A szolnoki bombázás

regényrészlet

Van isten, hát persze, miért ne lenne. Micsoda oktalanság megkérdőjelezni a magasságos létét. Hogy lehetne olyan nagy növésű az ember, hogy a lét fölé kérdőjelet tehessen. A létezés értelme fölé! Azt azért már mégse! Van isten, mert nem lehet helyette más valami, nem lehet helyette ez vagy az, és hogy ez milyen kevés és milyen sok egyszerre, azt fel nem tudja fogni az emberi elme. A nem és az igen közötti láthatatlan, titokzatos mezsgye, palló a hit, nyikorog, törik és reccsen, leszakad veled, ámen.
Lehet, a gróf úr is ilyesmikről beszélt akkor régen, amikor a kert növényeit ültették, amikor még Karolina is kicsi lány volt. Nem is kellett olyan sokat hozzáadni az elvadult, gondozatlan ősi kerthez, mint ahogy vélték. A kalandor zsidó, Arany Sámuel, értette a dolgát, a megcsúnyult nagyhoz éppen csak kicsit toldott, és ami kerekedett ebből a toldásból, az bizony szép volt. Nem ilyen-e az életünk is, meg a hitünk is? Az a csúf gondozatlanság az élet, de ha a hit kicsinységével kiegészítjük, ami mégis olyan nehéz, mint Kristóf révész vállán a gyermek Megváltó, megszépül.
Ilyenek körül jártak Erna gondolatai, Istenen, a Mindenhatón, aki legalább kétszer mentette meg az életét azokban a hónapokban, a félelmetes negyvennégyes esztendőben. Pedig elég beteg volt már akkor is, és nem is nagyon áltatta magát. Csak a fiára gondolt folyamatosan, Istvánra, aki a fronton volt, őt akarta még látni.
Először Szolnokon vette gondjaiba őt az ég, június legelején. Akkor volt az első nagy bombázás, meg se gondolta volna, mi vár rá, váratlanul belekerült, szörnyű volt, félelmetes és lenyűgöző, Erna életében ilyet nem látott, nem hallott. Még az első bombákat is látta, ahogy hullnak lefelé.
Kakasszóval kelt otthon, nem a kastélyban aludt, és beutazott a városba, Szolnokra. A hajnali járat volt, alig pirkadt még, az állomáson a mozdony okádta a füstöt, hamarabb beért. Zsolt fia mondta neki, hogy van egy helyen egy rádió. Titokban kellene elhozni, mert ez olyan rádió, amin akár Londont is lehet fogni. Zsolt nem ért rá. Vagy nem akart menni. Erna meg ment, mint általában, a kacska lábú fia helyett. Az az igazság, hogy valamennyire őt is érdekelte a rádió. A kastélyban még mindig hallgatott zenét, a gramofon gombjaival és kallantyúival régóta boldogult, de azért egy rádió más. Élőbb dolog. Meg aztán egy saját rádió! És azon sem lenne meglepődve, ha zsidó rádió lenne, mert a zsidóktól nemcsak a boltokat vagy műhelyeket vették el, be kellett szolgáltatni a rádiókat is. Parasztokkal utazott együtt, milyen szorosan, mozdulatlanul ültek, a közeli földekről és tanyákról gyűltek egybe, karót nyeltek, asszonyok és férfiak elkeveredve, szavak nélkül, ő meg gondolatban nézte magát, azért nem olyan volt, mint ők. Nem úgy nézett ki, mint ezek.
A kalauz nagydarab, humoros ember volt, ahogy kicsapta a kupé ajtaját, máris kieresztette a hangját, s ahogy zengve szép jó napot kívánt, egészséget, békességet, meg kevesebb zsidót, többen fölrezzentek.
Hol vannak a zsidók, milyen zsidók?!
Udvarolt aztán Ernának, mint egy pántlikás kislánynak. Hát azért mégis egy öregasszonynak, nem? Vak tán, hogy nem látja, mennyi ránca, vásott foga van? Boszorkánynak lenne ő már csak jó, beteg banyának. Elpirult mégis, mintha igaz lenne, még lehet neki szépet tenni. Ugyan, hagyjon már, mit képzel, bohóckodik! Mit gondol az úr, ki vagyok én?!
Ön szép, önben látok titkot, ön, asszonyom, nem akárki, kiabált a kalauz, pedig súgni-búgni akart.
Na, menjen jóember, fülelje le a potyázókat, mert azok mindig vannak. Ha ég a világ, akkor is vannak. Tisztelt kalauz úr. Büntesse meg a szomszéd vagont, az egészet!
Nevettek. Jó volt nevetni, még néhány paraszt is húzott a kiszáradt, részvétlen száján. Kicsit köhögött Erna, piros lett a kendő, ahogy elvette a szájától. Eltelt az idő gyorsan, milyen vékony volt a Zagyva, és már fordultak is befelé az állomásra.
