Octopus’s garden
Martin Treu emlékére
A gyerekek a köves, kiszáradt vízinövényekkel, kagylóhéjjal borított, homokos parton feküdtek, és unatkoztak. A rangidős azt javasolta, fogjanak békát. Átmásztak a szomszédos üdülő dróthálós kerítésén. Volt ott egy keskeny, téglalap alakúra kiépített, kicsi öböl, állítólag maszek vitorláskikötő, bár az üdülő egy nagyvállalaté volt. Ebben az öbölben az olajosan sűrű, hínáros, alvó vízben szerettek élni a békák. Kuruttyolásuk messze elhallatszott; ez vonzotta ide a gyerekeket. Ilon, a bandavezér belógatott a vízbe egy botot, amelyre előzőleg madzagot, a madzag végére piros rongyot kötött. Állította, hogy erre harapnak a békák. Ilon azt is olvasta valahol, hogy ha kifogják a békát, és ráugranak, hatalmasat pukkan. Ezt fogják most játszani. Éva csíkos vászonnapozóban guggolt a többiek között, a vállát, hátát egyre erősebben sütötte a nap. A zöld békavirágra gondolt, legalábbis ő így hívta azt a növényt, amelyet nagyanyja mély cserepekben lógatott fel az eresz alá a teraszon, hogy érje őket a fény. Éva le-letört róla egy hűvös tapintású levelet, mindenütt megnyomkodta, és amikor az fellazult, elváltak egymástól a hártyás, áttetsző fedőrétegek, belefújt a kettévált levél között támadt résbe, és kipukkasztotta. Ijesztő, mély hangot adott a néma, béka formájú levél, és nyálkás foltot hagyott Éva száján és ujján.
A békavadászat állítólag sikerrel járt, de Éva nem várta meg a végét. Megfájdult a feje, émelyegni kezdett, majd észrevétlenül belehányt az öböl sűrű, sötétzöld vizébe. Hazatámolygott a fehér murvával beszórt ösvényen. Érezte, hogy felment a láza, de csak este, lefekvéskor mert szólni; félt az éjszakától. Anyja a homlokára tette a kezét, aztán biciklire ült, és elhozta a falu orvosát, Takács doktort. A doktor negyvenegy fokos lázat mért, és napszúrást állapított meg. Azonnal elővett egy nagy fecskendőt, hosszú, hegyes tűje végén kibuggyantott egy-két cseppet a felszívott injekcióból, aztán belevágta Évába. A kislány szőke haja izzadt csomókban terült szét a párnán, de reggelre kutya baja sem volt. Évek teltek el, továbbra is minden nyarat a nagymama balatoni házában töltött a testvéreivel, szigorú szabályok között. A nagypapa nyugdíjba ment, a pénz nem volt elég az életre, a sok unokára, minden fölösleges helyüket kiadták a németeknek. A gyerekeknek egyre zsugorodott a játékterük, egyre többször szóltak rájuk, hogy csöndesebben legyenek. Így telt az idő kamaszkorig, amikor valami megváltozott, Évára felfigyeltek a fiúk. Minden reggel hétkor lement a partra, úszott egy órát, örült az egyedüllétnek, edzette a testét. Éjjelente ricinusos pasztával kenegette rövid szempilláját, mert azt olvasta, ettől hosszúra nő, a tekintete pedig hódító lesz. Könnyebb volt a reggeli hűs vízben lemosni a sárgásbarna ragacsos kenőcsöt a szeméről, mint elfelejteni azokat a régi téli reggeleket, amikor nagy evőkanálnyi csukamájolajjal keltették. A szülei úgy tudták, csonterősítő hatású ez a kénes ízű, rohadthalbél-szagú, sűrű anyag, amely hosszan tartó ízt hagyott a nyelven és a szájüregben. Éva karja belehasított a sima vízbe, a lába néha beleakadt egy-egy hínárbokorba, bőrét tüskés növények horzsolták. Hidegen tapadt testére a vizes fürdőruha, miközben leszegett fejjel hazafelé lépkedett, és nem vette észre, hogy valaki jön vele szemben. Össze is ütköztek. Először a szandált pillantotta meg az idegen lábán. A mezítlábas Éva azonnal felismerte a praktikus, sokpántos német egyenszandált. Felnézett, és egy hosszú, göndör hajú, barna szemű, dacos szájú fiút látott maga előtt, aki dühös volt, s talán azt mondta, miért nem néz maga elé. Éva megszólalt, bemutatkozott és elnézést kért angolul, ekkor a fiú a németről rögtön angolra váltott, aztán elváltak.
Mint később kiderült, Martinnak hívják, és családja éppen náluk bérelt szobát. Két öccsével, anyjával, apjával érkezett. Az apja szép volt, inas, magas értelmiségi a keleti blokkból. A három fiú örökké ricsajozott, a szülők semmiért nem szóltak rájuk, azok meg behordták a vízparti homokot a szobába, s néha szanaszét szórva kint hagyták az ajtó előtt a pántszandálokat. Kis, tömzsi anyjuk csak mosolygott, maga volt az elnézés és a megbocsátás. Egyik nap Évának adott egy angol nyelvű regényt, Daphne du Mauriertől a Jamaica Innt, és megdicsérte, milyen szépen beszél angolul. A lány elpirult; félt, hogy az asszony észrevette, nem közömbös a fia iránt, amit Martin még csak nem is sejtett. Fenekéig lecsúszó farmerben, pucér felsőtesttel viharzott ki reggelente a gyerekszobából, és soha nem kérdezték tőle, hova megy, mikor jön vissza. Ha otthon maradt, reggeltől estig egyetlen dalt hallgatott, az Octopus’s Gardent. Évát lenyűgözte az egyszerű, tiszta hangzat, a szürreális szöveg, amelyet hallás után leírt, s képzeletben beúszott ebbe az öröktől fogva ismerős, víz alatti világba, a polip kertjébe. A polip azt jelenti, fordította le magának, hogy egyszerre nyolc ölelő karja van. Őt ebben a dalban legjobban a barlang vonzotta. A Beatles-fiú csak a barlang előtti kertről énekelt, a vízmélyi védettségről, ahová elbújhat a kedvesével. Éva nem állt meg a bejáratnál, úszott tovább, kereste az odabent rejlő kutat; értette ő, hogy ez a zene a szabad világban élők affektálása, akik elüldögélnek a víz alatti csodakertben, aztán mélyet szippantanak a búvárpipájukból, belebújnak a békalábba, és feleveznek a fenti világba.
