Mona Lisa elrablása

részlet egy készülő regényből
 
Éppen befejeztem az olvasást, amikor ismét fordult a kulcs a zárban, aztán meghallottam Tibi Mona Lisához intézett parancsszavait:
– Ül! Mondom, ül! Maradj már veszteg, amíg leveszem rólad a hámot, te!
Aztán valami éktelen bűz csapta meg az orromat, ami a másnapossággal folytatott küzdelmem minden addigi sikerét semmissé tette.
– Mi az ördög kénköves segge bűzlik ennyire, te Tibi?
– Majd meglátod, csak hadd pakoljak ki – felelte, és amint kifordultam a hálószobából, láttam, hogy mindenféle étkeket rakodik a hátizsákjából a hűtőszekrény polcaira.
– Amúgy tudtad, hogy németül a bűzleni meg a bagózni nemcsak asszonánc, hanem kancsal rím is? Rauchen, riechen.
– Ez mind szép, Tiborom, de a mostani állapotomban nem tudok nagyon örülni neki.
– Csak semmi pánik, barátom! A másnaposságot etetni kell, és rögtön azt tesszük majd.
– Tibi, nem hiszem, hogy én most bármit is...
– Ne aggódj – vágott közbe. – Tudom, hogy mi való az ilyen alkalmakra. Kipróbálod az olmützi diétát, az a jó ilyenkor. De először Mona Lisának adunk enni – tette hozzá, miközben egy félliteres, nyüvekkel teli befőttesüveget emelt ki a hátizsákból.
– Mi a franckarika az, te Tibi?
– Lisztkukac és viaszmolylárva. Most árulnak banántücsköt is, de attól Mona Lisa megijedt, amikor kicsi volt, úgyhogy nem eszi meg. Legalábbis az előző gazdája így mondta.
Azzal kisietett a konyhából, be a nappaliba, ahol Mona Lisa terráriuma állt, és amikor alig fél perc múlva visszatért, már csak félig volt telve kezében a nyüves üveg.
Lerakta elém az asztalra, aztán tovább folytatta a kirakodást. Jókora fejes salátát húzott elő a hátizsákból, leszakított róla egy levelet, apró cafatokra tépdeste, és beleszórta a befőttesüvegbe a férgeknek.
– Hogy az eleség se maradjon éhen. A maradékot meg majd megesszük mi. Ezzel, ni! – és áttetsző nejlonba csomagolt, vörösessárga korongocskákat vett elő a zsákból.
Az orromat ismét megcsapta az irgalmatlan bűz, amely teljes elevenséggel idézett fel bennem közel két évtizede elfeledettnek hitt emlékeket a gimnáziumi tornaöltözőről meg a térdzoknimról fociedzés után.
– Mi a keserves ménkű ez, te Tibi?
– Ez, kérlek, az olmützi pogácsasajt. Más néven kvargli. Vagy csehül: tvarůžky. Ha úgy könnyebb – eresztett meg felém egy bicskanyitogatóan leereszkedő kacsintást, miközben két kistányéron megvetette a salátaágyat a sajtkorongoknak.
– Istentelenül bűzlik.
– Az a jó – felelte Tiborom. – Ne haragudj, hogy nem tudom illő módon tálalni, de hát éhesek vagyunk.
Egy pillanatig komoly kísértést éreztem rá, hogy közöljem vele: a többes szám, már ha engem értett bele, nem áll. Végül inkább megkérdeztem:
– Ugyan milyen volna az illő tálalás?
– Hát hogy miután megvetted a sajtot, még két ablaktábla között, a napra néző oldalon rohasztod egy-két napig. A helyiek úgy mondják, akkor jó, ha már kopogtat. A legjobb pedig akkor, amikor magától bejön. De hadd ne csináljak mindent egyedül, fogd meg szépen az egyiket, és tedd szépen rá a salátalevélre.
Sárga volt, iszamós és nyálkás.
– Tibi, ne gyötörj már, ez olyan, mintha takonyban pácolták volna!
– Az nem takony, hanem a baktérium, amitől végül ez lesz a túróból. Ne aggódj, baráti baci, jó neked.
Bár sohasem törtem biológusi babérokra, azt azért én is tudtam, hogy a bacilus meg a baktérium nem ugyanaz, de ráhagytam.