A főépület fölött füst kavargott. Mi füstöl annyira, hogy megköhögteti az embert? Mozdonyok? Német katonák őrködtek egy szerelvény mellett, ha valaki arra tévedt, integettek idegesen, fölemelték a fegyvert. Rikkancs árult újságokat, a nagyteremben vasutasok gyülekeztek, fizetésnap volt. Fölsorakoztak az emberek a pénzért, nyilván az ő marha kalauza is közéjük áll majd. Kijött már az épületből, tapogatta magát, de fájt a lába. Éppen aprópénzt dobott egy féllábú, kolduló embernek, amikor bömbölni kezdtek a szirénák. Annyira meglepte, hogy megállt, és csak bámult körbe. Aztán fölnézett. Mint a méhkas, olyan lett a környék. Hangyaboly inkább, hogy valamit beledobnak a barna örvénybe, morzsát, húscafatot, hogy a rend fölbolydul. Futott, menekült mindenki, újság, kas, szatyor, táska maradt a földön szerteszórva. Forog egy eldőlt bicikli kereke, ordít a sziréna. Az épület mellett, kissé távolabb nagy szalmabálák. Egy síró kisgyerekért sikoltozva fut vissza az anyja, van nála másik kettő, azokat rángatja, ez valahogy lemaradt, mielőtt vinné, még lekever neki egyet. Egy fura, öltönyös alak szép akkurátusan szedegetett össze minden elhullajtott tárgyat, mint aki tudja a dolgát, mint aki csinálta már, pedig Erna szerint ez volt az első ilyen bombázás a városban, ez a zabráló meg milyen nyugodt, megfontolt, cigaretta füstölt a szájában. Még mindig bömböltek a szirénák. Reggel nyolc után volt, kevéssel, és nagyon hamar hozzájuk értek. Addigra Erna, akinek nemrégen még csókolni akarták a kezét, egy szép, emberes, nagy mellkasú kalauz, és különben fájt minden tagja, bejutott egy fapalánkkal kerített udvarra, egy üres kis térre, ahol árkok futottak keresztbe és kasul a földben. Hordók, kidobált bútorok hátul. Egy rozzant, kibelezett autó, össze van törve az orra. Ferde akácok, japán fák, tornyokban vashulladék, meg macskák. Nézi az eget egy macska! Talán házalapot kezdtek ásni, de még vékonyak voltak a hasadékok. Egy grund volt, valójában. Akkor már nagyon közelről hörgött az ég. Most mit tegyen? Erna akkor belefeküdt az egyik ásásba, préselte a hátát és a vállát, fájtak, de befértek, a karjait a hasára fektette. Ilyen lesz, ha kiterítik? Ilyen lesz a sírja, nem? Vagy ez már az? Mit mondasz erről, Istenem. Bámulta szórakozottan a reggeli eget, olyan aligha kék volt. Kék, de mégsem az. Van, de nincsen. Fátyolok áztak benne, elhúzódtak nyugat felé. Szemben volt az ég. Óriási tócsa. Miatyánk, drága. Nem félt már egy csöppet sem. Gyertek már, na, gyertek. Jöttek is, búgtak, berregtek a repülő vasak, ő meg látta a csillanó, hulló bombákat, és aztán elkezdődött a robbanások sorozata. Robbant, fölköpte a földet, a kerítést, a házfalat, megint robbant, és minden robbanás után valami eszelősen sivított. Mint amikor eltörik egy vezeték, ami eddig falban, téglák között bujkált. Csapkod az elszabadult gáz, az áram. Szikrázik, sziszeg, sistereg. Sivít, mintha odafent vágnának disznót, abban az alig kékben. De nem, nem hallott emberi jajszót. Velük, nahát, mi van. Ezt érdekesnek találta, hogy ilyen szörnyűséges bombázás alatt nincsen kiáltozás, sopánkodás. Pedig sebeket kapnak biztosan sokan. Szörnyű sebeket, iszonyatos fájdalmakat, arcra, törzsre, tagokra. Meghalnak egy pillanat alatt, mintha nem is éltek volna. Úgy szakad szét az ember, mint a rongy. Hát micsoda dolog ez?! Mintha az az egész, az a szép, gondozatlan, beláthatatlan, gazdátlan dolog, vagyis az életük, nem is lett volna. Huss, és kész. Legalább át tudna kiáltani a háborún. De nem hallani őket se így, se úgy. Mintha elszállt volna fölötte egy egész tető. Hullt rá a por, a föld, leesett egy szék éppen a fejénél. Állva maradt! A lábak a földbe fúrtak. Ha arasszal arrébb teszi, az ő arcát fúrja át biztosan. Ott állt meg a hasadéka mellett, egy földpúpon, kicsit ferdén. Egy szék, talán hivatali darab. Talán egy közeli vasútirodában az imént még ült rajta valaki. És közben a hulló bombák. Szarta őket a magasság. Recsegett és ropogott a világ, újságpapírok kavarogtak, mint letépett, kósza szárnyak. Meg pénzek is! Honnan került ide ennyi lebegő lepkepengő? Az ég küldte ezt is? Ó, igen, a vasutasok pénze. Fölrobbant az egész vasutasfizetés is! Nem tudta megfogni egyik címletet se, gyorsak voltak, pergette, forgatta őket a szél, és a pénz még így is milyen gyorsan szállt. Nevetett ezen, hova kapkod, na, Erna, mi vagy te, gyerek?! Szegény vasutasok, nincsen már fizetésük. Majd ballagnak haza a kráterek között, lehajtott fejjel, és ha nyílik nekik az ajtó, így keseregnek, jaj, anyukám, nincsen bér, nincsen fizetés. Elbombázták nekünk az amerikaiak. Piszok jenkik! Az egyik újságlap viszont az arcába szállt, alig tudta lefejteni, továbbszállt gyorsan.
Aztán hirtelen csönd lett.
Elmentek. Fújt a szél még mindig, meg volt zavarodva. Kattogott a fülében valami.
