Eső - irodalmi lap impresszum

Őszinte napló különös esztendőkről (Kertész Imre: Mentés másként)


Kertész Imre: Mentés másként. Magvető Kiadó, Bp., 2011



Kertész Imre 2001. március 18-án naplóírásba kezdett. Naplójának 2003. október 18-ig tartó folyama alkotja a Mentés másként című kötet anyagát. Ez a több mint két és fél év különleges időszak Kertész Imre életében. Fölváltva él Budapesten és Berlinben, írja Felszámolás című regényét, és ekkor kapja meg mindeddig egyetlen magyar íróként a Nobel-díjat.

A könyv azonban nemcsak ezért különleges. Naplót sok író írt, ugyanilyen önkínzóan őszintét is, de senki sem az övéhez hasonló helyzetben, és az övéhez hasonló életúttal a háta mögött.  Hogy csak két példát említsek, Déry Tibor könyvei, A napok hordaléka és az Újabb napok hordaléka vagy Thomas Mann naplójegyzetei, amely utóbbiakról néhány helyen szó esik Kertész jegyzeteiben is, szintén egy-egy érzékeny és a világ dolgaira elevenen reagáló szellem alkotásai, de az eltérő körülmények és a szerzők eltérő világszemlélete, szellemi horizontja miatt a följegyzésekből alapvetően különböző könyvek születtek. Déry napjainak hordalékai inkább mini esszék, azt mutatják meg, hogy az író mit gondol koráról, a világról, önmaga többnyire csak kiindulópont, a szöveg szinte azonnal eltávolodik a szubjektumtól, s tágabb dimenziókat nyer. Thomas Mann, épp ellenkezőleg, kevesebb reflexióval él, jegyzetei gyakran csak a napi események kommentálatlan leírására szorítkoznak.

Kertész Imre naplójegyzetei többek között abban térnek el az említett írásoktól, hogy az író nyíltan vállalja a személyességet. Nem a világ dolgai állnak a központban, mint Dérynél, nem is a hétköznapok apró-cseprő eseményei, mint Thomas Mann jegyzeteiben, hanem lényegében egyedül a szerző, Kertész Imre. Minden róla szól ebben a könyvben, az is, ami látszólag távolabb áll tőle. Az olvasó mégsem exhibicionizmusnak, sokkal inkább egy önmagát a világból kihullottnak érző, önmaga helyét kereső ember vívódásainak érzi mindezt. 

A hétköznapok eseményei nem játszanak túl fontos szerepet, néha még kiindulópontul sem szolgálnak a gondolatok születéséhez. Ezekből a feljegyzésekből nem lehetne rekonstruálni Kertész Imre eme bő két és fél évének történetét, viszont meg lehet ismerni egy rendkívül érzékeny és sérülékeny, önmagát többnyire nem is alaptalanul üldözöttnek érző, sokat csalódott, emiatt inkább pesszimista és kiábrándult ember érzelmi és gondolatvilágát. A sokat szenvedett és csalódott ember gyakran szentté vagy gonosszá válik. Kertész Imre a feljegyzések alapján elkerüli ezt a két végletet, ő, noha vannak indulatos és kemény szavai az embertelenség elítélésére, bármilyen formában jelentkezzék is, inkább az öregkor bölcs derűjével néz az általa megválthatatlannak vélt, és szerinte vesztébe rohanó világra.

A kötet olyan sokszínű, változatos, olyan érzelmi és szellemi gazdagságot tár föl, hogy szinte lehetetlen kitérni minden vonatkozására. Vannak azonban olyan témakörei vagy inkább fő vonulatai, amelyeknek a vizsgálata megkönnyíti a könyv értelmezését, szellemi birtokba vételét.