– Idenézz! – csippentette két ujja közé az egyik nyálkás korongocskát, és az ablak felé emelte.
Mint a borostyánon, úgy sütött át a nap a sajtkorongon, amelyet hirtelen jóval kevésbé találtam taszítónak.
– Csoda szép, ugye! És egyszázaléknyi zsír sincs benne. Ennél sajtabb sajt nem is létezik!
Vélhetően hozzászokhatott az orrom az eleinte oly iszonytatónak tűnő bűzhöz, mert meglepetésemre egyáltalán nem esett nehezemre a számhoz emelni a sajtkorongocskát. Beleharaptam – az ujjaim számára oly taszító nyálka selymessé nemesedett az ajkamon –, és elöntötte a számat valami kellemesen sós, egyszerre lágy és ellenállhatatlanul intenzív íz.
– Se oltóanyag, se tartósítószer. Semmi aroma. Színezék nuku. Csak túró, só és a baktériumok.
– Van még? – csámcsogtam Tibire.
– Persze hogy van. De a baktériumok mellett másik barátunkról, a gombáról se feledkezzünk el. Attól lesz teljes az olmützi diéta.
– Nehogy már valami gombával rontsd el ezt a csodasajtot.
– Ez nem olyan gomba lesz. Hanem élesztő. Abban a formájában, amit azután nyert el, hogy közös fürdőt vett a komlóval meg a malátával nyugat-csehországi forrásvízben – és elővett a hűtő rekeszéből két palack Pilsner Urquellt.
Ha fél órával korábban teszi ugyanezt, bizonyosan nem állom meg öklendezés nélkül. De most, a jó sós olmützi büdöskék után nagyon is kívántam egy korty hideg sört. Ami Tibor jóvoltából meg is érkezett. Úgy, ahogy a pilsenihez illik, hasas krigliben, kétujjnyi vastag habkoronával a tetején.
Amikorra félig ürült a korsó, már kezdtem ismét embernek érezni magam.
És ettől ismét az eszembe jutott a kérdés, amit rögvest ébredésem után feltettem volna Tibor barátomnak, ha nincs házon kívül éppen.
– Te Tibi, azt a szöveget a középkori lakodalomról meg a faramucizókról, azt tényleg én írtam?
– Igen is, meg nem is. Ha azt kérded, ki pötyögte bele a gépbe a sorokat, és aztán kicsoda nyomtatta ki, nos, az én voltam. De ha arra vagy kíváncsi, kinek az agyából pattant ki a szöveg, akkor a tiédből, barátom.
Önkéntelenül is kihúztam magam a székemen.
– Persze abszint kománk segítségével – próbálta röpte legelején szárnyát szegni büszkeségemnek Tibor. – Alig álltál a lábadon, de úgy szónokoltál, mint valami sörben fogant Ciceró. Alig találtam meg a billentyűket a röhögéstől.
– Aha.
– Figyelj, Milán – csillant meg Tibor barátom szemében a kíváncsiság. – A faramuci az tényleg arról szólt, hogy a középkorban egymás tökét rángatták szíjakon az asztal alatt?
– Mittudomén!
– Nem számít, én elhittem.
– Örülök. Legalább csináltam valami hasznosat is. Mert, tudod, nem tölt el valami jó érzéssel, hogy tegnap butára itatsz abszinttal...
– ...állj meg, azt nem én vettem, hanem a csehek...
– ...hogy aztán ma szétszakadjon a fejem a másnaposságtól, de ébredés után egy óra hosszával már megint sörrel itass. Tudod, eléggé szégyentelennek érzem magam attól, hogy amíg otthon Emese éppen az apja halálát próbálja kiheverni, addig mi itt úgy teszünk, mintha megint Pesten lennénk húszévesek – tettem hozzá, amiről eszembe jutott, hogy a tegnap tollba mondott szöveg nyomtatópapír-paksamétája alatt még mindig ott várja apósom hagyatékából a kék dosszié, hogy beleolvassak.
– Na ide figyelj, Milán! Kezdjük azzal, hogy bármikor felállhattál és hazajöhettél volna. Ugye? Nálad voltak a kulcsok, amiket tegnap másoltam, nem? És folytassuk azzal: van benned annyi hiúság, hogy tudd, az a faramucizós szöveg bizony eléggé jól sikerült. Úgyhogy inkább hálás kellene hogy legyél nekem, mintsem hogy szemrehányásokat tegyél.
