A romlás virágai (Szécsi Noémi: Egyformák vagytok)

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető Kiadó, Bp., 2017
 
A szerző korábbi regényei, a Nyughatatlanok (2011) és a Gondolatolvasó (2013), előzményként szolgálhatnak a mostanihoz, bár ez utóbbi az előzőektől függetlenül is olvasható. Az Egyformák vagytok főszereplői a történész Emília és a jogász Erzsébet, becenevükön Em és Elza. Az ő szemszögükből követhetjük végig a cselekményt. A párbeszédekben gazdag jelenetek vibráló, eseménydús életutakat mutatnak be. A kötetben megjelenik a címadó szószerkezet. Szécsi az „egyformák vagytok” (44) és a „nem vagyunk egyformák” (122) ellentétével fejezi ki azokat az azonosságokat és különbözőségeket, melyek a ma társadalmában az emberi viselkedésekre, mentalitásra, egyáltalán az emberi mivoltra jellemzők. Megmutatja, hogy az ember a mindennapjaiban hogyan szervezheti a másikhoz való viszony szálait, hogy mit vár el a társadalom, hogyan enged és kötelez cselekedni, s hogy ebben a rendszerben mi is az ember, milyen minőségeket hordoz, miféle elvárásai vannak önmagával és a másikkal szemben.
Szécsi erősen társadalomkritikus, pontosan ábrázolja a mai világ romlottságát, romlékonyságát, szabadosságát, a nem csak a felsőbb osztályokra jellemző viselkedési és beszédmechanizmusokat. (Alkalmazza többek között a nemi szervek obszcén leírását, kimondását és kimondatását, ami mindennapos, hétköznapi, megszokott és a szó minden értelmében közönséges lesz a kötetben.) Kritikája a fokozatos morális, anyagi és végül a biológiai dekonstrukciót helyezi középpontba a különböző helyzetekben. Családi kötések, baráti és munkakapcsolatok, valamint utazások során tárul fel a szereplők valódi minősége.
Szécsi briliáns nyelvezettel vezeti a történetet, narratívája fejezetekre bontva írja le a ma emberét, a különböző személyiségeket és a hozzájuk tartozó hátteret (luxusélet, hollywoodi karakterű életmód, esték, éjszakák, partihangulat, forgatás és különböző kapcsolatépítési megoldások): „Elza úgy nyújtogatta a nyakát, mint egy két lábra állt szurikáta, én pedig végignéztem mindazokon az arcokon, amelyeket csupán olyankor láttam, mikor őt kísértem. Olyankor viszont mindig csak őket: az iparág legendás veteránjait és kiégett törtetőit, valamint a feltörekvő, éhes ifjakat” (12).
Az írónő fő témái (a kiégettség, a kifacsart létezés mellett) a fiatalság, a nők szépsége és tökéletessége. Extrém szituációk válnak természetessé, amiket a szereplők tekintetén és tudatán át, szinte a pásztázó kamera optikájával láthatunk: „Először is: elkezdtél öregedni. Felhúzódott az ínyed, kék árnyak mutatják a szuvasodó fogakat. Van két ránc a szemöldökeid között, ami csak pár éve jelent meg, de egyre mélyül. (…) Lihegsz, ahogy felszaladsz a kaputól a házig, de már amúgy is lomhábban mozogsz (…) látom, milyen löttyedt a karodon és a combodon a bőr” (216).
A karrierépítési lehetőségek közt helyet kap a prostituálódás, a drogfogyasztás és az italozás is, ezt nőként (fizikailag) nehezebb vállalni, megtenni. Mégis, annyira természetes ez is a szerzői sugallat szerint. „Csak egyszer kell levetkőzni, de akkor teljesen. (…) Mindig előre mondom majd, amikor közben arra kell gondolnod, hogy a vágy tárgya vagy. Ez csak párszor lesz, és csak az elején. De közben a többi nő is mind meztelen lesz. Ha neked úgy könnyebb, én is levetkőzöm” (18).
