Grendel Lajos: Utazás a semmi felé. Kalligram Kiadó, Pozsony–Bp., 2014

Nemzedékregény. Barátságregény. Leépülésregény. Közép-kelet-európai értelmiségi regény.

Grendel Lajos új művére valamennyi említett „műfaji megjelölés” ráilleszthető. És még, persze, sokkal több. Mert az Utazás a semmi felé jóval gazdagabb a fenti kategóriáknál. A könyv három férfi barátságának, továbbá egyikük korai pusztulásának, s e halál későbbi hatásának története.

A karcsúsága ellenére izgalmas művészi teljesítményt nyújtó kötet szervesen illeszkedik az író korábbi években útjukra bocsátott alkotásainak sorába. A Négy hét az élet (2011), a Távol a szerelem (2012), Az utolsó reggelen (2013) című (kis)regények esetében a kritika egyfajta „trilógiát” emlegetett; az Utazás a semmi felé immár „tetralógiává” egészíti ki a korábbiakat. Maga Grendel egy 2013-as interjújában Ménesi Gábor azon kérdésére: „Eleve ciklusokban gondolkodik, vagy az első regény követeli meg a folytatásait?”, azt válaszolta: „Ez nagyon érdekes kérdés. Tulajdonképpen egy regényt írok-e, vagy ugyanazt a regényt hol groteszkben, hol tragikusan? (…) Valószínűleg egy regényt írok, most persze félig-meddig tréfálok, nem kell komolyan venni, amit mondok. De ugyanazt a regényt feketében, zöldben, pirosban, lilában…” A beszélgetés időpontjában az Utazás… még megjelenés előtt állt. Grendel Lajos (a négy könyvre vonatkoztatva) úgy fogalmazott: „A tragédia közeli hang” tartja össze e „meglehetősen eltérően írt” műveket. „Beletörődés és egy pici nosztalgia? Nem lehet változtatni a világon szemernyit sem. De ezt már Krúdy vagy Kosztolányi is tudta” – mondta.

Az Utazás a semmi felé világa valóban közelít a tragédiához. Nyoma sincs itt annak a fanyar, groteszk humornak, illetve iróniának, amelyet Szegedy-Maszák Mihály és Bányai János is említett a Négy hét az élettel kapcsolatban. Az új könyv már címével sem hagy kétséget afelől, hogy ábrázolt alakjainak élete merre fut. Megtalálhatók benne mindazon alkotói módszerek, amelyeket a recenzensek a ciklus előző darabjaiban is észleltek. Az idősíkok gyakori változtatása (Ménesi Gábor), a retrospektív nézőpont (Horváth Csaba), az emlékezés előtérbe állítása (Bányai János) ugyanúgy jellemző rá, mint a Négy hét az élet vagy Az utolsó reggelen világára. Tematikailag a kötet visszautal a korábbiakra az által is, hogy – nemzetiségi létformában élő – hősei idősödő figurák, akik különböző, sajátos határhelyzetekbe kerülnek, s életükre visszapillantva csődnek látják azt. S ha föntebb az időt emlegettük, érdemes megjegyezni, hogy a Négy hét az élet főszereplője hetedik évtizedében jár, Az utolsó reggelen Noszlopyja ötvenöt esztendős. Az új regénybeli férfiak hatvan felé közelítenek. Az idő megszépítő, egyben romboló hatása a négy műben kézzel fogható, jóllehet Grendelnél ez az alapérzés nem a sóvárgó nosztalgia, hanem az illúziótlan számvetés része.