Felé fordított tenyérrel feltartottam a kezem, jelezvén, hogy meggyőzött, és kész vagyok kapitulálni, de mielőtt még egyetlen szót szólhattam volna, így folytatta:
 – Úgyhogy most elviszlek valahová, hogy inspirálódj egy kicsit. Írjuk meg ezt a történetet együtt. Ha majd elfogy a lendületed, én felveszem a fonalat, ha pedig én akadok el, akkor te folytatod majd. A Szapáry Tibor – Kerekes Milán szerzőpáros első közös műve. Na jó, Kerekes Milán – Szapáry Tibor is lehet. Majd az első könyvön emígy, a másodikon amúgy tüntetjük fel, és így tovább. Egyenjogúság. Partnerség. Szerzőtársi szövegtermelő szövetkezet. Na?
– Én benne vagyok – feleltem, és nem is kellett nagyon színészkednem ahhoz, hogy némi lelkesedés is kihallatszódjék a hangomból.
– Akkor készülődj. Megnézem, Mona Lisa végzett-e a férgekkel. Amint igen, felszerszámozom, aztán iszkiri!
Amíg ő ráügyeskedte Mona Lisára a hámot, gyorsan bepötyögtem telefonba egy sms-t Emesének: „Hogy vagy, Drágám? Itt minden rendben, még dolgozni is tudtam egy kicsit. Most indulunk várost nézni.”
Nem volt az üzenetben semmi, amit ne tudtam volna igaznak.
Már a Pellicova utcán jártunk, és a kültéri edzőtermet is magunk mögött hagytuk, amikor megjött a válasz: „Minden rendben, Milán. Óratervet írok éppen. Érezd jól magad. Megérdemled.”
Hirtelen rám tört a vágy, hogy visszaforduljak, összepakoljak, megköszönjem Szapáry Tibinek a szíves vendéglátást, és hazavonatozzak Emeséhez. Aztán emlékeztettem magam arra, miért is vagyok itt. Hogy már minden tőlem telhetőt megpróbáltam, hogy továbblendítsem asszonyomat a következő szintre a gyászmunkában. S hogy vétek volna nem engednem kipróbálnia, mire jut egy egyedül töltött hét alatt, amikor valóban csak önmagára kell figyelnie, és zavartalanul ügyködhet azon, hogy átbútorozza a lelkét életének hátralévő, apja nélkül töltendő részére.
Éreztem, egyre szűkebb körökben kerülget a ború. Szerencsére ekkor Tibi eleresztett egy az udvarias kérleléstől a szemrehányó dorgálásig terjedő tirádát a mellette szűk pórázon és túlontúl komótosan baktató Mona Lisa felé, aztán felém fordult.
– Szóval a mai program egy inspirációs túra lesz, hogy könnyebben írhasd tovább Mihály bácsid meg Jánoskád történetét. Jut eszembe: ideje volna, hogy kiderüljön az is, mi a főhősöd neve.
– Figyelj, Tibor – feleltem. – Ma merüljünk kissé szelídebben a cseh éjszakába...
– ...morva...
– ...jó, akkor a morva éjszakába, hogy holnap emberi időben fel tudjak ébredni, aztán szerét ejtem annak is. A következő fejezet legyen az enyém.
Szapáry Tibi elégedetten elvigyorodott.
– Derék ember vagy, Milánom. Hogy jól menjen az írás, ma Jókaival kezdjük a napot, és az ördög segge alatt fejezzük be majd.
Ekkor értünk a Pellicova utca végére. Hirtelen egyértelművé vált az, amit addigi sétánk alatt alig éreztünk. Az ugyanis, hogy a belváros kellős közepén vagyunk. Amint a lámpa Mona Lisa-zöldre váltott, átsiettünk a villamossínek szabdalta úttest túloldalára, ahol tüstént elkezdett félreismerhetetlenül középkori módon széttartani a városszerkezet. Balra macskaköves ívben kezdett ereszkedni egy szűk utcácska egy templom felé, mellette belső udvar nyílott, amelyet a jövés-menésből ítélve átjáróházként használtak útjukat lerövidítendő a helyiek.