Gondolataiból Martin zökkentette ki. Azt kérdezte, lemegy-e vele úszni a tóra. A fiún kockás, lobogó szárú alsónadrág volt, fénylő, barna mellkasán néhány apró szőrszál nőtt. Éva könnyed léptekkel ment, a kamasz fiú lábán csattogott a szandál. Belemerültek a vízbe, egyetlen polipkar sem nyúlt utána. Néhány nap múlva Martin moziba hívta. Éva felvette a legszebb ruháját, a Wrangler márkájú, világoskék farmerjét, és beültek egymás mellé a kertmoziba, ahol A gamma-sugarak hatása a százszorszépekre című amerikai filmet vetítették. Éva unalmas és hazug történetnek tartotta, de lélegzet-visszafojtva meredt a vászonra, mert a túloldalán, a KERTMOZI feliratnak a betonfalon sorakozó neonbetűi között fészkeket raktak az egynyári madarak, és időnként egyik-másik csiripelni kezdett. Martin éppenhogy hozzáért a kezéhez, érintésétől lüktetni kezdtek a kezén a kék erek. Más nem történt. De azóta is a másik testének közelsége, a bőrt alig érő érintés mélyebben felkavarja, mint a beteljesülés gyönyöre. Napok teltek el, most már teste minden pontja lüktetett. Délután lementek a vízpartra, Éva elvitte a vitorlásöbölhöz, ahol éppen egy lehorgadt árbócú hajó vesztegelt. Martin megölelte, és a nyelvét bedugta a szájába, Évát forróság öntötte el, s akkora ijedség tört rá, hogy hátrahőkölt. Eszébe jutott a sok-sok évvel azelőtti béka, látta maga előtt, hogyan kapja be a piros rongyfoszlányt. Messziről szólt hozzá a fiú hangja: „Te még nem is tudsz csókolózni. Szólhattál volna.” Másnap hazautazott a családjával. Két évig leveleztek. Martin minden alkalommal fejjel lefelé ragasztotta a borítékra a hazája vezetőjét ábrázoló bélyeget. Többet nem jöttek nyaralni. A szülei skandináv irodalmat fordítottak németre, talán mást is fordítottak, ami bajba keverhette őket. Martin szerette volna meglátogatni Évát Budapesten. Éva várta az érkezéséről tájékoztató levelet, de csak nem kapott hírt. Bejött a nyári meleg, a szülei elvitték magukkal Évát nyaralni. Csak őt, a testvérei otthon maradtak. Az apja megkapta az utazási engedélyt a határsávba tartozó városba, kivett egy szállodai szobát a Lövérekben. Éva mindennap Martinra gondolt, nem volt ínyére a nyaralás, unta a szüleit, többnyire hallgatott, és mindent úgy tett, ahogyan ők akarták. Feszültség fojtogatta, úgy érezte, mintha valamit rejtegetnének előle. Az apja megkérdezte tőle a cukrászdában: Hány gombóc fagyit kérsz, kislányom? Pedig világéletében egy gombócnál többet nem kapott. Nyalta a fagyit, és Martin nyelvére gondolt. Éva most értette meg, mennyire vágyakozik Martin után. Vágyott a testére, kívánatossá tette az életlendülete, okos volt, bátor, kócos hajú, betörhetetlen lázadó. Leszállt a szüleivel a távolsági buszról. Mindössze néhány kilométerre voltak az osztrák határtól, ott álltak a kopár, kaviccsal beszórt kertben, egy törött fejű Ámorral díszített, száraz szökőkút előtt, és várták, hogy kinyisson a pénztár, és megnézhessék a tősgyökeres hercegi család kastélyát. A falak penészesek voltak, a mennyezetről lelógó kristálycsillárok piszkosan fénylettek, pár billegő lábú bútor a termekben, fonnyadt rózsaszín függönyök az ablakokon, Évát mégis elemi erővel ragadta magával a szabadság érzése, amely ott lakozott a tágas dimenziókban, a törött üvegű, földig érő ablakokban, az egymásba nyíló termek szárnyas ajtóiban, a tükörteremben álló magányos zongorában.
Másnap hazautaztak. Éva többé nem kapott levelet Martintól, hiába írt, válasz nem érkezett. Elfelejtette őt, vagy már mást szeretett? Évekkel később tudta meg, talán a nagymamától, talán a család egyik barátjától, hogy a szülei kinyitották a neki címzett levelet, amelyben Martin megírta, mikor érkezik Budapestre. Mialatt a fiú napokig rótta a várost, és őt várta, őt kereste, Éva az ország legtávolabbi pontján nyaralt.
Vissza a tetejére