Hajónapló; Haladóknak

 

 

Hajónapló

 

Ezt tényleg te írtad, kérdezte, és rögtön rágyújtott,

de nem úgy, mint aki ideges, mert a Kőszívű ember fiait

egyszer sem látta a kezemben a nyári szünetben, inkább úgy,

ahogyan azt egy jó könyv olvasása előtt mindig tette.

 

Pont ott nevetett fel olvasás, ahol én írás közben,

és én is felkacagtam ekkor, mert megörültem,

hogy nemcsak a vérünk, a humorunk is egy.

 

Kértem, siessen az olvasással, mert már két

napja ígérem a magyartanárnőnek, hogy

beviszem neki, lássa, tényleg kalandregényt

írtam az olvasónapló helyett,

mert azt ő is beláthatja, hogy egy expedíció

a kannibálok földjén sokkal izgalmasabb,

mint a Baradlay fivérek, bármi miatt

is kellett olvasni róluk.

 

Apám egy büszke kézfogás mellett azzal adta

vissza a füzetet, hogy védjem meg a becsületem,

ám kérjem is vissza azonnal, de a tanárnő

összefogta a füzetet a többiek olvasónaplóival,

majd amikor megkérdeztem  tőle, sikerült-e elolvasnia, 

csak annyit mondott fanyalogva,

hogy velem ellentétben ő először a kötelezőket

szokta elolvasni, és akkor azt gondoltam,

majd a többiekével együtt osztja ki.

 

A füzethalom kékjében végül nem láttam

meg a pálmafákat, amelyeket anyám a fantáziám

fölé növesztett, amikor is kiválasztotta

a füzetet az Ápiszból, mert ha a fia tényleg

egy kalandregénybe kezdett, akkor azt olyan

füzetbe írja, amit olyan érzés lesz saját könyvei

közül kivenni, mintha könyvtárból.

 

Amikor finoman jeleztem a tanárnőnek, lejárt

a kölcsönzési idő, ő annyit mondott,

a borító szép, majd visszahozza, én megköszöntem,

pedig ha tudtam volna, hogy soha nem látom viszont

a füzetet, azt mondom, ha a pokolban találkozunk,

vég nélkül fogja tőlem hallani, milyen trükkel

cselezte ki Jack a kannibálokat a hajótörés után,

és hogy mikorra is lesz kész az olvasónaplóval.

 

 

Haladóknak

 

Kisfiam, ide jutottam, mondta lemondóan, és nem

az onkológiára gondolt akkor, hanem a mobilján futó

bugyuta tévéadásra, mert mióta a daganat elvette

tőle az olvasást, kénytelen volt hangosabbra venni,

amit a nagyszobánkban elhallgattatott volna esténként,

mert ilyen háttérzajban képtelen volt olvasni.

 

Az esti látogatások alkalmával úgy terveztem, felolvasok

neki a történetemből, amit éjjelente írtam, hogy ha úgy

alakul, újra meg kell tanulnia olvasni, az én sztorim

legyen hozzá a mankó.

 

Végül úgy döntöttem, csak akkor rukkolok elő a művemmel,

ha hazajött a kórházból, legyen neki minden sor meglepetés,

de addig sem hagyhattam, hogy a rendes napi sugárkezelések

után kapjon a műholdról is egy dózist, ezért inkább

beszereztem egy MP3 lejátszót,

melyre feltöltöttem a Táncórákat Hrabaltól,

és miután elővettem a parányi szerkezetet, elmondtam,

mi várja rajta, mire ő boldogan javasolta,

üljünk is ki az egyik folyosóra.

 

Megmutattam neki, hogyan működik a lejátszó,

és magára hagytam a hangoskönyvvel még

a látogatási idő vége előtt, mert tudtam,

egyedül a legjobb találkozni egy ismeretlen történettel.

 

Másnap reggel csörgött a telefonom.

Aggódó hangon rebegte apám, hogy kisfiam,

valami nagy bajt csináltam, elromlott a lejátszó,

pedig olyan jól indult, aztán hirtelen

érthetetlenné vált minden szó, 

és én hallottam a félelmet a hangjában,

hogy mi van, ha nem is a kütyü, hanem az agya

kezdte el felmondani a szolgálatot.

 

Reggel besiettem hozzá, elindítottam a felvételt a lejátszón,

és a cincogó hang hallatán felkacagtam, hogy ne aggódj,

csak a lejátszó romlott el. Ő elmosolyodott, de éreztem rajta,

hogy mi van, ha ezt csak megnyugtatásképpen mondom.  

 

Aznap este nem írtam mást, csak a Táncórákat CD-re,

majd beüzemeltem régen használt discmanemet.

Ezt aztán lehet nyúzni egész nap, gondoltam.

Másnap bementem apámhoz, és most én kértem,

menjünk oda, ahová a múltkor, hoztam valamit.

 

Bedugtam a fülhallgató egyik ágát a fülébe,

a másikat a sajátomba, elindítottam a felvételt,

és boldogan néztem apámat, hogyan szabadul fel szóról szóra.

Így hallgattuk együtt a hangoskönyvet, amíg meg nem jelent

a nővérke, aki a harsány kacagás hangjait követve talált

ránk az épület legeldugottabb folyosóján.

Balogh úr, hát itt vannak, igazán abbahagyhatnák

a vihorászást, már rég vége a látogatóidőnek, pirított ránk.

Akkor még biztos voltam, hogy nem szól közbe

semmilyen köpenyes, és a neki írt történetemen

fog ugyanígy derülni a nagyágyunkon olvasva.

Vissza a tetejére