– Ez a bejáró hová vezet? – kérdeztem Milánt.
– Attól függ, melyik utat választod, miután beléptél rajta. Intézheted úgy, hogy a domonkosok templomához vagy a Szent Mihály-templomhoz juss ki a végén, de akár a Káposzta téren vagy a moziban is kilyukadhatsz, ha ismered a járást. Ha pedig jobbra nézel – irányította tekintetemet egy szemlátomást nemrégiben felújított fehér falú, favázas erkélyekkel és oldaltoronnyal ékesített, négyszintes palota felé –, azt a házat láthatod, ahol Ferenc Jóska szokott volt megszállni, amikor átruccant Brünnbe. De most nem oda megyünk, hanem egyenesen előre, a Káposzta térre.
Aztán ügetésre fogta Mona Lisát, és előresietett az előttünk nyíló, szélesebb utcán, amelyről bal felől néhol szűkebb, sikátorszerű bejárók nyílottak, és végül egy meghatározhatatlan formájú térbe torkollott, amelyet éttermek és kocsmák teraszai szegélyeztek. Az egyik homlokzatáról – most, hogy visszakeresem a telefonomon az akkor készített fotót, látom, hogy U Třech Čertů a neve – három ördögpofa vigyorgott. Már kezdtem megijedni, hogy máris a nap Tibi által ígért befejezésének helyszínére érkeztünk, és azon kezdtem tűnődni, hol maradt el útközben Jókai, ám ekkor Szapáry barátom megnyugtatott:
– Ne kukucskálj olyan kétségbeesetten a kocsma felé, lesz majd sör is, de nem itt. Előtte még meglátogatjuk a magyar Trenket. Azaz csak részben. Mínusz hüvelykujj.
Éppen azt kezdtem volna magyarázni Tibornak: értem én, idegenvezetőmként fontosnak tartja felkorbácsolni a kíváncsiságomat, de azért néha beszélhetne úgy, hogy én is értsem. Ám mielőtt megszólalhattam volna, egy tágas térre fordultunk, ahol zöldségesek árulták standjaikon a portékájukat. Mindenféle színű és formájú paprikák kínálták magukat az asztalkákon, paradicsomok gömbölyödtek, tökök és cukkinik nyújtóztak, eprek, barackok és fűszernövények illatoztak. Ám nem sok időm maradt nézelődésre, mert Mona Lisa úgy tett, mintha napelemmel működött volna – a nyílt téren, ahol közvetlenül érte a fény, valóságos loholásba fogott a gyíkocska, úgyhogy már nem kellett Tibor barátomnak arra ösztökélnie, hogy szedje azt a négy lusta lábát, hanem inkább azon igyekeztünk, hogy sikerüljön lépést tartanunk vele.
Átvágtunk a mindenféle földi jóval megrakott asztalok között, aztán betértünk az egyik mellékutcába. Ahogy ismét rávetült a házak árnyéka, Mona Lisa is lassabbra fogta a tempót. Az utcácska végül térré szélesedett, amelynek a túlfelén kolostor magasodott. Mellvédjéről kőszentek szemlélték a járókelőket, homlokzatán pedig Assisi Szent Ferenc mozaikváltozata prédikált a madaraknak.
– Mona Lisa, ha szárnyat növesztenél, hozzád is biztosan lenne néhány jó szava – fordultam a sisakos kaméleonhoz. A jószág szemmel láthatóan kezdett szürkésebb árnyalatot ölteni a macskaköveken. Elindultam felfelé a kétszárnyú templomajtóhoz vezető lépcsőkön, de nem jutottam messzire.
– Ácsi! – kiáltott utánam Tibor. – Nem a templomba megyünk, hanem alá.
Tettünk néhány lépést lefelé a macskaköves lejtőn. Mona Lisa mintha már ismerte volna a járást, vagy egyszerűen csak melege lehetett, mindenesetre egy hirtelen mozdulattal besurrant a kolostor falában nyíló bejárón. Megfeszült Szapáry Tibi kezében a póráz, és a kaméleon után siettünk a hűvös falak közé. Tenyérnyi terecskére jutottunk. A túlvégében nyílott a kripta bejárata.