Amikor ezt az első támadást túlélte, és lett valamennyi szünet, nem sok, néhány perc talán, de arra elég, hogy lesepregesse az arcáról és a hasáról a földet, és fölállt, rátámaszkodott a székre. Lesöpörte arról is a törmeléket. Jó kis szék volt, erős. Nem is értette eddig, de most igen, milyen jó dolog csak ülni egy széken, üldögélni. Kifújta az orrát, köpött vagy kettőt, tele ment a szája. Nem volt véres a köpete.
Aztán jött a második támadás. Eddig úgy lélegzett, mint bármikor, ült a széken, kicsit lihegett. Megint jöttek. Most már kapkodta a levegőt. Nem volt a maga ura. Megint jönnek, rájuk szállnak ölni, gyilkolni. Visszaheveredett a földbe, ez lesz a sírja. Így lett neki kiszámítva, egy ilyen vékony ásás. Baj, nem baj, ez van. Most már biztos volt abban, hogy meghal. Kettő ilyen támadást nem lehet túlélni. Gondolni akart valami fontosra, még utoljára.
Mondj nekem valami biztatót, Istenem. Van két gyerekem, nagyok, megátalkodottak, mind a kettő az, mint az apjuk. Két gyerek, két apa, mégis ikrek. A tanárt szeretem harminc éve, azt az ügyetlen, kedvetlen, morózus alakot. A neve Gál. Néha fölolvas nekem ez az ember, az érthetetlen verseit olvassa hangosan, és aztán arra kér, ne mondjak semmit. Úgy elfárad ettől, az olvasástól. Sír is, mint a gyerek, szipog. Nem mondok semmit neki. De nem szeretem a verseit, nem is értem őket. És ez olyan furcsa, olyan nagyon furcsa, hát, szerethetek egy embert, amit meg csinál, ami neki a legkedvesebb, azt meg nem? Hogy lehet ez?! Hogy van ez, Uram? Te szeretsz engem, de amit csinálok, amiért élek, azt meg nem? Az mind bűnös, rossz, odvas, silány?! Beteg vagyok. Mit akarsz. Ne akarj éntőlem semmit, én se akarok.
Ezüstben őrjöngött az ég.
És akkor dac támadt benne, maga sem értette, honnan. Egyen meg benneteket a fészkes fene! Szarháziak! Ha meghal, hát legalább nézzen körbe, lássa közben, milyen, amikor kifordul magából a föld, és magasba köpik, mint a szökőkút vizét. Föltápászkodott megint, porolta akkurátusan a szoknyáját. A szék még mindig ott volt, nem tört ripityára, ahogy illett volna. Hulltak a bombák, vájták, szaggatták a földet, robbanás robbanást követett, és neki, akár egy színházban, volt helye, ülőalkalmatossága, voltaképpen páholya lett. Leült szépen a székre. A haját igazgatta, a szél az ölébe repített egy újabb lapot, és ő, mintha egyéb dolga sem lenne, olvasni kezdte.
Betűzni kezdte az első irományt, amit meglátott, és nem akart hinni a szemének. Nagy, kövér betűkkel szedték szerencsére.
Az volt a címe: A titokzatos szekér.
Kémek járkálnak a szolnoki határban, egész Fegyvernekig, Martfűig elzörögnek, és aztán olvasta a saját városának nevét is, kiolvasta a betűtengerből, hogy ott is megfordultak, a Kollowitz-földek és a kastély fölött is látták, megfigyelték őket. Zsidók, bolsevikok, felforgatók! A Nemzetvédők is közölték a hírt! Közölte az újság, hogy a Gestapo megerősítette a hírt. Nahát, a Gestapo! Erna nevetett, mióta megy ez már, mióta görög fel és alá az a szekér, amióta az eszét tudja, azóta biztosan, ő már gyerekkorában is látta őket, meg mások is mesélték, régtől fogva meséltek, voltak mendemondák, szóbeszédek, kismesék meg nagymesék, a gróf például, míg élt szegény, hát ez nem új dolog egyáltalán, nem egy felfedezés, ez a szekér, hogy lenne az, amikor különben ő is ült benne, jaj, te jóisten, küldöd nekem itt a butaságot, és miért, és akkor Erna meghajtotta szépen a papírt, négybe, aztán nyolcba, és eltette az újságlapot, rajta a riporttal, ami még arról is szólt, hogy az a szekér az égbe beleszáll, ha akar, a folyón is úszik, a földbe is eltűnik akár.
Ez nem háborús hisztéria!
A Nemzetvédelem megerősítette!
A Gestapo!
Na, majd megmutatja a grófnőnek, ettől a hírtől hátha föléled a régi nyál a szájában, és nyelnie kell neki.
Aztán, mintha már nem is érdekelné, nem rettentené ez az egész, fölállt, körbenézett. Addigra eltűnt a kerítés. Fákat, roncsokat dobált szerte a légnyomás. Eddig úgy ült ott, mintha utcán ülne, ahogy a sámlis öregasszonyok a városban, a Petőfi utcán, a Kossuth úton. Ez most igazi csönd? Abbahagyták?
Végül csak elindult. Botorkált vagy száz métert, a város központja felé haladt, erre volt az a bolt, a lakáscím.
