Óda

Ez itt a tél, ez itt a kezdet.

És ez itt a szoba, és ez meg

az ablak, és mögötte most

egy viszonylag enyhe éjszaka.

 

Nincsenek csillagok, nincsenek

szeplők, pelyhekkel megtömött,

tejfehér felhők úsznak az égen,

azokat nézem, míg párnádba

 

újabb ráncokat gyűrsz. Ez itt

az ágy, az ágyban mi ketten, itt

semmi sem történik kettőnk után,

egyikünk folyton a másik mellett

fekszik csupán, de álmában is

fekszik csupán a másik mellett,

 

éppen hogy eleven. Szárad a teste,

míg halkan sóhajt, nem vágyik másra,

míg kihagy a szíve, idegen tőle még

bármilyen bosszú, míg idegen tőle

a kegyelem; s hogy nem tehet

mást, forgolódik ártalmatlanul.

 

Így fekszem én is itt, önmagamra

várva, hogy mondhassak valamit,

legfőképp rólad, magamra nézve

érdek nélkül, igen, értelmetlenül.

 

Pár órája végignéztem azt, ahogyan

vetkőzöl. Hogyan szikráznak hajszálaid,

ha előbújsz a pulóverből, hogy villan

fel feszes bőröd, buggyannak ki

 

melleid, hogyan hagyja lélegezni

lábadat a harisnya, a hideg házban

hogyan állnak vigyázzba a karodon

a kis pihék. Hol rejtőznek rózsaszínű

hajlataid, melyeket máig csak én

láttam, hiszen csak nekem

 

mutattad. Kevesebb ez, mint áhítat,

de több talán, mint szemérmes szövetek

tornyosulása, vagy verőerek pimaszsága,

mert melletted én nem kívánok másikat,

mert úgy vágyom rád mindig még,

mint más az egyszerű igazságra.

 

Mondanék rólad már valami nagy-

szerűt, valami gyarlót, de szépet,

csakhogy épp magamról beszélek.

 

Ha magamról beszélek, kirohad

végül az összes fogam. Ha rád nézek,

én elfelejtem, hogy van gyermek, aki

nem benned fogan. Most rád nézek,

 

és képtelen vagyok félteni téged.

Már nem érdekel, hány sápadt szívű,

gyönge férfi gondol fényes ajkaidra,

míg zihálva, bárgyún onanizál,

már te érdekelsz. Ahogy belém

 

szagolsz, ahogy rám hajolsz lassan,

a hasznomat lesve, már kettőnk teste

érdekel, ahogy a körmöd alá szakad

a bőröm, ahogy a húsomba harapsz,

míg bordáid pengetem, ahogy már

engedem azt, hogy bántani próbálj.

 

Most viszont alszol. Míg ártatlanul

forgolódsz, a párnádba úszik pár hajszál.

 

Az ablakon nézek ki, épp kora tél van,

fehér az ég, mintha tiszta lenne, mintha

nem keringne pitiáner bűneinknek

piszka benne, mintha nem lenne

ennyire szeplős az arcod,

 

nem lakná ennyi anyajegy.

A fülcimpádon, a homlokodon,

de a szád sarkában is ott sorakoznak

a foltok: a bőröd, akár az alma húsa

és a magvak, az ajkaid érett, vastag

 

csipkebogyók. Lenge fürtjeid lángolva

nyaldossák könnyű nyakadat, két szemed

két borostyánkő, mézbarna fényükben

őriznek csillogó, fekete lényeket.

 

Most viszont tejfehér szemhéjad

látom, te azok mögött alszol épp,

és akármit álmodsz is, élvezed. S mert

ismerem mindenik egyszerű vétkedet,

boldogan ernyed el melletted kézfejem,

boldogan ernyedek melletted én.

 

És ez itt már egy másik tél.

Nincsen hó, és főleg nincsen

ernyedés; odakint a fák is éppen

görcsben állnak, jeges kérgük meg-

megroppan, szelek mikor bántják őket.

 

Hideg a szobánk is, eléggé hideg,

kellenek az engem tőled éjszakánként

elválasztó, vastag paplanok. Te fázol

jobban, te bújsz alájuk először. Már

 

ez itt a szobánk, és nem az a másik,

itt semmi sem történik, semmi sem,

mert hidegen hagy kettőnket a kényelem,

mert minket már az üres idő nem visel

meg. Nem esik most nehezünkre

 

bízni abban, hogy jó lesz így, hogy

nem fenyeget bennünket a ránk boruló

félhomály, ha élünk egymás pulzusától

elszakadva, vidáman és szabadon, ha

idegen tőlünk már, aminek szaga van.

 

Melletted fekszem, s mert így lenne

bölcsebb, de könnyebb már biztosan így

volna: megpróbálom pontosan azt elhinni

a hiányodról, amit te csak gondolsz róla.

