Eső - irodalmi lap impresszum

Oázis


A város, amelyben az író lakott, nem volt túlságosan vonzó. Az író évekig kereste a képet, amely kellőképpen kifejezné ezt, sőt tulajdonképpen valahányszor arról folyt a szó, miért is nem lehet igazán élni ebben a városban, lázasan kutatott a hasonlat után, meg is próbálkozott jó néhánnyal, ám egyikkel sem volt teljesen elégedett.

Aztán egy nyári délután a strandon, mialatt a félig megfejtett, sörfoltos rejtvényújság mögül figyelte a napozókat, végre beugrott. A város olyan volt, mint egy negyvenes éveibe beleőszülő, kövér asszony, aki néha ugyan még elábrándozik arról, hogy majd összekapja magát, valójában tudja, hogy a maximum, amire képes, hogy új frizurát csináltat a fodrásznál. Igen, gondolta az író, tökéletes. A város pont olyan, mint az a nő ott, a csíkos nyugágyban, a termosszal. És az Alföld az ő strandja. Azon terül ő széjjel.

Na, ezt azért nem kéne, mondta az író felesége másnap, ez nem szép. Miért, felelte az író, hát nem így van? Van benne valami, ismerte el az asszony, de akkor is. Például miért mondod mindig így, hogy a város, amiben lakom, mintha ez csak valami átmeneti dolog volna, valami ideiglenes. Talán ideiglenes, válaszolta az író, végül is jobbat érdemelnénk, nem? De hát itt születtél, mondta a felesége, itt nőttél fel, itt éltünk egész életünkben. Én nem, mondta az író, aki Pesten járt egyetemre. Az író felesége finoman horkantott, és feltette a kávét a kotyogósban. Nem értem, miért nem tudod értékelni, amink van, folytatta halkan, itt ez a szép lakás, csöndes, napos, alacsony rezsijű, a gyerekeknek is van hol játszani. Van közért, piac, teszkó, pláza, könyvtár, múzeum meg színház, a színházunk az egyik legjobb az országban, és a városközpont is alakul. Na ja, mondta az író, és még?

Hát nem tudom, mondta az író felesége, sok minden! Most mondd, mi van Pesten, ami itt nincs? Most nem Pestről van szó, mondta az író. Ugyan, mondta az asszony, mindig Pestről van szó. De tényleg, mondta az író, tényleg nem Pestről van szó, nem véletlenül jöttem vissza az egyetem után. Hanem miattam, igaz? kérdezte az író felesége, miattam, a nagy hasam miatt, meg mert nem voltam hajlandó felköltözni, ugye? Nem, tiltakozott az író, tudom, hogy mindig ilyeneket gondolsz, ha rossz napod van, de hidd el, én szívesen élnék itt. Hát élj, csattant fel az asszony, és cukrot tett a kávéjába, nem értem, mi akadályoz meg abban, hogy éljél, csak nem a feltételes mód? Ha ilyen hangosan csörömpölsz a kanaladdal, én nem tudok veled beszélgetni, mondta az író. Csak cukrot tettem a kávémba, mondta az író felesége. Szóval?

Szóval visszajöttem, mert vissza akartam jönni, és nem azért, mert a gyerekünket vártad, hanem mert akartam ezt az életet, igenis akartam, akartam ezt a lakást, a saját kertrészünkkel meg a részletre vett ülőgarnitúrával együtt, akartam az állást is a gimnáziumban, meg magyart tanítani, meg dolgozatokat javítani az erkélyen, amíg te vacsorát főzöl, hogy aztán éjjel, amikor már az egész ház csendes, addig feküdjek a hátamon az ágyban, melletted, ébren, amíg rá nem jövök, hogy mi az, amit igenis meg kell írnom, és hogy aztán kisettenkedjek a nappaliba a géphez, leüljek, és fél éjszaka dolgozzak, amitől persze fáradt vagyok másnap, de mégis boldog, mert e nélkül szart sem érne az egész, én ezt szeretem, én örülök, hogy így élek, hogy így élünk, és ettől van az, hogy jó nekem, amikor az iskolába biciklizem reggel, meg jó akkor is, amikor hazaérek. De ez a város, ahol lakunk... Amiben élünk! kiáltott élesen az író felesége.

Itt élünk, érted? Jó, hagyta rá az író, akkor ahol élünk. A város, amiben élünk, valahogy nincs rendben... nem érzed? De érzem, bólintott az asszony, érzem én, de talán éppen a magadfajtáktól ilyen, akik nem hisznek benne. Hogyhogy a magamfajtáktól? A magadfajtáktól, mondta az író felesége, akik például tehetnének is valamit, hogy a dolgok megváltozzanak, hogy, nem is tudom, de, mondjuk, hogy felébredjen végre a város!