Akkor látta meg őket. Nem tudta, honnan bújtak elő. Mint a bogarak, amiket kifújtak, kimostak a repedésekből, a rések mélyéből. Meztelenek voltak, világított a hátuk, az ülepük. Szaladtak, menekültek. Németek voltak. Fiatal férfiak, fiúk fölnyírt tarkóval, sárga hajjal. Sok fehér test, véreztek is, meg is voltak égve, gatya se rajta, leng a hímtagja, nem is takarja magát. Mezítelenül rohan, egy asszony pokrócot vet rá, inget lobogtat neki. Istenem, mennyi megroskadt, kibombázott ház, kidőlt a fal, belátni a szobába, a falon festmény, Krisztus az Olajfák hegyén. Ott meg fekszik valaki. Odament, nem volt magánál, vagy meg is halt már. Német fiú volt, mezítelen. Ernának jó szaglása volt, nyomban megérezte a vizes, csupasz testből áradó illatot. Fertőtlenítőszer. Azért volt mezítelen ez a bolond, mert fürdött, fürdették őket éppen, nem volt idejük még gatyát rántani sem. Visszanézett. Volt itt az állomás mellett, a legutóbb látta, egy fürdő, katonák használták. Reggel nyolckor már nem fürdeni kellene. Akkor már régen rajtunk van a ruha, és mindegy, hogy háború van, vagy sincsen. Így halt meg a német gyerek, klórszagúan, meztelenül, egy bombaszilánk megvágta a szívét.
Majdnem a víztoronynál volt már, haladt vagy háromszáz métert. Itt is roncsok egymás hegyén és hátán. Ide dobálta őket valami hallatlan erő, oldalukra fordult vagonok az utcákon, lángok és füst. Nem maradt épen ablak. Nem kellett sok idő, hogy előbújjanak az emberek. Néhányan csak kóvályogtak, megütötte őket a lég. És akkor már gyűltek, gyülekeztek is, csoportban szaladgáltak, kellett a vödör, a kanna, ásó, lapát. Nő guggolt egy elferdült oszlop mellett, mintha pisilne, öklendezett. Néhány halommal odébb egy fiút éppen sikerült kiásni a törmelék alól, kézzel is kaparnak, kiabálnak, még él, még él. Söprögetik az arcát. Tátog, mint aki mondani akar valamit. Üveges a tekintete, és csak tátog. Éppen Erna lába mellé tették le, ő meg hajolt, simogatta a homlokát, jól van, ne akarj mondani semmit, most felesleges. Kisfiú, kisfiú, jaj, csak nehogy sírjon. Aztán a megdermedt testet elvitték, meghalt hamar.
Ott volt a bolt, megtalálta aztán. Hiába kopogott, hiába kiabált. Nyitva volt az ajtó.
– Jó napot!
Aztán eszébe jutott, hogy még reggel van.
– Jó reggelt!
Várakozott. A sorba rakott virágok a tornácon még remegtek, néhány cserepes növény. Muskátlik, pozsgásak, dáliák. Végre előjött egy ember, nyilván nem lehetett zsidó, mégis olyan volt. Mint aki az. Erna zavarba jött.
– A fiam küldött, Lackó Zsolt.
A férfi nem szólt semmit, tett-vett. Az ajtóhoz ment, kinézett az utcára.
– Na hiszen – mondta végül.
– Mit na hiszen?
– A maga fia…
– Mi van a fiammal?
A férfi újra kinézett az utcára.
– Hogy rohadnának meg – szólt. Végül előhozott egy dobozt. Nem volt túl nagy, de könnyűnek sem látszott.
– A hátára kötöm – mondta, és újra visszalépett a házba. Madzagot, füvet hozott. Lapulevelet tépett az udvarról. Szatyorba gyömöszölte a rádiót, füvet szórt rá. A lapulevéllel jól betakarta.
– Mivel tartozom? – kérdezte Erna.
A férfi megmondta, egy fél disznó ára volt. Erna leszámolta a pénzt, visszacsomózta a rongyot. 
Arra gondolt, hogy inkább átmegy a városon, nem a sínek mentén indul haza. Vonat már biztosan nem jár, hogyan is járhatna. Még mindig füstölt a világ. Szekerek vonszolták magukat, lovas kocsik talán, de azok is árnyékba, fák alá húzódtak inkább. Azóta is szálldostak a repülők, igaz, nem olyan fenséges, lenyűgöző rajban, ahogy órája még az ezüstöző Liberátorok, így nevezték őket, már Erna is hallotta. Még mindig a víztorony mellett volt, akkorra már munkaszolgálatosok kaparásztak a romok között. Zsidókkal gyűjtötték a halottakat. Kivezényelték őket a gettóból, egyelőre itt volt szükség rájuk. Ami azt illeti, elég gyorsan ideértek. Jó nagy sárga csillag van rajtuk. Erna kicsit közelebb lépett hozzájuk, fölfigyelt az egyikre. Nagyon ismerős férfi volt. Még közelebb óvakodott, de akkor már egy katona rászólt.
– Hozzátartozóját keresi, néni?
Erna a legkedvesebb mosolyát küldte vissza.
– Nem, katona úr. Azaz igen – kapott észbe, és még mindig a romok közt ügyködő zsidókat fürkészte, ugrált a tekintete. Furcsa volt a katona beszéde, nem idevalósi.
– A testvérhúgom nem találom – mondta.
– Aztán a kinézete?
– Szőke asszony. Olyan… vékony. Szép teremtés. Olyan…
És akkor fölismerte a boltost, a Gold Áront, aki az öreg Kahn helyett vette át az üzletet a Piac téren. Arany Sámuel fia! Föl nem fogja, hogy került ide. Állítólag keletre vitték a munkaszolgálattal, még a Donnál is megfordult, abban a nagy fagyos halálban, ahol a fia is sokat fázott. Állítólag ott pusztult ez a Gold. Most meg itt van. Áll egy halott mellett, nézi, hol kellene megfognia.
– Gold Áron!