Az első és legmeghatározóbb témakör, amely Kertész Imre egész munkásságában kiemelt jelentőségű, a holocaust. Az író kamaszkorában élte át a haláltábor borzalmait, amikor az ember a legérzékenyebb az igazságtalanság minden megnyilvánulására, mert már túl van a gyermeki tudatlanságon és naivitáson, de még nem alakultak ki benne a felnőttkori hárító, túlélő reflexek. A holocausttal együtt természetesen Kertész Imre műveinek állandóan jelen lévő eleme a zsidóság, a zsidó lét Magyarországon és a világban, annak valamennyi objektív és szubjektív vonatkozásával. Jórészt ebből ágaznak el az író munkásságának e könyvben azonosítható további fő gondolati vonulatai, mint kapcsolata Magyarországgal és Budapesttel, a megtagadott szülővárossal, vállalt, de megszenvedett magányossága, a munkaeszközként használt, de valójában sajátjának nem vallott nyelv kérdése. További állandóan visszatérő témája a könyvnek a készülő regény, a Felszámolás születése, az írás nehézségeinek és örömeinek megörökítése. Végül a címre is utaló, olykor bosszús, máskor önironikus küzdelem a technikával, a számítógéppel, egy más körülmények között szocializálódott idős ember kényszerű változtatása megrögzült szokásain.

A holocaustot sokan és sokféleképpen próbálták megérteni, magyarázni. Ennek megfelelően sokféle eltérő magyarázata született, de vannak, akik szerint a holocaust érthetetlen, a XX. század ésszel felfoghatatlan botránya. Kertész Imre a könyvben ez utóbbi nézettel vitatkozva fejti ki véleményét.

„Ez az érthetetlen az, amit sohasem értettem” – írja. „Hiszen annyira egyszerű. Egy monomániás megszállott magához ragadja az államhatalmat, a pénz meg a hatalom igazi urai egyszerre meglátják benne és elveiben a nagy lehetőséget, a csőcselék pedig kiéli valódi hajlamait, a gyűlölséget, a gyilkos szadizmust, a szolgalelkűséget, az álheroizmust, és főként ellophatott mindent, amit meghagytak neki. S hogy miért éppen a zsidóságot választották e célra? Nos, mert ők a legalkalmasabbak, a legkönnyebben néven nevezhetők, akikkel szemben az Egyház kétezer éves gyűlöletmunkája már kialakította a gyilkos ösztönök szabadjára engedésének valamennyi sablonját… Mi itt az érthetetlen? Hogy Rousseau szerint az emberi természet más? Istenkém, Rousseau tévedett.”

Az idézet a tudományos meghatározások precizitásával mutatja meg a fasizmus lényegét. Megemlíti a továbbiakban a holocaust relativizálóinak nézeteit, amelyek szerint hasonló népirtást más népek is elszenvedtek. Nincs értelme népirtások méricskélő összehasonlításának, Kertész Imre sem bonyolódik ilyen vitákba, őt más érdekli. Lényegesebbnek tartja annak felmutatását, hogy a holocaust mit jelentett az európai értékek szempontjából. „A holocaust kinyilatkoztatása ugyanis abban áll, hogy az értékválságból az értékek végérvényes visszavonásáig jutottunk el.”

A fasizmust le lehetett győzni katonailag, többé-kevésbé (még?) kordában lehet tartani a törvények erejével, de mérge lassan tovább rombol. „A Sínai-hegyi kinyilatkoztatás”, azaz a tízparancsolat, Auschwitztól kezdve érvényét vesztette. Hogy ez mennyire így van, azt a közelmúlt balkáni háborúinak eseményeivel vagy a magyar futballpályák közönségének egyes megnyilatkozásaival bizonyítja. Hivatkozik A száműzött nyelv című tanulmányára, amelyben kifejtette, hogy Auschwitz abból a szempontból is határ, hogy róla már nem lehet az Auschwitz előtti nyelven beszélni, mert ami abban a nyelvben érthetetlen volt, az utána már természetessé vált.