 

Úgy nézek rád évek óta, tompa,

táguló pupillákkal, mint nem létező

végtagjára amputált lábú macskánk,

mikor egyedül van. Hiába minden,

 

lefekvés előtt is hiába omlanak

emlők vagy villan fel viaszos bőr,

mikor eleven már csak a kérdés

maradt, hogy kié most a kettőnk

 

ágya, kié ez a ravatal. Én úgy tudom,

hogy életben vagyok, mert hallom,

hogy lélegzel álmodban.

 

Talán ha kellően kitartó leszek,

maguktól is elmúlnak a veszélyek,

csakhogy épp magamról beszélek.

 

Ha magamról beszélek, dögkúttá

válik az ég felettem. Ha téged látlak,

én megbocsátom apámnak a házasság-

törést, amiből lettem. Most téged látlak,

 

és képtelen vagyok tartani tőled.

Már nem érdekel, hány sápadt szívű,

gyönge férfire gondolsz fényes ajkaiddal,

míg párnádra csordul sűrű, lomha nyálad,

már testeink közül a tiéd sem érdekel,

 

s ha lusta fejed gyűrött ágyneműdbe bágyad,

nem tűnődöm már süllyedő pelyheken, semmi

puhára nem törekszem, és nem jutnak eszembe

hamvas és könnyű nők, kívántak engem, majd

magamra hagytak, hát lassan és lágyan

folyjon a vérük. Másra se vágyom.

 

Éveink elteltek, s érdessé tettél. Szolgalelkű,

szende lányok nálad többel hiába áltatnak.

 

Mert nekem csak a szád a fontos, nem pedig

a súlya; nem pedig a vastag húsra fehéren

csorduló, csonka fény, és nem az íz. A szád

a fontos, annak kell most lényegesnek

lennie; a fogaidnak és a nyelvnek,

 

bármi szép beszédhibádnak, hogyha

egyszer hozzám szólsz, mikor hozzám

beszélsz. Ha boldog vagy, a hangod, mint

egy tiszta tüdő, bársonyos, és mély, akár

a fulladás. De mindennél jobban én

azt szeretem, ha nem vagy boldog,

 

és elvetemült sem, amikor nem vagy

szomorú sem, a homlokod akkor a leg-

derűsebb, amikor csak úgy elcsevegünk.

Lefekvés előtt sincs semmi lárma. Legfeljebb

néha majd imádkozhatunk egymásért, csak

óvatosan, csak távolról sem egymásra várva.

 

Ennyivel kell most beérnem. A hasznom

egyre kevesebb, én ezt is értem, csak hát

épp a testiségen nem jut túl, kinek teste van.

Most elalszom, hogy kettőnk eddig elkísértem,

elalszom, mert te is alszol, mert este van.

 

És megint csak egy másik tél.

Nem olyan rég havazhatott,

talán csak hogy megpróbálja

eltitkolni, leplezni a rothadást,

mi különben is rejtve volt már,

annyira mocskos az ablaküveg.

 

Téged ez most nem érdekel,

én pedig nem fogom lemosni,

mert ez az ablak egy másik ablak,

és amióta csak itt lakunk, ilyen,

idegenek mocskával viszont

 

semmi dolgom nincsen. Ez itt

az ágy, az ágyban mi ketten. Ez

itt a harmadik közös ágyunk, itt

megtörtént más is már kettőnkön

 

kívül, megtörtént más is már

nélkülem. Azt hiszem, a szűz hóról

egy tiszta pehelyre gondolok végül,

hogy a talajhoz érve, ettől a bűztől

mennyire szépen szédül el.

 

Még melletted fekszem, és éppen

ezt a lassú szívemet temetem, míg meg-

próbálom leplezni, hogy ennyire könnyen

tőrbe csaltad. Úgy hazudok önmagamnak,

mintha tényleg rászorulnál. De te nem.

 

Hazudnék úgy is, ha elhallgatnám, hogy

volt, mikor én is már hagytam magam, hogy

hagytam magam megkívánni, bár hajlataidhoz

hű maradtam. Úgy képzeltem akkor még, hogy

magadhoz hű maradsz annyira te is, mint

 

sóhajtáshoz a bordák, vagy mint holtakhoz

a ravatal. Én úgy képzeltem akkor még, hogy

megmártózni dögkútban vagy keresztvízben

annyi csak, mint megmártózni egyetlen vagy

 

egyetlen egy nőben. Hogy soha nem fogsz

ilyen csöndben elmaradni tőlem. Mondanék

most boldogan bármit, akármit az alkoholról.

 

Mondanám, hogy rám talált a romlás és

a rémület, viszont a rémület régen nem,

míg egyszer csak nélküled ébredtem.

