként járta a falvakat, előfordult, hogy a drótszamáron kívül nem állt rendelkezésre semmilyen jármű. Még teherautó sem, ami akkor a vonatot is meg az autóbuszt is pótolni hívatottnak számított. Amikor apám hazajött a hadifogságból, vasárnaponként el-elkísérte, és igyekezett megelőzni a bajokat. Előfordult, hogy ökrök vontatta szekeret kellett a szántóföldre irányítani, nehogy anyám kárt tegyen az igásokban. (Fejezet a családi legendáriumból.) Így is megesett a baj. Valahol a Körös hídján kellett áthajtaniuk. Speciel ott egy fából készült bürü jelképezte a hidat, mégpedig karfa nélkül. Nyilván ideiglenesen. Apám gyanútlanul kerekezett. Se ló, se ökör, se autó, nincs itt veszély. Anyám azonban meglátta a lent folydogáló vizet, és elegáns tartással lehajtott a fahídról. Bele a Körösbe. Szerencsére annyi víz csordogált a folyóban, hogy nem ütötte meg magát, de annyi már nem, hogy ne tudjon kilábalni belőle. A biciklit viszont fél órán át keresték.

Egy szép nyári napon nekem is meggyűlt a bajom a bicikliző szokásával. Valahová a Nyíregyházát övező tanyabokrokba, Felsősimára, Mandára vagy Kálmánházára indult, én meg ajánlkoztam, hogy elkísérem. Semmi gond jó darabig, mígnem megláttam egy teheneket hajtó parasztembert. Előresiettem, és kértem, hajtsa le az útról a hat jószágot, mert anyám még képes lenne elütni valamelyiket. Nem értette az istennek se, hogy mit kérek és miért, és olyan gyanús szemekkel nézett rám, hogy „honnan szalaszthatták ezt az őrült kölyköt?” És hová tűnhettek az ápolók?

A diskurzusunk annyira elhúzódott, hogy odaért anyám. És neki az egyik tehénnek! Teljes sebesség, semmi fék, semmi kormányzás, rohanvást neki. Az első lába mögött az oldalának. De akkora sebességgel jött a bicikli, hogy a tehén az oldalára borult, szerencsére nem anyám felé. Így is vérzett szegény állat rendesen. A gazdája kikerekedett szemmel bámult, miközben én a bicikli kerekéből próbáltam kiszedni a jókora nyolcast. Nem lehetett. Végül a sérült kerékpárt a nyakamba vettem, és elvittem egy közeli tanyára. Addig anyám beszélgetett a tehén bánkódó gazdájával, és kiderítették, hogy nem is olyan súlyos az állat sérülése, hiszen vidáman legelészett már az árokparton.

Aztán anyám a vázra ült. Kényelmetlen volt, de a célt elértük. És a biciklijét is megjavította valami ezermester műszerész.

 

1954 tavaszán egy heves veszekedés után anyám elköltözött albérletbe. A Rózsa utcán előbb meg-meglátogattuk a húgommal, utóbb nekünk is helyet szorított. Az a nyár úgy telt el, ahogyan a tizenhárom éves srácok megálmodják. Akkor dolgoztam először – a királyteleki állami gazdaságban –, s amikor hazaértem, foci késő estig, mert azt villanyfénynél is folytatni lehet. Csupán néhány olyan nap, amikor meg kellett védenem a kósza teheneket egy vad kerékpárostól, és e napok sikereseknek is bizonyultak.

Az általános iskolai bizonyítványaim közül csak az elsős és a hetedikes hasonlít egymásra: egyik sem kifejezetten jó, sőt. Hogy ez utóbbiban a szülők cirkuszolása mennyire játszott közre, azt én sem akkor nem tudtam, később meg nem találtam fontosnak. Nem kizárt. A nyár azonban újabb ajándékokat hozott: először egy úttörőtábort Balatonalmádiban. (Akkor láttam először a Balatont.) Aztán még egy nyaralást, méghozzá az immár csonka családdal Balatonszemesen. Itt ismerkedtem meg anyám leendő második férjével. Nem voltam vele ellenséges. Immár biztos lehettem benne, hogy a szülők el fognak válni.

