Éhezésről, jóllakásról, ars poeticáról

Éhes ember nem olvas.
De lehet-e éhes valaki Budapesten?
Ontja a gyümölcseit a nyár, potyog a földre a ringló, a szilva, a mandula, a bokrokon megrohad a szőrös fekete szeder, egy iskolára való gyereket lehetne jóllakatni a budapesti kertekből kikandikáló, játszóterek, senkiföldjék szélén termő, pocsékba menő gyümölcsökkel. Élelmes ember augusztus végén zsákot hord magával, abba pakolja a lehullott diót, mandulát, mogyorót. Szedret nem érdemes nejlonszatyorba suvasztani – megromlik, levet ereszt –, azt a gondos anya és háziasszony zárható fedelű, műanyag vödröcskébe gyűjti.
Élelmes ember persze nemcsak a gazdátlan fákat, bokrokat deríti fel, nemcsak lekvárt főz a zsákmányolt ringlóból, málnából, szederből, hanem jól kiismeri magát a budai utcákban is. Jól tudja, hogy a budai társasházak kertjeit mely lépcsőkön lehet a legkönnyebben megközelíteni, hogy hol vannak a legveszedelmesebb kutyák, hol élnek a legidegbetegebb, már egy idegen arc láttán rikácsoló szomszédok, mely elhagyott cseresznye- vagy körtefát nem őrzi senki. De a nyáresti családi élelemszerző portyák megfelelnek a l’art pour l’art ismeretszerzés céljaira is. Vigyük magunkkal a gyereket, mutogassunk neki elhagyott szecessziós villákat, csodáljuk meg vele a város legfestőibb pontjait, járjuk be vele a főváros történelmi emlékhelyeit!
Könyvek, könyvek, könyvek. Hát nem hasznosabb egy irdatlan mézeskalács ház, ahol boldog-boldogtalan jóllakik?
Persze a szegények sem csak gyümölccsel, virággal, édességgel és költészettel élnek. Befőzhetjük a szedret, a málnát, elrakhatjuk télire a diót és a mandulát, de szükségünk van húsra is, hogy gyerekeink megfelelően teljesítsenek az iskolában, és hogy a saját immunrendszerünket felkészítsük a télre. A közismert megoldások gusztustalanok és embertelenek. Turkálhatunk rohadó szendvicsmaradékok után a pályaudvarok, strandok, bevásárlóközpontok környékén. Az így szerzett hús romlott, egészségtelen, visszataszító. Pedig a húsevés – mint minden a világon – csak kulturális kérdés. Az emberek nem eszik meg a gólyát, a pacsirtát, a kukacot, a békát, sőt egyesek viszolyognak a lóhústól, de szinte senkinek semmi kifogása a brazil vagy vietnami csirkegyárakban kínzott, egymás hegyén-hátán nevelt szárnyasok ellen. Nemcsak „kifogásuk” nincs, hanem egymás haját cibálják a maradékokért
Gyermekünknek érdemes elmagyarázni, hogy a szabadon nevelkedő galamb, veréb vagy szarka húsa sokkal egészségesebb, mint a lefagyasztott szárny, zúza vagy far-hát. Ráadásul egy városi madarat elejteni sokkal nagyobb kaland és dicsőség, mint kiemelni egy bevásárlóközpont hűtőpultjából egy halott szárnyas maradványait. Semmiképp se szégyelljük a hajnali portyákat! Vigyük magunkkal a gyereket egy vidám vadászatra, tanítsuk meg a rejtőzködés, csapdaállítás, támadás fortélyaira! És miközben felkutatjuk a Budapesten és környékén élő madarakat, ne felejtsünk el a gyereknek a mai élelemtermelés cinizmusáról, a természetes élővilág sokszínűségéről, a környezetvédelem fontosságáról is beszámolni.
Nem is kell a parittyával elejtett varjút vagy galambot paleopulykának vagy paleocsirkének neveznünk. Hiszen senki nem kényszeríthet bennünket arra, hogy a vasárnapi ebédet rántott csirkés, kovászos ubis, dobostortás középosztálybeli lakmározásnak álcázzuk. Nyugodtan elmesélhetjük a szomszédnak, a gyerek osztályfőnökének, hogy mi újdonsült vadászok vagyunk, a parkokban nemcsak kamillavirágot vagy csalánlevelet csipegetünk, hanem vadászunk, zsákmányolunk. Belakjuk a nekünk rendelt várost; Budapest, az ehető és lakható város útikönyve, topográfiája, részletes természetrajza – talán ez lenne a leghasznosabb irodalom. Az elhagyott gyümölcsfák, a madár-gyülekezőhelyek, a legkülönfélébb élelemlelő helyek pontos lajstroma. Rajzos útikalauz versbetétekkel, receptekkel (csókaszívsaláta, ürgepörkölt Jókai-módra), praktikus jó tanácsokkal. Egy vad város térképe, ahol gondosan megjelöljük a szeder- és berkenyebokrokat, a legjobb halászhelyeket, és nem feledkezünk meg a város kulturális nevezetességeiről sem. A szegények enciklopédiája, amely megtanít arra, hogy valódi dzsungelként, szégyen és pénz nélkül használjunk egy világvárost. A mi városunkat.
Végignézve a könyvesboltok unalmas kínálatán, és magunk elé képzelve a tízezer, még mindig létező, bár sokszor komoly pénzzavarral küzdő olvasón, nem ez volna-e a legdemokratikusabb művészet? 

Vissza a tetejére