Brownie

 

 

 

– Meet my sister. Kiss her. She has never kissed a black guy before (Ismerd meg a húgom, csókold meg. Sohasem csókolt még fekete fiút) – nevet a bátyám. Kezet fog a fekete fiúval, megölelik egymást.

Könnyű neki. A világvárosban, ahol él, mindenféle nők. Ráadásul neki a keletiek jönnek be. Japán, koreai, kínai. Csinos, vágott szemű, izgalmas. Van valami a keleti nőkben, ami nekem is tetszik. Valami kedves alázatosság, ugyanakkor természetesség. Nem érezni rajtuk a fehér ember görcsét, tartózkodását. Mindig mosolyognak, mintha az anyjuk azzal engedte volna útnak őket, hogy a mosoly a női arc kötelező tartozéka.

Néger fiút valóban nem érintettem még. Fred magas, szikár, suhancos alkatú. Vastag, telt ajkak és fehér fog, ahogy az elő van írva. Hajol felém, nyújtom a nyakam. Nem borostás. Arcának vaníliaillata van. Tetszik. Igazi vanília, Bourbon-vanília. Nem vanillin, amit gyenge minőségű csokoládék felbontásakor érzek. Szeme ragyog. Furcsa, ilyen sötét keretben, barna szem, ragyogó. Csupa mosoly az egész fiú. Széles orr, tág cimpákkal. Haja sűrű, rövidre nyírva.

Nekem mindegy, kivel megyek síelni, amíg itt a bátyám. Mindig biztonságban éreztem magam vele. Ha ő szabja a határt, baj nem lehet. Tilos kikezdenem a barátaival. De most beleszabadít a néger gyerekbe. Vagy csak szórakozik? Teszi a nagyvilági fiút, aki vidéki lányra vigyáz, nehogy elvesszen?

Nem veszek el. A szokást jobban ismeri. Mindenhol előttem jár. Bakancsot bérelünk, sílécet. Ezer kérdésre kell válaszolnom, amíg kiadják a megfelelőt. Tényleg megfelel. A síléc az államig ér, a bakancs könnyű, mintha a lábamra öntötték volna. Bezzeg. Az otthoni síbakancsomat használtan vettem, nyom az eltört nyelve, nagy, nehéz, három zoknit kell húznom belé, jut eszembe. Mindegy, itt most vakáció, élünk a könnyűben.

És itt ez a fiú. Vacog mosolyogva. Kenyai származék, mondja, ott is van hó, de ritkán jut föl a hegyre, hogy megfogja. Prémes kabátban síel. Szexi. Piros-fehér felszerelés, zöld dzseki, napszemüveg. Otthonosan mozog a kölcsönzőben, délies, lezser akcentussal beszél, a magánhangzókat ívesen, hosszan ejti, jól megnyomva a hangsúlyt, ahol kell. Táncolni tudnék a beszédére, olyan dallamos. Közben mosolyog és viccelődik, hogy neki sapka nem szükséges, mert a haja sűrű, mint a bunda.

A bérlet lebeg a kabáton, a felvonó négyszemélyes. Még egy fekete fiú elférne ilyen vékonyból, mint ő meg a bátyám. Újabb felvonó, hatszemélyes. Megtelik vidám, barna arcú síelőkkel. Tahoe-ban április végéig tart a síszezon, sokan keresik fel a Sierra Nevadát. A kilátás gyönyörű. Egyik oldalon zöld vizű alpesi tó fölé magaslanak a hegyek, másik oldalon a kopár nevadai sivatag, egyszínű, fakó, bokrokkal tarkítva, ameddig a szem ellát. A hegy lábánál Carson City, laposan, lomhán. Benne száz fok.

– Rióba átmegyünk majd? – kérdem a bátyámat.

– Oda minek? – így ő.

Minek is. Minden kaszinóváros egyforma, az élet beltérben zajlik. Az étteremben percenként érkezik a kénós lány, két sült krumpli között bingót pöttyögtet a nép. Játékgépek és biztonsági őrök minden sarkon. Dohányzás bent megengedett, ez egy kivételes vidék. Minden ital ingyen jár, amíg az ember pénzzel eteti a gépeket.

Pókerezni szeretek csak. A kaszinónak nem jövedelmező, a játékosok egymás ellen játszanak, egymás pénzét viszik el. A legnagyobb szállodákban áll néhány asztal, éjszaka üzemel, amikor legtöbb a vendég. A szálloda és a kaszinó ugyanaz. Visszatérő vendégnek, aki sok pénzt hagy a földszinten, egész lakosztály jár a ház részéről. Próbálom kiszúrni őket a tömegből.