Az Utazás a semmi felé a három barát közül Attilát állítja a cselekmény és emlékezés-folyamatok középpontjába. Az író furmányos technikájának köszönhetően – az események kronológiájának szétdarabolása következtében – a befogadó a szöveg többszöri olvasása után sem képes „kiegyenesíteni” a történetet. (Attila elmélkedéseit hol megszakítja a pszichológus, akihez infarktusa után kerül, hol pedig úgy érezzük, életcsődjének egyes fejezetei mintha csak belső monológként kerülnének elénk.)  A textus csele nem ez. Sokkal inkább annak észlelése, hogy az Attila nézőpontjából láttatott életek – a kommunizmustól a rendszerváltáson keresztül napjainkig ívelően – hogyan indulnak el „a semmi felé”. A történelmi-politikai olvasatot csak korlátozottan lehetővé tevő műben az 1989 előtti csehszlovákiai magyar értelmiségiek, illetve a rendszerváltást követő másfél-két évtized ön- és helykeresői szembesülnek önmagukkal, s a körülöttük folyamatosan leselkedő, az életük alakulásába olykor drasztikusan beleszóló halállal. A halállal, amely először Zolit éri el. (A történet enigmatikus voltát erősíti az, hogy pontosan nem derül ki: a főcselekményhez képest csaknem harminc évvel korábban az egykori, immár örökké fiatalon maradt barát öngyilkos lett-e, avagy a hirtelen támadt balatoni vihar végzett vele. Attila hajlik arra, hogy Zoli, akinek alakja egyre gyakrabban kísérti, szándékosan ment a háborgó hullámok közé, mert nem tudta kiheverni leukémiában elhunyt nagy szerelme, Cicuska korai végzetét.) A regényben azonban nemcsak ők vesznek oda; meghal a tehetetlen Boronkay, és Attila fia, Bandi is. Csöpi, Attila felesége a gyermek elvesztését fizikailag túléli, azonban élő halott lesz. Attila házassága szétesik; senki és semmi nem segít rajta, s bekövetkezik az infarktus. A könyv jelen idejében civil ruhás alakok a plázából rángatják el a klinikára, ahol egy hétig ingyen kezelik. Életét itt mondja el a pszichológusnak, aki a vallomássorozat végén megkérdi tőle: benn marad-e az intézetben. Attila nemet mond. Úgy gondolja, „most mindenekelőtt hazamegy, és nem gondol sem a múltra, sem a jövőre, mert a múlt úgyis jóvátehetetlen, a jövő pedig így is, úgy is a halál.” Ekkor válik számára egyre bizonyosabbá: annak idején Zoli elég bátor volt ahhoz, hogy „a lehetséges utak közül az egyiket kiválassza. Az utat, amely a semmibe visz”. Attila, a rokkantnyugdíjas, elhagyja a klinikát, ellenben az író talányos regényzárlata nem nagyon hagy kétséget afelől, mi vár rá: „Friss délelőtt volt, élénk szél fújt. A nap már magasra hágott, délen az ég áttetsző volt, már-már fehéren izzott, a nyárfák még nem hullajtották le leveleiket. Augusztus volt. Egy perccel rövidebb a nappal, és egy perccel hosszabb az éjszaka.”

Az Utazás a semmi felé nemcsak a vég regénye, hanem az öregedésé, a testi leépülésé, és a világban tapasztalható romlásé is egyben. Attila szerint ötven év után „megkezdődik a rothadás”; ő is „szépen, lassan megöregedett. Megőszült, és kihullott a haja, kipotyogtak a fogai. A bőr és az izmok ellazultak, a pocakja megnőtt. Hajdan a nők elolvadtak, ha ránéztek, most pedig a hányás kerülgeti őket”.  Úgy érezte: „Halott volt, de közben élt (…) és biztos volt a halálában, mint ahogy a halál is rászállt, mert ő volt a következő.” Ezen a ponton válik nyugtalanítóan értelmezendővé Zoli korai pusztulása: ő talán (mivel filozofikus alkat volt) már akkor felismerte a lét értelmetlenségét, amit Attila csak később feszeget, gondolván: Zoli „véget vetett az életének, mert az élet kialudt benne? Harminc, negyven, ötven évig létezik az ember tök fölöslegesen, mert az élet rég kialudt benne?” A klinikára bekerülő, öngyilkosságra is gondoló főhős úgy véli, talán hatvan év az a „bizonyos határ”, amely Tominak és neki megengedett, s mely mintha József Attila Reménytelenüljét evokálná: „Mint nemsokára hatvanévesek, vizes talajra értek, de visszafordulni egyértelmű volt a halállal.” (Az intertextusok közül kiemelhetők a pszichológus Dantéra rájátszó szavai: „Aki ebbe a klinikába belép, egy kicsit a halált veszi magára…”) Az életkorok emlegetése mögött az idő kérlelhetetlenségével farkasszemet nézők drámája lapul meg; Attila hatvanhárom esztendősen elhunyt nagyapjára vonatkoztatva állítja: „Az idő szétmállaszt mindent, ami azelőtt rendben volt, aminek volt értelme és célja.” Ez a labilitás munkál a temporalitás kifejezésének (olykor Krúdyra emlékeztető) elbizonytalanításában is: „Valaha”, „másnap”, „harminc év távlatából”, „harmincvalahány évvel ezelőtt”, „egy évtizeddel később”, „abban a régmúlt időben”, „egyszer, nem sokkal halála előtt”, „egy keddi napon” „öt perccel később”, „azon a hat évvel ezelőtti fényes napon” stb.

