Köszönj szépen az olvasónak: szervusz, olvasó, ma az ószeresről fogok mesélni! A kedves olvasó máris elképzeli, milyen lehet ez a bizonyos ószeres, fölkeltettem kíváncsiságát, az érdeklődését, mi fog ebből kisülni?

            Még nem kezdem el, tapintani lehet a csöndet, vágjak már bele, mire várok, mi a fene van azzal a híres ószeressel? 

            Különben ma már nincsenek is ószeresek, más néven handlék, bálabutikosok vannak, és turimenedzserek.

            Kezdjük elölről: Garaczi László: Az ószeres. (Nem kérdés, húzom az időt.)

            Valaki felkuncog, pedig egyáltalán nem vicces.      

            Szegény, régi vágású ószeres bácsi, elő vele!           

            Levetett, lesajnált göncök, békebeli világ, nosztalgia, jó alap egy ütős kis szöveghez.

            Itt a sokadik sornál azért már furán hat, hogy sehol egy fia ószeres. Kezd felbomlani a rend, az utolsó pillanatok, hogy belefogjak a néhai handlé szép és fájdalmas történetébe.

            Keresem a leghatásosabb felütést, ráncolom a homlokom, biztos nagy durranás lesz, ha ennyi előkészületet igényel.

            És aztán a keserű csalódás!

            Hová a csudába tűnt, hol a fenében bujkál?

            A kipattanni készülő botrány fojtott feszültsége vibrál a levegőben.

            Mi lenne, ha meg se szólalnék? Meddig tartana a csönd, meddig tart egy csönd? Meddig lehet kibírni az üres sorokat, az üres oldalakat, hogy lehet elolvasni egy üres folyóiratot? Meddig tart a remény, hogy mégiscsak felbukkan, elénk toppan a hős?

            Hangulatos zsánerkép a régi szép időkből. 

            Kezdjem már el, súgja valaki, érződik, hogy drukkol, nehogy már szégyenben maradjak ennyi ember előtt. Pedig az elején milyen hálás témának tűnt: az ószeres.

            Garaczi László: Az ószeres.

            A szerkesztő felhúzza szemöldökét, az egész kezd egyre kínosabbá válni, rossz fényt vet a folyóirat munkatársaira, támogatóira, az egész intézményre, az egész országra.

            Aranyszabály: az olvasót nem csapjuk be.

            Ha azt mondjuk, ószeres, jön az ószeres, olyan isten nincs, hogy nem.

            Végül is miattam képzelte el a jóhiszemű olvasó, hogy nagykabátban, borostásan bebattyog vasárnap délelőtt a kopott bérház udvarára, nyögve leteszi a zsákot, kifújja magát, körbenéz, majd kiereszti dörgő basszusát: óóószereees, itt az óóószereees, cipőt, táskát, használt ruhát, mindent veszeeek! Anya kihajol az ablakon, felhívja a lakásba, és nem lehet tudni, hogy ez a félelmetes, mesebeli bácsi kinek és hová viszi el levetett ruháimat, a szakadt rongyokat, egykori testrészemet. Viszi az utált lakkcipőt is, de az alpakaöltöny marad, fenyegetőn lóg a szekrényben az akasztott fémember, hogy bármikor megelevenedjen és rám ugorjon.

            Ami szörnyűség egyszer megtörtént, bármikor megtörténhet újra, és meg is fog.

            Mindezt az olvasó képzeli el, én meg se szólaltam, nem tettem le a kézjegyemet, de ígérem, hamarosan nekidurálom magam, föllebbentem a fátylat, ami alatt a szegény ószeres kuporog, azért e sok mellébeszélés.

            Valaki gúnyosan fölnyerít: eljátszottam a maradék bizalmat!

            Most már kifejezetten azért drukkolnak, hogy az ószeres ne csak a ruháimat vigye el, de a műanyag Winnetout is, amit a Honvéd utcai trafikból kaptam, vigye az összes játékot és a csíkos könyveket és a csőbútort is, vigye a lépcsőházból az öreg, nyikorgó liftet a hosszú, fekete, homorú végű emeletjelző gombokkal, amiket alig tudok benyomni, és megérkezéskor félelmetes csattanással ugranak elő. Vigye a rollerező kőmacit, és vigye a porolót az udvarról – milyen jól lehetett focikapunak használni! –, a sakkasztalokat is vigye a térről, és a görög szobrász menetelő szabadságharcosait, pedig azok nyomnak vagy öt tonnát fejenként. Vigye a bíróság fekete láncokkal körbevett épületét, ahová belógok rágógumiért és páternoszterezni, vigye a Szalay cukrászdát, a Balassi teret: a Kisbalát, ahová snúrozni járok az alsósokkal, és a Nagybalát, ahová focizni a felsősökkel, vigye a Szent István körúti játékboltot, a Jancsi és Juliskát, és viheti a Szikra mozit is, ahová besurranok a sötétben A halál erődjére, az egész Szabadság teret is vigye a zsákjában, ahol egy nádkerítéssel körbezárt építési területen elégett macskára bukkanunk, a hírhedt Szabadság téri galeri művére, és sajnos fölmerül az ötlet valakiben (bennem), hogy nekünk is macskát kellene égetni, ha híresek és rettegettek akarunk lenni, mint a Szabadság téri galeri, de szerencsére beérjük annyival, hogy kartondobozba dugjuk a Herendiék macskáját, még konzervdobozt se kötünk a farkára.  

            Fogalmam sincs, kicsoda ez az ószeres, mit akar, milyen ember, miről álmodik, egyáltalán érdemes-e vele foglalkozni akárcsak egy rövid kis novella erejéig.

            Ószeresből jelenleg szerény a kínálat.

            Fölöslegesen képzelődni nyilvánosan nem kenyerünk. Helyesebb visszatalálni a csöndhöz, a csöndben rejlik a tudás, nem hagyni többé, hogy rábeszéljenek a beszédre.    Hiúságomra és szorult helyzetemre apelláltak, gyengének bizonyultam, többször is, mint kellene, pojácát csináltam magamból, összevissza fecsegtem, de ennek most vége.

            Már gúnyos nevetés sem harsan, feladták, átlapoztak a közéleti cikkekhez, itt vannak a választások, a haza sorsa forog kockán, ők meg itt ezzel a barommal (velem) szórakoznak.

            Nem tehetek nekik szemrehányást, ha ezek az utolsó sorok olvasatlanul futnak, senkinek az érdeklődésére nem tartva igényt.

            Mesélni kezdek, és abbahagyom?

            Mennyi szempár szegeződött rám, valami felemelőre és letaglózóra várva…

            Csak kiböki végre…

            De nem, az istennek sem!

            A kedves olvasó már csak magában bízhat, magára hagyatkozhat. Szerepem fölöslegessé vált, megbuktam. Mi maradt hátra? Könnyes búcsú. Viszlát, olvasó, vigyázz magadra, légy jó, felejtsd el ezt az egészet, mint egy rossz álmot, amilyen gyorsan lehet!