Néhol a finn írónő, Sofi Oksanen társadalomkritikájára és társadalomcinizmusára emlékeztet Szécsi stílusa. Narratívája ironikus és önironikus. A könyv nyelvezete spontán beszélgetéshez hasonló, olvasható és gördülékeny, berántja az olvasót az Egyformák vagytok világába. Sodródunk a szereplőkkel, a színes, olykor undorító, olykor az igazunkért kiáltó igényekkel, empatikusan azonosulunk a testben és lélekben egyaránt vergődő karakterekkel, és magunk is úgy érezzük, együtt pisilünk és cigarettázunk a társalkodó partnereinkkel. Ezekben a közvetlen szituációkban a másik sznobsága, műmájersége, kivagyisága, külsőségei és megjátszott viselkedése is hatványozódik. A történet felöleli a hipokriták, a magukat másoknál feljebb helyezők, az egoisták, a felkapaszkodott gazdagok és a lelki szegények, az üresek csoportját. Szécsi sorolja és bemutatja az új főbűnöket és főbűnösöket, pellengérre állítja őket (nézzétek, lássátok) az ikonfelmutatás relevanciájával. A főbűnök száma pedig nem hét, mint a Bibliában, hanem szinte végeláthatatlan, ahogy Szécsi romló világunk már megromlott virágait szemlézi.
A módos Bárdy család tagjainak mindennapi élete sok kortárs jelenségre világít rá, a közvetlenebb és távolabbi viszonyokra, amelyeket szemlélve magunkra és a másikra ismerhetünk: „Szegények, mi? Itt ette a fene az egész famíliát egy hatszobás tuszkulánumban a paradicsomi kert kellős közepén, miközben én az ország egy másik pontján télvíz idején egy zománcos vödörbe hugyoztam a svábház verandáján, mert túl nagy kaland lett volna a kertvégi budi” (61). A szerző utal néhány szálra, genealógiai kötődésekre, a család hagyományaira és az elmúlt évek eseményeire, s megjelennek napjainkban divatos vélemények, jelenségek, társadalmi tényezők, amelyek a hétköznapi emberek beszédtémái, és amelyekről konkrét véleményük van: etnikai kérdések, női szerepek. „Finország [sic!], cö – tűnődött el nagymama. – Néger babát ne hozz nekem haza, Erzsike. Meg arabot se. Azok kicsinek olyanok, mint a majmok. – Milyet hozzak, nagyika? (...) de a jó tanács mit ér, ha úgyis a sok szexeléstől vagyok olyan girhes. Aztán apám vette át a telefont (…) nekem minden fontosabb, mint a családom, idegenbe bárhová elmegyek, csak velük ne kelljen leülnöm soha” (144). De hasonló „önfeláldozásra” mutat az a fajta érzelmi kirohanás, amelyen keresztül a ,,kifelé élni, megmutatni, kik vagyunk, honnan származunk és hová tartunk” kategóriái tárulnak fel.
Szécsinél a jelen és a jövő megítélését a lesajnálás szó tükrözheti leginkább. Tervek, álmok léteznek, de a megvalósítás útjai bizonytalanok. A keserűség, az (ön)kritika a szereplők véleményformálásában is megnyilvánul, a pillanatnyiságban, a feleslegesség megértésében: „Mi a fasznak nekem már Herendi, vagy ami azt illeti, mi a fasznak neked Herendi, kellett valamelyikünknek valaha Herendi? Ezt szerettem volna a telefonba ordítani, mert elképzeltem, ahogy a bélyegablakú nyári konyhában áll a villával kikarmolt fehér fajansztányérjai között” (130).