De hát miről beszélsz?, kérdezte kicsit sértődötten az író, hiszen visszajöttem, hazajöttem, amikor mindenki más csak elmegy, hiszen itt élek, tanítok, próbálom elmagyarázni a srácoknak, hogy igenis van szépség ott is, ahol először meg sem látja az ember, hogy a világ több annál, mint amit a gyakorlatlan szemünk megláthat, hazajöttem, és próbálkozom, irodalmi esteket szervezek, amikre senki nem jön el, kritikát írok a darabokról, amiket mindenki ásítozva és szájhúzgálva néz végig a színházban, és eljárok a kiállításmegnyitókra, hogy smúzoljak a pestiekkel, és úgy tegyek, mintha nem kongana az egész múzeum már másnap az érdektelenségtől, mégis mit tehetnék még, mit akarsz? Nem tudom pontosan, mondta az író felesége, csak azt tudom, hogy ha van valaki, aki tehetne valamit, az te vagy. Az író felhajtotta a kávéját, és sokáig maga elé nézett, aztán átnyúlt az asztalon, és megfogta az asszony kezét. Így ültek kicsit.

Tudod, mondta az író, ez most így jó. Így most jó, üljünk egy kicsit így, amíg a gyerekek fel nem ébrednek. Rendben, mondta az asszony. Ugye, nem meséltem, kérdezte felélénkülve az író, hogy mit játszottam gyerekkoromban, amikor nagyon unatkoztam az iskolában? Hát sok mindent meséltél már, mondta az író felesége, mire gondolsz? Nem hiszem, hogy ezt meséltem volna, mondta az író, mert nekem is csak most jutott eszembe. Elmosolyodott. Az író felesége kíváncsian hunyorított.

Szóval, kezdte az író, és a hüvelykujjával simogatni kezdte az asszony kezét, mint mindig, amikor mesélt, szóval tudod, a gimnázium egyik szárnyából pont rá lehet látni a főutcára. Igen, mondta az író felesége, és? És pont ebben a szárnyban van a fizikai meg a kémiai előadó. Mindig itt voltak a legunalmasabb órák, egyébként ez még most is így van, mi meg persze bámultunk kifelé az ablakon, főleg ha jó idő volt. Direkt az ablak mellé ültem, ha lehetett. Pont ráláttam volna a folyóra, ha a házak nem takarják el, vagyis arra a pontra, ahol az egyik folyó a másikba ömlik. Ott van a város szíve. Igen, szerintem is ott van, mosolygott az író felesége. Na szóval, néztem át azokon a koszos ablakokon, rá a város szívére, és egyszer csak az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen pont az ilyen helyeken vannak az oázisok, ahol, mondjuk, két folyó egymásba ömlik. Ahol van víz. Ahol víz van, ott akkor is megmarad az élet, ha valami baj történik, vagy ha, mondjuk, elsivatagosodik a föld.

Hát ez egy ilyen hely, és ahogy ez nekem eszembe jutott, utána mindig azt játszottam fizikaórán meg kémián, hogy bámultam ki a szemközti sarokházra, és elképzeltem, hogy a város körül nincs más, csak sivatag körös-körül, és mi meg itt ülünk, a messze földön, egyetlen oázis közepén. A főutcán homokot görget a szél, és a lámpaoszlopok helyén pálmafák nőnek, a kutyák az árnyékban lihegnek, és persze mindenki fehérben jár, meg burnuszban, mint az arabok, és ott, ahol most az autók hajtanak be a körforgalomba, emberek jönnek teveháton, egész nagy karavánok. Megpihennek a folyónál, ami persze nem lenne ilyen széles, inkább olyan, mint a száraz nyarakon szokott, amikor egy nagyobb gyerek is át tud ugrani felette, és aztán továbbállnak. Órákat tudtam tölteni azzal, hogy ezt a képet színezgettem, nem is tudom, hogyan felejthettem el.

Oázis?, nevetett fel az író felesége, hát ez nem semmi, szóval egy oázis. Igen, mondta az író, na, mit szólsz? És néha még arra is gondoltam, hogy ha itt tényleg sivatag lenne körülöttünk, a város egyszeriben megtelne élettel, és messze földről a csodájára járnának az utazók. Néha szinte azt kívántam, bár így lenne. Egyből öntudatára ébredne a város, mert végre az lehetne, ami mindig is volt. Oázis.

Na, ez mindjárt jobban tetszik, mint az a strandoló kövér nő, mondta az asszony. Tudod, mit? Nekem is, mondta az író. Azért, mert igaz. És nem gonoszkodóan igaz, hanem úgy, hogy segít szebbnek látni a dolgokat. Mert ez a város tényleg nem más, nem több vagy kevesebb, hanem pontosan ez, csak most még alszik. És álmodik. Néha a másik oldalára fordul, de egyszer majd felébred.

Egyszer majd?, kérdezte az asszony. Igen, mondta az író, egyszer majd. Mikor? Nem is tudom, mondta az író. Talán majd akkor, ha homokot sodor a szél a főutcán. Mi pedig, tudod, addig is itt élünk. Nem csak lakunk?, szorította meg a kezét a felesége. De nem ám, mondta az író. Élünk. Mert ez a dolgunk.

Na, gyere, mondta az író felesége, ébresszük fel a gyerekeket. Aztán irány a strand. Irány a strand, mondta az író.

Vissza a tetejére