Jó kijönni a műfényekből és félhomályból. Zene és dohányszag minden teremben. Kint, a havas tetőn süt a nap. A hegy lábánál kásás hó, a csúcson visz el a szél, porzik a fehérség. Csodaszép. Estére piros leszek, mint a főtt rák. Kétezer-ötszáz méter fölött csúszkálunk.

A bátyámnak jól megy, a fekete fiú, Fred is ügyesen ereszkedik. Tedd összébb a bokád, mondja, amikor megállunk, a térdemhez ér, szöget állít, és mutatja, hogy térdből irányítsam a léceket. A terpeszt mindenképp szűkítenem kell. Biztat, hogy ne aggódjak, ha pillanatig keresztezik egymást a léceim, bokából állítsam újból párhuzamosra őket. És semmiképp ne ijedjek meg.

A meredek oldalon lassan csúszok, meg-megállva a fordulók közt. Előre kiszemelem a buckát, ami körül elfordulok. Vakmerőségből nem állok olyan jól, mint a fiúk, a térdem sem tart jól, a combom alsó harmada ég a fáradtságtól. Ha a technika hiányzik, erőből kell pótolni. Ebédkor tizenöt percet ülünk, megéheztünk, mint a farkasok. Cipóból kanalazzuk a levest, utána ismét föl a hegycsúcsokra. Sehol nincs tumultus. Próbálok fél lábon síelni. Nap végére belejövünk, gyorsul a tempó. Ötkor vége. Mosoly az arcokon, roggyant fáradtság a testemben. Bátyám napszemüvegének tükrében látom, baj lesz. A szuperkrém, amit a kaszinó illatszerboltjában vásárolok, utólag nem használ.

Zuhany a szobában. Előreengednek. A kaszinókban adnak a fürdőszobára, minden csillog-villog. Tágas. Egy órát töltök bent. A napszemüveg árnyéka fehér keretként virít a szemem körül. Viccesen néz ki. Sminkelni kellene, hogy tompuljon a kontraszt, de már repedezik a bőröm. Zöld aloégélt kenek föl vastag rétegben, tartom negyedórát, hasson. Az orrom fényesre sült. Bátyám rám kopog, hogy mennének le a kaszinóba, igyekezzek.

Vacsorára homár, ha negyven dollár is. Ilyen remek napot illik megkoronázni. Fred lazacot rendel, hozzá vörösbort. Nekem nem engedélyezik a vöröset, pinot grigiót kell innom. A bátyám választ, ne szóljak bele, mondja. Jólesik, hogy nem kell döntenem semmiről. Otthon elég jut belőle. Jó a szürkebarát, nem fanyar, benne a kaliforniai napsütés, az óceáni huzat. Igaza van. Napa Valley-nél jobb bortermő vidék aligha kerül az Államokban. Évek óta vendéglátásban forgolódik, tudja. Asztalkendőt ölbe. Ne várjam meg a pincért, figyelmeztet, mert nem lesz hová leraknia a tányért.

A pincér válláig feltányérozva jelenik meg. Külön fiú hozza a borokat. Telepakolják az asztalt, jól irányzott, pontos mozdulatokkal. Egymást váltja a sok vendég, a kiszolgálás gyors és hibátlan.

Angolul beszélünk. Bátyám dorgálón néz, ha magyarul szólok hozzá. Számomra furcsa őt angolul megszólítani, de a kedvéért megteszem. Egyáltalán nem zavarna, ha Fred csodálkozva nézne a nyelv miatt.

Gépekhez nincs türelmem, a bársonyos, zöld pókerasztal szerencsére áll. Veszélyes. Utolsó centig eljátszom a pénzem. Igaz, hosszan kitart, és hihetetlenül élvezem. Kiszabok száz-kétszáz dollárt. Egy zseton jár az osztónak a nyertestől, minden alkalommal a zöld vászonhoz koppintja, majd elnyeli a fehér ingzseb. Órákig ülök. Szeretem a játék ritmusát, izgalomban tart. Csörrennek a műanyag korongok, színesek, kerekek. Ámulok a kézügyességén, ahogy keveri a lapokat, elvarázsol a rituális mozdulatsor. Egyforma távolságban érkeznek a bársonyra a kártyalapok. Here comes the turn, mondja, és előhívja a döntő lapot. Könnyedén, lazán begyűjti a paklit, közben koppintja az egydolláros zsetont köszönésképpen. Sötét napszemüveges néni, bácsi, kapucni alatt bujkáló fiatalember, tapasztalt, rezzenéstelen arcú, rutinos ellenfelek. Amikor elfogy a zseton, felállok, megköszönöm a partit, kiszállok. Bármikor lehet.