 

Ha nélküled keltem, a bódulat volt

egyedül, ami ágyba vitt; ha velem háltál,

mi lélegzetenként tanultuk meg enyhíteni

egymás izzó álmait. Ha velem is háltál,

 

még ártatlan maradtál, izzadó szeplőid

ellenére. Még nem fogant meg bennünk

az ördög, még szentül hittünk önmagunkban,

még nem kurvultunk könnyedén el, egyikünk

sem, te sem, te sem, te sem tettél tönkre

 

semmit, és én sem álltam a tönk szélén,

még azt hittem a fájdalomról, hogy elkerül,

ha nem vállalom önként, én komolyan elhittem

magunkról mindent, s bármi történt, nekem úgyis

igazam volt, és igazam lesz, és igazamtól már

nem hiszem el, hogy megmenekülnék.

 

Enyém a legnagyobb bűnöd. Már nem nyer

mind feloldozást, ki megmártózik benned.

 

Hát hiába is, ha bánod, hiszen magamra

mértem. Mert neked már nem volt, akire

mérhetnéd. Mert bűzben és titokban csináltad.

Mert vidáman árnyékká imádtad önmagad,

akár az egyszerű istenek. Így lettél,

 

aki tőlem is idegen, akinek teste

és szervei nincsenek. Már nem a te

két szemed, ami sír, mert nem a te

tested sír általad. És nem az én két

karom ölel a testemhez, mert két

 

karom téged nem általam ölel. És ezért,

hogy neked már véred sincsen, és ezért,

hogy belőled nem fakad folt, mert te

magad lettél az állandó keringés,

tejfehér felhők mögött a hold.

 

A gyász, akár egy beteg patkány, minden

éjjel felvisít. Ha sokáig hallgatom, boldogan,

búsan, tudom, hogy ettől is megnyugszom

lassan, s mint kegyelmes kések a haldokló

húsban, megmártózom majd álmaimban,

megmártózom álmaimban valahára én is.

 

Úgy vágytam rád tíz éven át,

mint más az egyszerű igazságra: egy

kellően vonzó, mert sötét anyagra,

s hatalmas, pusztító napviharokra

fizikusdoktorok, műszerészek

 

és tündöklő arcú csillagászok.

Úgy vágytam rád tíz éven át, hogy

amihez kevés a lélektan s vegyészet, azt

általad egyszer már valóban megértsem:

hogyan tompulnak, hogy savasodnak el

 

szerelmek, évszakok, óceánok.

Hogy ajkaidhoz míg könnyű víz csordul,

könnyebben képzelsz el vastagabb ízeket,

levedző döghúst, hogy kóstolni milyen,

s a rothadó rostokat, miként

 

a szádat mossák. Majd titokban,

csöndben megtörténik, s a gyomrod

örökre megtanulja, mit jelent

 

az ártatlanság. Aztán csak elmúlik.

Áttétes szeplőink kegyelmes szikékkel

orvosok kimetszik, s mi fekszünk ismét

egymás mellett, hálásan és hegesen.

Így fekszem most én is itt, a saját

 

bőrömre várva, hogy ne rezzenjen,
ha hozzáérsz, hogy ne húzódjon a hártya,

 

a pupillám se szűküljön,

de tudom jól, hogy egyszer így

lesz, s hogy nem kell többé, nem kell

többé megszabadulnom. Már nem

 

félek a gonosztól, és nem

félek a jótól, csak irtózom

az okostól, és irtózom a ravasztól,

a gyengétől, a gyávától, a gyávától,

tőle főleg, mert megtanultam,

 

hogy főbe lőnek, ha elfutok.

Én maradok, én ebben hiszek.

Az én hitemet kikezdeni eddig

se tudtad, nem tudod. Tebenned

 

bízom elejétől fogva. Hát hiába is,

hogyha bántani próbálsz, és mindegy

lett bármilyen fájdalom, a szívemet

illető kérdések számomra kihaltak.

A hálám is mostantól méltatlan volna,

 

ha hálás is lehetnék egyébként tényleg,

amiért az üdvözülésből kettőnket végleg

kivontad. Magamhoz lennék most ennyire

méltatlan, mint méltatlan volna már

 

hozzád a bűnbánat, mikor boldogok mióta

nem lehetünk, azóta el sem kárhozhatunk,

mikor imádkozni sem egymásért, csupán

egymáshoz tudunk. Azt szeretném csak

 

elmondani, hogy méltatlan lett hozzánk

minden, mint minden egyes tévedésünk.

Azt szeretném csak elmondani, hogy ezzel

 

végünk. Te rajtam kívül megismertél

mást is már, és úgy láttad, hogy ez jó.

Te romlott lettél és elvetemült,

és azt láttad, hogy ez jó így;

 

te vaksággal verted meg

önmagad, hogy elveszítsed az életed,

és úgy láttad, hogy ez jó, hogy ez

nagyon jó. Te egyszerű lettél

 

és hatalmas, de hatalmassá lettem

én is, ha egyszerűen úgy döntöttem:

semmiért sem vesztelek el. Már ezért van

végünk, hogy nincsen többé végességünk,

csak kimondjuk, s a magunk mocska istenül;

 

hát képzeld el egyszeri büntetésként,

vagy gondolj rá nem várt örömként,

de nem idegen tőlünk most már

semmiféle öröklét.

Vissza a tetejére