Grendel könyve nem pusztán magánhistória, hanem (anti)karrier- és egzisztenciális regény is, amennyiben a szocializmus örökkévalónak hitt korszakában az értelmiségi sorsot vállalók külön pályákat választottak: Tomi vegyészmérnök volt, Attila hírszerkesztő. A rendszerváltást követően Tomi elhatározta, hogy karriert csinál: „hamarosan vállalkozó lett, és ügyes vállalkozó, akiben megvan a bátorság és a pofátlanság egyszerre.” Később felkereste a „halál örvényéből” éppen visszatáncolt Attilát azzal, hogy nagykövet lesz egy afrikai országban: „szar hely, de jól fizetik.” Ekkor kerül sor a két barát között ama fontos beszélgetésre, amely a regény egzisztenciális vonulatát képezi: „Érzem az ürességet. A nagy sárga sivatagot… Ennyi volt az egész?” – mondja Tomi. Szóba kerül ismét Zoli, aki örökre fiatal maradt: „Olyan hamar meghalt, hogy minden lehetőség nyitva maradt a számára.” És akkor Attila megkérdezi barátját: „Te legalább teljes életet éltél?” Tomi fanyarul mosolyogva azt feleli: „Néha azt hiszem, hamarabb haltam meg, mint Zoli. Persze, csak rossz pillanataimban. De ezek a rossz pillanatok egyre gyakrabban kísértenek.” Közben azért Attila azt gondolja, másoknak minden sikerül, neki meg jóformán semmi. Úgy érzi (s itt egy pillanatra felvillan az író kesernyés humora): „Tominak se Istene, se hazája, mégis minden megy neki, mint a karikacsapás. Most egy csapásra a leghíresebb szlovák ember lesz a Szaharában vagy hol…”

Grendel Lajos figurái átmeneti kor emberei. Megérték, hogy megszűnjön a korábban öröknek hitt kommunizmus, amelynek bukása után az új világ nem tette boldoggá őket. Azt sem, aki látszólag sikeres lett. A múltból visszasejlik számukra közös barátjuk, aki idő előtt kilépett az életből, hogy szembesítse őket önmagukkal és sorsuk értelmével, illetve értelmetlenségével. (Attila Bandi elvesztése után tévelygésnek érzi a világot: „Abban a régmúlt időben, fia halála után, eltévedt, mintha labirintusba került volna…” Ez a labirintus a könyv világélménye: Attila úgy bolyong benne, illetve saját múltjában, hogy az igaz utat nem leli…)

A regény jelképes helyszíne a klinika mellett a pláza. A pláza, ahová Attila talán azért jár, hogy ott találkozzon halott barátai, ismerősei kísértetével… Itt rémlik fel neki először a három évtizeddel korábban meghalt Zoli, aki hívogatja a túlvilágra, ám ő még nem akar menni. Innen viszik el – miként Kafkánál Joseph K.-t A perben – a klinikára a civil ruhás rendőrök: ez a két helyszín a könyv két konkrét tere, míg a Manderla-ház az emlékezések visszatérő motívuma.

Grendel írói eljárásai (a főszereplő emlékezéseinek kanyarulatai, asszociációi, vargabetűinek követése, a retrospektivitás középpontba állítása) befogadási feladattá teszik a szlovákiai magyar értelmiségi férfibarátság – egyetemes dimenziókat is görgető – világát.

Attila életének romjai alatt roskadozva ácsorog a plázában, szemléli az örökös forgatag embereit, akiket megöl az unalom. Arra gondol, ő „itt van, le van égve, és nem sok barátja maradt. Mondhatni egy sem. Mind-mind elszivárogtak, mint a füst.”