Kertész Imre számos helyen foglalkozik följegyzéseiben zsidóságának és általában a zsidó identitásnak a kérdéseivel. „Egy kisebbség tagja vagyok tehát, amelyet mindig is üldöztek és gyaláztak, majd 1944-ben halálra ítéltek, s ezt az ítéletet mindmáig nem vonták vissza.” Ez a kisebbség azonban, amely sok tagjának megadhatja az élet kereteit, az ő számára nem biztosítja. „Nincs magyar identitásom” írja egy helyen, és meggyőzően bizonyítja, hogy miért nincs, de nincs hagyományos zsidó identitása sem. „Ha azt mondom: zsidó vagyok (mert körülményeimre mégiscsak ez a tény nyomja rá leginkább a bélyegét), akkor ezzel nem azt mondtam, hogy én magam zsidó vagyok – mert ezt, kultúrámnál, meggyőződéseimnél fogva, sajnos, nem mondhatom. De mondhatom, hogy egy anakronisztikus zsidó létforma, a »galut«, az asszimiláns zsidó létformájának írója vagyok.” Vagyis egy olyan létformáé, amely a saját meggyőződése szerint is a szükségszerű megszűnés állapotában van az Endlösung kísérlete nyomán. Isaac Deutscher esszéjére hivatkozva nemzsidó zsidókról beszél, azokról az asszimiláns zsidókról, név szerint Kafkát és Celant említve, akik a gazdag európai zsidó kultúra jelentős alakjai voltak, de szerinte korunkban ennek a kultúrának már nincs számottevő szerepe Európában. Az elmondottak alapján érthető Kertész Imre magányossága. A napló ugyan nem mutatja magányosnak a szó szoros értelmében, sok ember veszi körül, számos tisztelője van, vannak barátai is, bár kevesebben. Magányossága másféle természetű, nincs közege, amelyben otthon érezné magát. Magyar identitásának hiányáról már szó esett, úgy érzi, hogy Magyarország, olvasóinak és tisztelőinek sokasága ellenére sem fogadja be, nem tartja a magyar kultúra szerves részének, benne valami idegent, különöset lát, a magyarsághoz csak a munkaeszközként használt nyelv révén kötődik. De „nemzsidó zsidóként” nem érzi magát a zsidó kultúra részének sem. Izraelre rokonszenvvel, de idegenként tekint, és nem egy helyen említi, hogy zsidó értelmiségiek részéről is érik támadások, történnek kirekesztő kísérletek. Maximaszerű mondatban foglalja össze helyét a magyarság és a zsidóság között: „Magyarországon nem szeretik a zsidókat, a magyarországi zsidók nem szeretnek engem.”

Érzékenyen reagál az antiszemitizmus megnyilvánulásaira. Magyar sajátosságnak tartja, hogy nálunk a szélsőjobboldali fajgyűlölő eszmék jobban hódítanak az ifjúság körében, mint más országokban. Egy Magyarországot jól ismerő nyugati fiatalemberrel beszélgetve szűri le az alábbi véleményt: „Az egyetemi ifjúság mindenütt a világon baloldali, sőt szélsőbaloldali, de konformista és nyilas ifjúsággal csak Budapesten találkozott… Nincs mindenre magyarázat… Magyarország olyan fatalitás, amelynek se magyarázata, se értelme, s amely egyedülálló Európában. Makacsul kitartanak végzetük mellett, s valószínűleg belebuknak majd, anélkül, hogy értenék, miért.”

Gyakran megkísérti az öngyilkosság gondolata, az élethez való ragaszkodás azonban mindig felülkerekedik benne. Új közeget választ hát magának, amelyben élhet, s ezt Berlinben találja meg. Ezen sokan csodálkoznak, anekdotaszerűen forog közszájon a történet, amelyet a könyvben is megemlít.

„H. doktor, akit meghívtam vacsorára, föltette a sztereotip kérdést: hogyan tudok Berlinben, németek közt élni? Azt feleltem neki: de hogyan tudok a magyarok közt élni?”

Berlin számára ugyanazt jelenti, mint amit Adynak Párizs jelentett, ezt egy Ady-parafrázissal maga is megerősíti: „Berlin az én Párizsom”. A szabadsággal élhető világot Berlinben találta meg, annak a Németországnak a fővárosában, amely Európában a leghatározottabban számolt le náci múltjával. Ahol ugyan szintén vannak nácik, de ahol, úgy érzi, leginkább sikerült megszabadulni attól a sunyi és kétszínű, egyelőre még többnyire kódolt, de mindenki által értett kettős beszédtől, valamint a hazug önigazolásoktól és a bűnök áthárításától, amely ma jellemzi Közép-Európát, benne Magyarországot. Arról a morális szemétről van szó, amelyet például Thomas Bernhard vagy Werner Schwab olyan dühvel ostoroz az osztrák irodalomban. Thomas Bernhard neve föl is bukkan a följegyzésekben, olvassa a műveit, és bár nem minősíti, föltételezhető, hogy érez vele lelki rokonságot.