Körbejárható bár, benne három bártender. Egymást váltják a koktélpincérek, hatalmas tálcányi rendeléssel egyensúlyoznak ki a szőnyegre. Mindenik csinos, fekete harisnyában, miniszoknyában. Üres tálcával a kezében jegyzetfüzetből olvas egy copfos lány. A végén hozzáteszi:

– And a real Jack Daniels now. (És ezúttal valódi Jack Danielst kérek.)

A játékos bőkezűen adja a baksist. Aki félvállról veszi a pincérlányt, és egy-két dolláros zsetonnal jutalmazza fáradságát, annak nem jár eredeti ital. A báros úgy tankolja a poharakat, mint benzinkutas az autót. Előbb minden üres poharat színültig tölt jéggel.

A pultba is gépek süllyesztve. Bátyám betesz egy tízest, nyomogatja a gombot. Fred felé fordulok. Nagyszülei Kenyában élnek, kérem, meséljen a rezervátumról. Sosem jártam Afrikában, valószínűleg nem kerül rá sor, mondom neki.

– Miért? – kérdi.

– Nagy ez a világ – mondom. – Más helyek vonzanak. Sok időt töltöttem mezőn, melegben, nincs kedvem legyekhez, kánikulához, még ha üvölt is az oroszlán.

– És mit szeretnél látni?

– A sarki fényt, például. És fjordokat.

– Ez is van olyan, mint a sziklás norvég part – nevet. – Hegy a víz fölött. Sarki fényt pedig mutatok neked, ha a bátyádat lerázzuk.

Hoppá. Fred közelebb húzódik, tekintetét a vállam mellől fúrja az enyémbe. A szeme fehérét látom.

– Nem lehet – válaszolom hirtelen. – Megtiltotta, hogy kikezdjek a barátaival.

Soha nem voltam néger fiúval. Nem is vonzódom. Nem tudom hová tenni a vaníliaszagú bőrét. Nehéz elképzelnem egész felületen, meztelen. De a sarki fény ígérete mozdít a zsigereimen. Huncutul mosolyog:

– Nem is te kezdesz, hanem én. Majd rám kenjük az egészet.

Jézusom. Egyre durvább. Félvér karamellgyereket látok a karomban. Néz a székely bácsi a kalap alól otthon, mi ez, nem állja meg, és kimondja: Be rusnyák vagytok!

– Öööö – dadogom.

– Comen on, relax! (Gyerünk, lazíts!) – nevet. – It is just sex, not the end of the world! (Csak szex, nem a világ vége!)

– A sarki fény nekem a világ végét jelenti – mondom határozottan.

– Egyszer ki kell próbálnod, milyen fekete férfival. Itt az alkalom – mondja a legnagyobb természetességgel, és néz mosolyogva.

Mit mondjak erre? Hogy Afrikába nem megyek, az egy dolog. De hagyjam ki az életemből a négert a sarki fény ígéretével?

– Úgysem tudunk meglépni a bátyám elől – felelem.

– Ahogy gondolod. Te döntésed – teszi hozzá. Kedvesen mosolyog, nem sértődött, nem csalódott.

– Működik még a konyhátok? – kérdem a bárost hirtelen.

– Mit szeretnél?

– Desszertet. Miből választhatok?

Elém tolja az étlapot. Creme brulée, carrot cake, brownie.

– Egy brownie-t kérek – mondom.

Percbe sem telik, elém teszi. Szép, fekete tortaszelet. Szélen epersziruppal cifrázva, mentalevél.

Nem érzek rajta vaníliaillatot. A brownie tömény csokoládé, cukor és vaj, esetleg egy kis jó minőségű kakaó, semmi több. Belül puha, ragacsos. Mire megeszem, fordulok le a székről. Émelygek.

– Fölmegyek, lefekszem – nézek a bátyámra.

– Kísérjelek?

– Ne. Feltalálok egyedül.

– Jó. Majd jövünk.

– Jó mulatást.

– Sweet dreams! (Szép álmokat!) – kiáltja utánam Fred. Nyurga teste felém fordul a bárszéken, karját végignyújtja a pulton, ujjai széttárva. Széles mosoly a fején.

– Meglesz – válaszolom.

Torkomban a sütemény. Igyekeznem kell. Hatodik emeletre suhan a lift. Tükör az egész fülke. Minden falon hatalmas tükrök a kaszinóban, sokszorosának tűnő belterek. Szemfényvesztés. Alig várom, hogy fogat mossak. Kavarog a gyomrom.

Vizet veszek ki a minibárból. Perrier. Mocsok drága itt az ásványvíz, csapból azonban nem iszom idegen helyen. Francia. Vanillin ízét hozza föl. Jaj. Vízszintesbe rakom magam, csukom a szemem. Nem akarom hallani, amikor érkeznek éjszaka.

Vissza a tetejére