Tibor megint csehre váltott, és megvásárolta a belépőjegyeket. Aztán beléptünk a brünni múmiák otthonába.
Az első teremben fekete textillel fedett emelvényen nyújtózott egy üvegfalú koporsó. Benne egy férfialak, amely így, múmiává aszottan is igen impozáns alkatúnak tűnt. Beesett arcából fehéren ragyogott ki ínytől és hústól immár fedetlen fogsora, éles kontrasztot alkotva szemgödrének sötétjével. A halott karja keresztbe volt téve arasznyival a mellkasa alatt, és az az érzésem támadt, hogy valami nagyon nincsen a rendben vele. Már ha egyáltalán bármi is rendjén való volna abban, amikor egy bő harmadfél évszázada halott férfi összeaszott teteme fekszik előtted ágyékkötőben.
Ekkor értettem meg Szapáry Tibi korábbi mondatát arról, hogy Trenk bárót csak részben lesz alkalmunk majd megszemlélni.
Önkéntelenül is suttogóra fogtam, amikor Tibihez fordultam a kérdéssel:
– Jól látom, hogy hiányzik a bal hüvelykujja?
– Neki már nem hiányzik, Milánom.
– Jaj, Tibi...! Na de tényleg.
– Komolyra fordítva a szót: igen is, meg nem is. Annyit pontosan tudhatunk, hogy legalább száz évig bal hüvelyk nélkül feküdt a kriptában. Ha olvastad Jókaitól A két Trenket és a Trenk Frigyest, akkor tudhatod, hogy eléggé problémás volt a fickó. Kissé heves vérmérsékletű, hogy visszafogottan fogalmazzak. Olyannyira, hogy amikor az orosz seregben szolgált, majdnem kinyírta a saját felettesét.
– Nem túl okos lépés.
– Azt még megúszta. Később azt is megbocsátották neki, hogy az osztrák császári seregben is véreskezű, szadista állatként bánt az embereivel. Kit érdekelt, ha közben rendre győzelemre vitte a hadat az örökösödési háborúban!
– De ha jól emlékszem, mégsem aggkori végelgyengülésben halt meg.
– Jól emlékszel, Milán. Ugyanis volt valami, amit még neki sem tudtak megbocsátani. Olyan katonák után vett fel zsoldot és ellátmányt, akik csak papíron léteztek. Ravasz, mi? Nem volt kivételes ügylet ez akkoriban. De ha úgy művelted, hogy közben lépten-nyomon mindenkinek beszólogattál az udvarban, az bizony nem volt életbiztosítás. Úgyhogy Trenk barátunkat végül annak rendje és módja szerint halálra ítélték.
– Itt végezték ki Brünnben?
– Sehol sem végezték ki. Vagyis: ahogy vesszük. Kegyelmet kapott Mária Teréziától, aki a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre enyhítette.
– Szép volt tőle.
– Annyira azért nem. Van egy helyi vicc itt Brünnben, ami arról szól, hogy annak idején a Špílberk volt a leghumánusabb börtön.
– Hogyhogy?
– Mert a Špílberkben az életfogytiglan is legfeljebb két hónapig tartott. Senki sem bírta ki élve annál tovább odabent.
Egy sóhajnyi szünet után Tibor barátom így folytatta:
– Ami pedig a hüvelykujját illeti, több elmélet is született arról, hogyan tűnhetett el. Biztosan nem tudhatni, még annak ellenére sem, hogy nemrégiben megkerült.
– Megkerült? Hol?
– Véletlenül találtak rá a városi múzeumban, ha jól emlékszem, lomtalanítás során. Képzeld el, mit szólhatott az illető, amikor egyszer csak a kezébe került egy mumifikálódott hüvelykujj! De csak hogy még bizarrabb legyen a történet, a muzeológusok rögtön valóságos nyomozásba kezdtek, hogy kiderítsék, hol van a test, amely a gazdátlan hüvelykhez tartozik. Röntgenezgették, meg ujjlenyomatot vettek róla, ilyesmi. Végül arra jutottak, hogy Trenk hiányzó hüvelykjére sikerült rábukkanniuk. Van ismerősöm az orvosi egyetemen, egy rozsnyói magyar lány tanít ott gyógyszerészet-történetet, tőle tudom, a kollégái közül is dolgoztak néhányan a múmiahüvelykügyön. Azt mondja, szerinte a múzeum hamarosan bejelenti majd, hogy ünnepélyes keretek között visszaadják múmia-Trenknek a hüvelykujját.