A katona közelebb hajolt. Gyanút fogott. Még mindig azt vizsgálta, Erna nem zsidó-e, mert keresztények nem szoktak ennyire érdeklődni a kártékony fajta iránt. Meg nem is szólongatják a zsidókat.
– Fiam – szólt rá fáradtan Erna –, nem vagyok zsidó. Te sem vagy az. De vele már régen találkoztam – mutatott Gold felé, és megindult felé, és már ott is állt előtte. Az meg lehajtotta a fejét. Nem nézett rá, nem mert, nem akart, mindegy volt, de a földnek fordított arcból beszélt a száj. Úgy beszélt, hogy senki sem látta, vagy hallotta, csupán Erna.
– Hazaszökhettem volna, ha akarom. Tudtam volna üzenni is, de nem tudom, miért, nem mertem. Mondták, hogy nálunk is van gettó. Van még?
– Várnak haza, Áron – nézett félre Erna. – Nagyon várnak. Veled akarnak lenni.
– Velem?
Olyan fájdalom volt a hangjában, mintha egy elveszett ember szólt volna. 
– A fiad, Ármin leérettségizett. Gál kiszervezte neki. A tanár, tudod.
Hogyne tudta volna Arany, Gál még őt is tanította.
– Csak megcsinálta – nézett föl, az örömtől elveszett a veszélyérzete.
– Megcsinálta, bizony! Érettségizett, komoly fiatalember – bólogatott Erna, és közben úgy szorította a hátára kötözött rádió szíját, hogy kifehéredett az körme. Akkor már egy másik katona is futott feléjük.
– Hé, a kutya úristenit, mit csináltok!
– Mondja meg nekik, hogy jól vagyok – suttogta Arany. – Hogy nincsen semmi baj – és adott még Ernának valamit. Zörgött. A kezébe gyűrte. Egy alufólia hajtás volt. Mint egy papírdarab, óvatosan több rétegbe simogatva. – Add oda a fiamnak, ha legközelebb látod. Te biztosan látni fogod. Add oda neki!
Erna elvette a papírt, ingatta a fejét, bolond ez, milyen bolond, hát senki se maradt.
A katona odaért hozzájuk, Aranyt megtaszította, aki nyomban megtántorodott, és el is esett, vékony volt már, erőtlen, éppen a halott mellé zuhant, a katona még ütött is rajta a puskatussal. – A kurva anyádat, ingyenélő!
– Csak a családjáról hoztam neki hírt, katona úr – kérlelte Erna, mire a tiszt megragadta az ő nyakát, és tolni kezdte a föld felé, a halott nő feküdt ott, a bombázás áldozata, mellette meg Arany zihált, folyt az orrából a vér. A katona sziszegett.
– Neki mit üzensz, boszorkány? Neki mondasz valamit a családjáról? Ennek a szegény magyar asszonynak mit üzensz?
– De hiszen…
– Mit de hiszen?! – ordított a katona, és addigra Aranynak sikerült a többi zsidó közé keverednie. Már el is tűnt közöttük. Nem volt sehol. Ott volt, ahol mindenki egyforma, hajlongtak, túrták a törmeléket, néha megfogták egy halott lábát, karját, és kiemelték. Ráemelték a kocsira.
– Hogy ő is zsidó volt – mondta Erna, és porolt kicsit a halott asszony mellén. Ott volt a sárga csillag, mint a mesében. Rá volt varrva a kabátjára. Hogy került a bombázásba, azt már meg nem tudta mondani senki.
 
***
 
A városuknak végül is hallatlan szerencséje volt, az irigység és a szűkkeblűség jó sorsot kerekített a településnek. Náluk nem bombáztak egyáltalán. Csak hallották, a környéket mint szórják meg többször, szörnyű, elvetemült módon. Kíméletlenül! Hallották, ha robban egy bomba, tíz-húsz kilométerre elhallatszik. Meg tovább is, ha több bomba robban. Hallották Szolnokot, Szajolt, Martfűt, hogy hulltak oda. S hogy mi volt a szerencse oka? A szűkkeblűség, az irigység, igen. Kollowitz gróf pólyás gyerekember se volt még, amikor a helyi földesurak meg egy réges-régi Kollowitz gróf nem engedték rá a földekre a sínpályákat, megtiltották, hogy a déli vonal a város alsó fertályán csatlakozzon be a debreceni főpályára. Szikrát kap a termés, elég a búza, veszélyes! Nem itt, hanem a Tisza kanyargása alatt lenne helye, oda vigyék azt a büdös vasutat. Vigyék Szolnok alá, Szajolba!