Talán ez a múlttal való gyökeres szakítás szabadított föl olyan szellemi energiákat Németországban, amelyek Berlint ma Európa szellemileg legizgalmasabb városává tették. Németországot, Nyugat-Európa vezető hatalmát élhető környezetnek tartja, de kételyei vannak Nyugat-Európa jövőjével kapcsolatban. És ebben véleménye szerint hangsúlyos szerepet játszik Kelet-Európa. „Most, hogy az oroszok rájuk testálták Kelet-Európát, ott is elkezdődtek a bajok” – írja, mintegy megerősítve az itthon többnyire öniróniával emlegetett véleményt, amely szerint bukásra van ítélve bármely hatalom, amelynek mi itt Kelet-Európában a szövetségesei vagyunk.

A napló terjedelméhez képest viszonylag keveset foglalkozik a Nobel-díjjal, akkor is inkább az átvétele, de már a kihirdetése, sőt a valószínűvé válása nyomán ellene indult támadásokról ír. Gyalázzák a nácik, de támadják zsidó értelmiségiek, és olyan, ma liberálisnak ismert személyiségek is, mint Paul Lendvai, akit csak „Ausztriában lebzselő volt sztálinista”-ként említ. Kitüntetése kétségkívül meglepetést keltett itthon is, hiszen viszonylag kevesen ismerték a nevét, nem volt benne a manapság sokat emlegetett úgynevezett kánonban. Ezt maga is érzékelte, amikor arról írt, hogy „… a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik”, majd öntudatosan így interpretálja magát a tényt: „Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta, aki semmiféle »hivatalos« támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot. De látja.” Ilyen körülmények között meglepőnek tartja, hogy, bár méltatlan támadások is érték, sokan szeretettel, egyetértéssel fogadták a Svéd Akadémia döntését. A díj átvételéről mindössze öt sorban emlékezik meg a naplóban: „Berlin. Az este érkeztünk Stockholmból. Megtörtént. Elmondtam a beszédet, megkaptam a díjat. Most éjszaka van, három óra tizenöt. Máris távolinak tűnik az egész. Alig várom a szürke hétköznapok visszatértét.”

Ez a szűkszavúság egyébként általánosan jellemző a jegyzetekre. Olyan tömören fogalmaz, hogy néhol egy-egy mondata maximaként olvasható. A zsidóságon belüli különbözőségekről szólva például ilyen következtetést von le:  „A »zsidó« csak az antiszemiták számára egyértelmű kategória”. Bartók sorsáról elmélkedve, és annak magyarázatául, hogy Bartók műve még mindig nem vert igazán gyökeret a magyar kultúrában, ezt írja:  „… földönfutó itt mindenki, aki korszerű nyelven korszerű igazságokat árul.” Ugyanez a gondolat más formában is tömör megfogalmazást nyer: „A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.” Különös, hogy Németh László egyik kritikájában, amelyet Szentkuthy Miklós Prae című művéről írt még a ’30-as években, hasonló gondolat olvasható: „...vannak helyek, ahol a művelt egyszerű jelző, amely a művelt írót a műveletlenektől különbözteti meg. Magyarország nem tartozik ezek közé a helyek közé. Itt … műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás.”

Kertész Imre magányának okára is utal a következő maxima: „Nem akarom a megoldást, nem akarom betemetni a köztem és a világ közt tátongó tömegsírt…” Életről és halálról töprengve írja: „Az élet tévedés, amelyet a halál sem hoz helyre.” Azoknak írja a következőket, akik kifogásként említették vele szemben, hogy szinte egész munkássága a holocaustról szól: „… nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek.” A magyarországi antiszemitizmust így jellemzi: „A tudatalatti mocsárból, akár a kénszagú lávakitörés, felböffen a sok éven át kordában tartott antiszemitizmus.” A regény jövőjéről vagy inkább jövőtlenségéről szól a következő frappánsan megfogalmazott gondolat: „Nem a regény halt meg, hanem az olvasó.” Ám a feljegyzések írása közben is egy regényen, a Felszámoláson dolgozik. Időnként följegyzi, hogy milyen gondjai vannak vele, hol tart a megírásával, majd amikor készen van, ürességet érez, és így ír róla: „A regény nélküli élet. Mintha valamitől megfosztottak volna. Mintha csomagolnának körülöttem az istenek. Csak nem elhagyni készülnek engem?”

Vissza a tetejére