– De mégis, hogyan veszhetett el annak idején?
– Valakinek kellett róla a rózsafüzér, és lecsavarta. Mittudomén.
Mintha még Mona Lisa is kissé komorabban araszolt volna mellettünk, amikor folytattuk utunkat a kripta belsőbb termeibe.
Boltíves folyosókon haladtunk, mélyen a kapucinusok temploma alatt, mígnem az egyik járat végén üvegfal állta utunkat.
Mögötte takaros rendben, egymás mellett hevertek kétoldalt a szerzetesek múmiái. Ők nem hastájékon nyugtatták a kezüket, mint Trenk, hanem a mellkasukon, ahogy az tisztességes szerzetesmúmiához illik. Legalábbis itt, ebben a kriptában ez volt a trend, amit, mint hamarosan észrevettem, egyetlen kapucinusbarát-tetem tört meg. A halott ínytelen fogsora jobbjának mutatóujját harapta, és ha egy mumifikálódott arc alkalmas arra, hogy érzelmeket fejezzen ki, akkor erről bizony mérhetetlen rettenet és kétségbeesés sugárzott.
– Te Tibi, ez itt megpróbálta holtában lerágni a saját ujját?
– Valószínűleg nem holtában. Hanem amikor magához tért. Téves diagnózis, mittudomén. Nemegyszer megesett a régi időkben, hogy valakit halottnak hittek, aztán váratlanul feleszmélt. Mondják, az Alföld némely fertályán szokásban is volt vékony tűvel átszúrni a halottak szívét, biztos, ami biztos alapon. Állítólag egyébként Gogol koporsójára is úgy találtak rá, amikor exhumálták az újratemetés előtt, hogy a fedél ki volt kaparva belülről. Rengeteg betegség van, ami annyira meglassíthatja a szívverést, hogy a pulzus alig észlelhető, és a beteg mintha már nem is lélegezne. Ennek a szerencsétlennek pedig, mint láthatod, annyi ereje sem maradt, hogy felálljon, és legalább elkezdhesse keresni a kiutat végső nyugvóhelyéről. Ott hevert a sötét, hideg kriptamélyben, jártányi erő nélkül, aztán amikor rájött, mi történt vele, és beleőrült a felismerésbe, nekilátott, hogy kínjában lerágja a saját mutatóujját.
 
Nem volt virágos jókedvünk, amikor kiléptünk a kriptából. Bárhogy is igyekeztem, nem álltam meg, hogy ne folyton otthon hagyott Emesémre gondoljak, meg az apjára, alig pár héttel azelőtt néhaivá lett apósomra. És olyan dolgokra, hogy vajon igaza volt-e Hajnóczy Péternek, amikor azt írta: „A porladási idő: 25 év.” És hogy vajon az apósom halála óta eltelt idő alatt milyen változások zajlanak le egy holttestben. Erről aztán eszembe jutott, hogy a nyári hőség a sírgödör mélységének dacára is bizonyosan felgyorsítja a bomlást. Ez pedig azt a gondolatot indította el bennem, hogy igazából nem a holttestben lezajló folyamatok sebessége számít, hanem az, milyen gyorsan mennek végbe a hátrahagyottak lelkében azok az események, amelyeknek törvényszerűen be kell következniük. Erre azonban képzeletem belső vetítővásznán peregni kezdtek a képek az imént látott múmiákról, a film narrációja pedig egyetlen kérdés volt: „Látod, hogy a törvényszerű alól is van kivétel?” Ettől aztán ismét Emesére gondoltam, és elkezdtem érzéketlen, gyalázatos és nemtörődöm férjnek érezni magam.
Talán jót is tett, hogy a városközpont sétálóutcáján folytattuk utunkat, amely nyüzsgött a járókelőktől, és időnként a villamos előtt is szét kellett rebbennie a tömegnek, így az adrenalinnak sem maradtunk híján. A főtéren megálltunk a szökőkút előtt – Mona Lisa, Tibor barátom sisakos kaméleonja jóízűen lefetyelt a korong alakú építmény falán lecsorgó vízből –, aztán tovább sétáltunk az egyik mellékutcán, egy tűszerűen karcsú, sötétzöld bádogcsúcsban végződő templomtorony felé.