Karolina pedig még mindig aludt, nyitva volt a szeme, és úgy lélegzett, mint akinek üvegből van már a tüdeje. Néha bekopogtatott az ablakán egy madár, pinty talán. Erna morzsákat szórt a párkányra. Az első bombázás után, ami leverte mind a földre a zsömleszemeket, és amit követett még néhány, bejárt neki Erna a városba, utazott Szolnokra, elkocsizott délre, más falvakba ennivalóért, főleg húsért. Kezdett érni az alma, a szőlő. A dinnyébe már beleköptek. Adott és vett, üzletelt Erna. Óvatosan tette. A fészerben nem akadt már semmi, a németek, még márciusban, elvitték a járműveket. Egy Fordot és egy régi Skodát. Vittek mindent, amit értek, találtak. Erna egy kerékpárt eldugott egy párázó, márciusi hajnalon, lemosta a vázat, jól begöngyölte, elrejtette, széna, szalma, pokróc, föld, széna, szalma, szépen rétegesen csinálta. Karolina grófnő tudott kerékpározni, Erna látta még kerekezni az ősidőkben, arra is emlékezett, hogy ordított izgalmában a gróf úr, topogott a billegő szerkezet mellett, vörös volt a képe, ordított. Karolina! Karolina! Vigyázz! Vakondtúrás! Vigyázz, mélyed a föld! Süllyedés! Szaporázott a kerékpár mellett a rossz, fájós lábával, vigyázz, kislányom, nagyon óvatosan, kanyar jön, emelkedő, most lejt, és aztán Erna már nem nevetett, a grófnak rettenetesen hasogatott a lába, egy esés miatt, és eszébe jutott, hogy nem szép, amit tesz. Csikorogva, vicsorogva óvta volna a lányát, de már meghalt szegény, és Karolina is elaludt. A lány Stein Fricibe volt szerelmes akkoriban. Régen. Gondolni sem szabadna a nevére. Neki meg van két gyereke, és az egyik, aki sánta és táncol, éppen úgy néz ki, mint Stein Frici. Sánta volt, már akkor is, ő tolakodott ki később a méhéből. Olyan a Zsolt mosolya, kétértelmű leginkább. Olyan a mozdulata, mint aki már letörölgette a vért valahonnan, kissé álmodozó, szórakozott, gyilkos.
A rokonok Szolnoktól dél felé laktak, egy balsorsú, renegát fejedelemről nevezték el a falut, Rákóczifalva. Augusztus volt, és hőség, 1944. Erna tyúkot akart hozni, élő jószágot. Az élő tyúk nagyon nagy kincs volt akkor már, addigra a kenyérrel is adagokban bántak már, porciózták és dekázták.
Körben a szomszédos házakban megtanultak a zsidó holmikkal bánni. Amik kézen-közön a magyarokhoz kerültek. Például egy csavaros, mintás dugóhúzó. A diódaráló. Mennyi kis üvegedény, cukornak, lisztnek, fűszernek, csak hát nincs mit beléjük rakni. Kések, villák, kanalak kerültek át a szomszédokhoz, van bennük ezüst is, és mennyivel súlyosabbak, mint a magyar evőeszközök. Erna csak csóválta a fejét.
A rokonok libát is adnának, de azt nem bírja el, ahhoz ő már gyönge, véres a zsebkendője, na. Kacsa is van pedig. Megkérte a fiát, a sánta Zsolt fiát, kísérje most az egyszer el, hátha el tudnák hozni együtt, igazán ráférne a segítség, de az csak nézett szelíden két olajos, fekete szemével, ingatta a fejét, anyuka, a rumbát tanuljuk éppen, mit?!, a rumba táncot, nagyon nehéz, anyuka. Ilyen kacska lábbal. Gondolja csak meg! Most nem lehet. Nem tudlak elkísérni, édesanyám. Anna? Anna is jöhetne vele. Nem, nem, Anna hogy mehetne, hiszen együtt táncolnak.
Basszák meg, de tényleg. Meg is mondta Erna aztán Radu Kipternek, amikor egymásba botlottak a gőzfürdő oldalánál, hogy éppenséggel hogyan vélekedik róla. Feszítette a méreg nagyon, szaporázott vele, sietett mellette, pedig hogy loholt a szép román, beszaladt a házába, topogott aztán a kapu előtt Erna, sok tócsa volt, esett még tegnap meg tegnapelőtt, beléjük toppantott, összesározta a szoknyáját is, nem érdekelte.
– Szar ember vagy, Kipter!
Majdnem az árokba lépett, húzta fölfelé a szoknyáját.
– Egy senkiházi vagy te, Radu Kipter!
A román visszadugta a fejét a kapuból.
– Aztán miért, Erna? Mert segítek a fiadon?
– Te nem segítesz neki! Te csak kihasználod.
– Ugyan, Erna, miért mondod? Semmihez se tud ragaszkodni, csak az álmaihoz. Akkor meg?! Hadd ragaszkodjon!
Erna az öklét rázta, de már nem tudott szólni. Mégis kitalált valamit.
– Adj egy szünnapot nekik, Radu Kipter! Kapsz tőlem egy üveg pálinkát.
– Mire menne vele, Erna. Kapnának egy szünnapot, és akkor sem kísérné el magát. Aludnának, hétalvók, föl se kelnének.
Radu Kipternek igaza volt. Ezeket az ingyenélőket az se zavarja, ha üres tányért, görbe kanalat találnak ebédre. Ha nem volt mit enni, hát nem volt. Éheztek, ábrándoztak, az álmaik odvából nyalakodtak. Hallgatták a zavaros, szörnyű zenéiket, mert bár Erna hallott sok ilyet a kastélyban, és ott szépek voltak, andalítók és még izgatók is, de itt, nála, az ő otthonában ricsajozásnak tetszettek. Csak zenéltek ezek, mint az üres békák. Sárgára festette őket az éhezés. Erna kosztja se kellett nekik, főzelék, krumpli, tészta, gyümölcsleves, tarhonya, mindegy volt. Nem láttak konyhát, ebédlőt hetekig. Lekváros kenyérhaj. Cukorral kevert dara, tavalyi befőtt elég volt nekik. Ha szelet akartak, de nem fújt, bizony elképzelték. Ha szélcsöndre vágytak, de lengtek csikorogva a cégérek a főúton, elképzelték, hogy még a fűszál se mozdul. Egymás elé térdeltek, és befűzték a másik cipőjét. Zsolt fia és az Anna. Ingyenélők, szerelemkoldusok!
Drágám.
Szerelmem.