Jött a nyolcadik osztály, és dönteni kellett, hogyan s hová tovább. Apám: gimnázium! Azt szerette volna, ha orvos leszek. Mondtam ugyan neki, hogy az emberi vértől akár fára is másznék, annyira irtózom. Nem nekem találták ki azt a pályát. Ő azonban megkötötte magát. (A fára mászás kimaradt az életemből. Nem is tudom, hogyan. Biztosan valami félreértés folytán. Aki annyi rosszaságot, csibészséget, rámuszságot elkövetett, mint szerénységem, az hogyan hagyhatta ezt ki?) Anyám szerint jobb lenne, ha közgazdasági technikumba mennék. Érettségi után nyomban dolgozhatnék.

A vitát én döntöttem el, s közöltem velük külön-külön, hogy az életemmel én gazdálkodom, s ők ebben vagy segítenek, vagy nem, de akadályozni nem akadályozhatják. Különösen apámnak esett zokon a határozottságom, noha végül belátta, hogy nincs az a hosszú bot, amellyel engem ő a saját álmai után kergethetne. És beiratkoztam a veretes Kossuth Lajos Gimnáziumba, ahol még nem tudták, mi vár rájuk. Igaz, hamar rájöttek. Smid Jancsival az első padba kerültem, ahová ezen intézetben nem a legkiválóbbakat ültették, hanem a legvásottabbakat. És ott ültünk Jancsival négy éven át. Ő szín kettesre érettségizett, mégis első nekifutásra fölvették a szegedi gyógyszerész karra. Értéke volt itt a kettesnek. Aztán 33 évesen az infarktus egy éjjel elvitte a hodászi gyógyszerészt. Érthetetlen. Se túlsúly, se cigaretta, se vedelés… Az élet és a halál útjai kiszámíthatatlanok. Ő volt az első halottunk. Minden érettségi találkozón virágot viszünk a sírjára.

Anyám visszaköltözött a régi lakásba. A bíróság a két gyereket megfelezte, engem apámnak… A végrehajtásra ’56 tavaszáig nem került sor. Akkor anyám elment egy szülői értekezletre, s kiderült előtte, hogy a fiacskája – enyhén szólva – nem az a kifejezett éltanuló. (Az első negyedévben két rovót kaptam, s három intőt, de ezt nem hoztam a szülők tudomására. Félévre már javítottam valamennyit, de még mindig keveset.) Öntörvényűnek nevezett néhány tanárom.

– Pista, a következő bekezdést! – szólított felelésre Olga néni, a magyartanárnő.

– Tanárnő, kérem, nekem fogalmam sincs, melyik bekezdés következik. És arról sem, hogy abban mi van.

– Sajnálom – zárta le a vitát Olga néni, és erősen hitte, hogy igaza van.

Ehhez már csak az kellett, hogy a memoritereket megtagadjam, mivel én nem voltam hajlandó egyiket sem megtanulni. Tiltakoztam mindenféle magolás ellen. Nemcsak lélekben, hangosan is. Ez Olga néninél főbenjáró vétek volt, szerencsére hamarosan elment szülni. Helyébe egy olyan tanár került, aki a világirodalommal és a kortárs irodalommal is meghitt barátságot ápolt. Megszűnt a „következő bekezdés”. És mégis. Bódor Sándor tizennégy alkalommal zúgatott be a Szózattal, amelyet nem voltam hajlandó elmondani. Pedig tudtam. Ám az elv – az bizony elv. Aki magoltat, az nem tanít. Az idomít.

Szóval nem és nem. Való egy ilyen csirkefogó a nemes gimnáziumba?

Sanyi bácsit erről nem világosítottam ugyan föl, noha valószínűleg érzékelte. Nem az osztályfőnököm volt, mégis elkísért az egyetemi (szóbeli) felvételire. Jólesett, persze. A jelenléte leküzdötte a természetes drukkomat. Utána keményen söröztünk az Üllői út elején a Balaton nevű étteremben. Éveken át jártam hozzá Nagykállóba, ahová a gimnáziumi szórás után keveredett. A felesége Állami Díjas gyermekgyógyász volt.

Az anyámmal folytatott éles és korántsem elméleti vita után elhurcolkodtam apámhoz. Aki egy albérletben lakott, speciel régi honvédségi mosókonyhában. Annak ellenére mély nyomorban, hogy jól keresett. Megbízták egy bázisraktár kialakításával a Guszev mellett. Keményen dolgozott, és ’57 nyarára teljesítette a feladatot. A bázisraktárból később Agroker lett – ma is nagyszerűen működik –, régi munkatársai pedig maradtak, és téeszelnökként hozzájuk is fordulhattam egy-egy nehéz beszerzés segítéséért. Sikerrel jártam mindig.

             Új élet kezdődött számomra abban a mosókonyhában, s nem éppen a legfényesebb.

Vissza a tetejére