– Nézd csak, Milán! Ott, középen, éppen az ablak íve felett – mutatott Tibor a toronyra.
Jó darabig eltartott, amíg megpillantottam. A boltív legfelsőbb pontjában csökött kis kőördögöcske gubbasztott, jókora ülepet pucsítva szemérmetlen pózban a főtér irányából érkezők felé.
– Ez volt annak idején a németek temploma, a Szent Péter és Pál-katedrális a Petrov-hegy tetején, meg a cseheké. Mármint a morváké. Ha jobban megnézed, ez az ördög éppen a Petrov irányába tologatja a farát. Ilyen okosságokat fundáltak ki errefelé a derék katolikusok más nyelven szóló hitsorsosaik bosszantására.
Kripta előtt ezt talán mókásnak is találhattam volna, de így, kripta utáni lelkiállapotban már nem vettem a lapot annyira. Tibor láthatta, hogy elérkezett az idő hagyományosan sikeresnek bizonyult kedélyjavító eljárások alkalmazására, ugyanis így szólt:
– Amikor pedig azt mondtam, hogy a napot majd az ördög segge alatt fejezzük be, remélem, magától értetődött, hogy ez sörrel történik majd.
– Bárhogy is lesem, egyetlen sörcsapot sem látok itt, Tibor.
– Ne haragudj, Milánom, költői túlzásba estem. Sörcsap is lesz, csak nem pont az ördög segge alatt. Hanem a templom másik végénél.
Már nem is lepődtem meg azon, hogy bár a templom bejáratánál – amely mellesleg zárva volt – egyetlen árva lélek sem lézengett, az isten házának otthont adó tér túlfeléhez közeledve egyre sűrűbb tumultuson kellett átküzdenünk magunkat. A tumultust alkotó felebarátaink ugyanis mind söröskorsót tartottak a kezükben.
– Ez a söröző a Na Stojáka. Azt jelenti, talponálló. Látod, miért. Van benne asztal és szék is, csakhogy vendég mindig legalább ötször annyi, mint amennyit le lehetne ültetni odabent. De azokért a Ferdinandokért, Chotěbořokért, Harrachokért meg kézműves ale-ekért, amiket itt csapra képesek verni, nem is nagy felár, ha állva kell meginnod.
Abból a korsó bivalyerős, mézzel lágyított Harrachból ítélve, amit ott és akkor legurítottam vele, miközben a sétába belefáradt Mona Lisa egyre lustábban heverészett a lábánál, kétségkívül igaza volt Tibornak. Ám aznap mégsem éreztem szükségét annak, hogy alaposabban megmerítkezzünk a sörhab alatt.
Tibor háza felé tartva a Pellicova utcán megint eszembe jutott az ujját rágcsáló szerzetes.
– Te Tibi, ezek szerint tehát simán megtörténhetett, hogy valakinek beadtak valamit, megetették légyölő gombával, vagy megitatták a nyers mák főzetével, aztán úgy bekómált, hogy a kriptában vagy a koporsóban tért csak magához?
– Haha, látom, sikeres volt az inspirációs túra. Kérdésedre válaszolva: szerintem simán. Már csak azt kell kiötlened, miért dugták kolostorba az illetőt, és miért kellett végül eltenniük láb alól. Ilyesmi pont beleillene a mi regényünkbe is, nemdebár? Szerintem otthon vegyél is egy jó kiadós fürdőt, az szárnyakat ad a fantáziának, aztán ülj neki a következő fejezetnek. Remélem, termékeny éjjeled lesz.
Szapáry Tibi megint magából indult ki: azt hitte, én is éjjel dolgozom és nappal alszom.
Tévedett.
Aznap este csak egyetlen szót írtam le. Emesének, sms-ben, ezt: „Szeretlek.”
„Én is szeretlek” – érkezett meg kisvártatva a válasz.
Azzal az érzéssel aludtam el, hogy bármennyi nehéz pillanatban is volt részünk az elmúlt pár hét során, valahogyan mégis minden rendbe jön majd.

Vissza a tetejére