Édesem.
Egyetlenem, így szólították egymást.
Erna egyedül utazott be Szolnokra, ami hányszor meg lett addigra bombázva. Ez a háború ára. Hogy talán nem is lehet ezt a szegény várost már újjáépíteni. Mennyi rom, összetört élet. Mennyi halál. Mi lehet Arany Áronnal, a társaival, vajon túlélték-e. A gettót már itt, náluk meg Szolnokon is régen kiürítették. Nem volt itthon módja a fiatal Arany gyerekkel találkozni, az érettségizettel, a gettó mellől elhajtották a katonák, akik nem idevalósi csendőrök vagy rendőrök voltak, ahogy sejtette korábban, hanem észak felől hozták le őket, Miskolcról, Sátoraljaújhelyről. Többet is ütöttek, rosszabbak voltak. Kétszer is elzavarták, aztán meg beteg lett, napokig nyomta az ágyat, és amikor már tényleg indult a temetőből a menet, későn ért oda. Már zárták a kocsikat. Annyi embert csak így, kocsikba! Ernának fázott a szíve. Aztán elindult a vonat. Elhaladt mellette egy csendőr, ismerte, pénzt számolgatott, a Petrik volt az. Az állomásfőnök felesége reggel kimosott, száradtak a ruhák. A vonat már elment, milyen csönd maradt utána. Néhány ember a földet nézegette, hagytak-e el valamit a zsidók. Kutya mindig akad, hiéna. Mintha integetett volna az állomásfőnök néhány ingje, trikója, alsógatyája. 
Most megint úgy alakult a sorsa, hogy éppen akkor érkezett Rákóczifalvára, amikor megszólaltak a szirénák. Őrjöngeni kezdtek a kutyák, kapkodva, kiáltozva zárni kezdték az ólakat, torlaszoltak, reteszeltek. Erna már a főtéren téblábolt, letette a kosarat. Nézett körbe, a templom felé fordult. Remegtek a fák, talán nyárfák, nem tudta most, az egyik derekára szalag volt kötve, lebegett. Hogy zizegtek levelek! Féltek ők is? Még szóltak a szirénák, amikor ezüstös színűvé vált az ég, csillogott-villogott az a sok fém, az a rengeteg vas odafönt, és mintha egy közeli zenekar szólt volna, de csak fúvósok. Nehéz, szörnyű, beteg fúvósok. Halál, halál! Olyan volt, mint alig három hónapja Szolnok fölött. Csak itt nem lett csönd. Vonyítottak a kutyák. Bőgtek a marhák. Kisfiú futott el mellette, csattogott a talpa a poros úton, hallotta. Egy asszony integetett neki a kerítés mögül, gyere már, ebadta kölke, gyere már, hányszor szóltam, el ne csavarogj! Kidülöngélt egy részeg a kocsmából, leült az ajtó előtt a porba, berángatták, bazmeg, János. Elment a maradék eszed is?! Ott maradt utána elbillenve az üres korsó. Szemben megemelkedett egy boglya, mintha repülni akarna. Már hulltak is a bombák, vájták, szaggatták a földet, fekete szökőkutat csináltak belőle. Erna akkor a templomhoz szaladt, belépett a nagy ajtón, többször meglökték közben, mások is nyomakodtak, odabent megütötte a hideg és dohszag. Templomot csak nem bombáznak le, nem olyanok. Olyanok persze, de nem annyira. Templomot mégsem nem. Kicsit előrebotorkált, a miseasztalig. Szemben derengett a feszület. 
Nézte Jézust.
Na, hallod-e, Uram?
Régen beszéltek, az már igaz.
Most mit mondjon neki? Az utóbbi időkben jó néhányszor vetett számot, legalábbis megpróbálta. Igyekezett úgy viselkedni, mint akit mindjárt szólítanak. Álljon csak készen. Az utolsó fontos gondolatot kívánta például megtenni, kikerekíteni. Elbúcsúzni szépen, rendesen. Milyen rossz lehet annak, aki nem búcsúzhat el. Úgy hal meg. Szólította a szeretteit, üzent a férjének, hogy menni fog hozzá, hamarosan találkoznak. Nem biztos, hogy Lackó várja, egyáltalán nincsen erre garancia.
A másik fia meg odavan, és hol. Néha bepillézik az ablakon egy-egy levél. A szíve szakad meg ilyenkor. Jól vagyok, jól vagyok. Jól vagyok, anyám. Ezt írja István. Biztosan nem írhat mást, mert erre figyelnek, nem szabad rémhírt terjeszteni, nyugtalanságot kelteni. Biztosan fázik, éhezik, fél István. Szegény kisfiam. Most már egészen sokan voltak bent. Többen imádkoztak, hányták a keresztet, ráborultak a nehéz, konok homlokukkal meg a paraszteszükkel a padra.
Voltak a faluban légvédelmi ágyúk, napokkal előtte kikészítették őket. Szolnokról kivezényeltek katonákat is, vártak az ágyúkkal, az égre irányították a suvickolt csöveket, még húztak a sörös kancsóból, aztán célra tartottak. Tűz. Tűz. Tűz. Nem lehetett tudni, meddig robban, hol robban.
Valaki kivágta a templom ajtaját, beömlött a fény, elkaptuk, telibe trafáltuk!
Ordítás, tülekedés.
Ernát magával sodorta a tömeg, többen hasra estek, nem volt érdekes, tapostak rajtuk, fölálltak, fájós karral loholtak tovább. Az utca végén már terült a határ, végtelen fekete föld, nem igaz, inkább piszkos sárga most, az aratás után megmaradtak a torzsák. Nem csak a faluban a házak, azok is égtek. 
De a határ is füstölt. Az ég!
Lelőttek vagy két gépet, hevertek száz méterre egymástól, azok ontották a füstöt. Óriási béna madarak. Erna hunyorgott. Milyen furcsa, hogy lent vannak. Vagy három, de inkább négy amerikai pilóta katonát hoztak, kettőt cipelni kellett, nem tudtak járni, nyögtek és jajgattak. Köpködtek rájuk. Rugdosták a tehetetlen testeket. Meg akarták lincselni őket. Erna érezte, hogy mindenre elszántak az emberek. Utat tör a félelem a gyűlölet felé.
Akkor a falu felől kiabáltak.
Úgy kiabáltak, mint akit megölnek éppen, a torkát vágják. Ordítva haladt feléjük egy földműves, sírt és átkozódott, hozta karjában a gyerekét. Mint a rongyot, úgy cipelte, halott volt a csöppség, egy-két hónapos, semmi kár nem látszott rajta, nem voltak sebek, nyomok, csak a halál, az elváló ajkak és az üveges tekintet, és hogy piszkos az arca, pedig milyen fehér.
– Átkozottak! Legyetek átkozottak!
Megállt, nem tudta hirtelen, mit csináljon. A térdelő amerikai katona lehajtotta a fejét. Valaki fölemelt egy kaszát, visszahúzták. Kiabáltak mások is. Akkor az apa előrébb lépett, és a halottá dermedt testet a lehajtott fej alá tartotta. Ott volt az amerikai arca előtt a kicsi hulla, centikre. Nem fordult el, nem húzta odébb magát. Rázkódott a válla.
– Csókold meg! – és tartotta a gyereket a tiszt elé, akinek a fél arca véres volt. Zuhanás közben üthette meg, lent ütötték meg, mindegy, rácsöppent a vér a halott gyerekarcra.
– Csókold meg! Csókold meg a művedet!
Akkor érkezett lihegve a jegyző meg egy fiatalember, olyan diákféle, legalábbis tudott valamit angolul, és jöttek katonák, táguljanak, emberek, kihallgatás lesz. Ki kell hallgatni őket! Mielőtt. Mit mielőtt. Mielőtt bármi történik. Meg kell tudni, amit lehet. Ezek itt hadifoglyok! Már el is kezdték.
– Name?
Megmondták szépen, még azt is, hogy médzsör. Meg hogy szolcsör. Ilyeneket mondtak, hogy szori. Szoszó szori. De ez nem volt elég, pontosabban a jegyző meg a diákforma fiú nem erre volt kíváncsi.
– Júde? – kérdezte a diák, mert ez volt a kíváncsiság fő tárgya.
– Júde?! Vat?!
– Az, bazmeg, júde, Van köztetek amerikanisz júde, van köztetek? Ver júde?
– Not andesztend. Szori. Áj, áj…
– Júde is, a zsidó. Ju ár iz zsidó? Júde?
– No, no, vi ár emeriken. Szolcsör. Junó, vi ár emeriken pípol, szori.
Nem csoda, hogy elvesztették a türelmüket. Elegük lett.
A jó kurva anyád amerika pípol! Az. A zsidót mondjad, bazmeg!
Gyerünk, vigyétek!
Lehet, hogy megölték őket aztán. Agyonverték őket. Zsidót találtak köztük, azért. Nem találtak, azért. Biztosan volt köztük, az országot, a falvakat bombázó amerikai katonák között még a néger is lehetett az, zsidó néger, ezt mondták, hogy négernek álcázza magát, pedig rohadt zsidó, aki idejön, hogy fölégesse ezt a szép, békés országot.
Erna eljött a határból, eleget látott és hallott, a rokonoknál keveset időzött, amit akart, megkapta, lett neki hús. Vitte haza a kopasztott tyúkot. Azt kapta, az jutott neki, ami belepusztult a bombázásba. De még ott, a rokonoknál megpucolta, fölkészítette. Aztán indult haza. Fölvette egy katonai teherautó, Szolnokra tartott, onnan meg egy lovas kocsi vitte tovább. Gyalogolt is az éjszakában, lépdelt az alvó Szajol mellett, égett néhol a petróleum. Hajnalban már otthon is volt. Zsolt fiánál is égett a petróleum, meg zenét is hallgattak a rádión. Bekopogott hozzájuk, az ő szobájukba.
– Megjöttem.
Sűrű dohányfüst gomolygott ki onnan, Zsolt furcsán mosolygott.
– Drága édesanyám.
És aztán egy poharat nyújtott neki. Erna beleszagolt, likőr volt. Émelyítő, erős likőr. Piros, mint a vér. Honnan szerezték, miből? Ilyet szokott a tüdejéből fölköhögni. Megitta gyorsan, egy hajtásra. És máris megszédült, finom szédülés volt, de megkérte Zsoltot, hogy tegyen föl egy lemezt.
Mit, édesanyám, milyen zenét?
– Rumbát vagy csacsacsát – mondta Erna, forgott vele a világ. Táncolt egy kicsit a sánta fiával, Gálra gondolt. Anna nézte őket ülve, gonosz mosoly a szája sarkában. Hajnal volt, pirkadt, vérzett az ég. A tyúk ledobott szatyrából is előcsorgott még egy kis piros, mintha nem lett volna neki ideje kicsöpögni Rákóczifalvától idáig a hosszú, fáradságos úton.
 
 

Vissza a tetejére