A helyzetek és figurák mindig komikusak, a karakterek mondatai, illetve a szerzői sugallatok a legutolsó képig fenntartják a humort: „Ártatlan arcuk beragyogta a sivár, salétromverte tantermet, s ettől az öreg professzort megszállta az ördög. Vénségére a rafinált szexuális praktikák főpapjaként kívánt fellépni egy maroknyi tizennyolc éves előtt, és ebben tudományos tekintélyének köszönhetően senki sem akadályozhatta meg… hogy ne merítkezzünk meg a frivolitásban, a költőt megnyergelő rámenős lovászfiúról és a hatvanhárom méter hosszú, szalagokkal díszített aranyfalloszról (hegyén aranycsillag) szóló történetekben” (35–36). A humor felfedi a kritizált elemeket és az ezekhez tartozó negatív, vagy a szinte már bájosan naiv sznobizmussal járó reakciókat: „Megvette magának a drága pink fúrókészletet, és azzal ő akar játszani egyedül” (186). Az irónia és önirónia váltakozik: „Magamról tudtam, hogy tavalyelőtt pukkantam ki, és kezdtem szivárogtatni vörös levemet” (191). Szécsi ábrázolásában az érzelmek belül erősek, kifelé flegmán, szigorúan vagy kiabálva nyilvánulnak meg. A ragaszkodás azonban mindvégig fennáll még a családi kötelékben is.
A felsőoktatásban részt vevő (csinos) lányok is szóba kerülnek, akik valamely tanárok szeretői éppen, mert ugye lány a saját eszén keresztül nem lehet egyetemi hallgató vagy doktoranda, sugallja a narrátor. A férfiak általában a korra, a szépségre, a nők fizikai tökéletességére figyelnek, számukra a nő egy megkívánható darab, hasonlóan a luxuscikkhez, drága holmihoz, táskához, cipőhöz vagy ételhez. A nő tárgy. Szécsi azt is meggyőzően ábrázolja, ahogy a nők egymást figyelik, kritizálják. A bizalom, a barátnői viszony is felszínes, hazug és hamis. Az irigység és a másikkal való rivalizálás hatja át a kapcsolatokat. A meleg férfiak jelenléte ebben a versengésben semleges. A szerzőnő ironikusan, de érthető módon utal a férfinem (társadalmi dominanciája ellenére) lenézett voltára: „Nehogy valamelyik szerencsétlen fasz kéznél legyen ilyenkor. A nagymamám, akitől a szófordulatot tanultam, hívő asszony volt” (156).
Szécsi szarkasztikusan közelít a gyermekvállalás kérdéséhez. Azt sejteti, hogy az abortuszon átesett nők, és azok, akik nem akarnak vagy nem vállalnak gyereket, milyen megítélésben részesülnek. Amikor Elza a kórházban meglátogatja friss kismama ismerősét, viszolygást és nevetségességet érez: „Munkáról hiába beszélnék, Hédike sosem dolgozott munkahelyen (…) vajon mi az, ami érdekelte, mielőtt a fogamzási naptár (…) babaruhacsere kezdte érdekelni. (…) Ha [Hédike] napsugaras lény, én léha, üres picsának érzem magam, aki mellett úgy hasított el az élet értelme, mint az Alpokba tartó TGV” (158–159). Háttér-mondanivalóként – vagy inkább jól értelmezhető motívumként – jelenik meg Hédike alakja, aki a neokonzervatív társadalmi vonások és elvárások anyaszimbólumává válik. A női főszereplő a későbbiekben is kifakad, hogy neki nem kell gyerek. A regény direkt módon bírálja a társadalmat, amely a nőket csak bizonyos helyzetekben, kategóriákban ismeri el, vagy bizonyos célokra „használja” őket. Ez a társadalomkritika azonban nem állítja, hogy a konzervatív szerepek és nézetek tagadása ellenére az adott személyiség tökéletes.
Szécsi kritikus és ironikus hangvétellel felszínre emeli a filozofikus mondandót, a folyamatos pörgés, „netvörkölés” és/vagy partizás mellett kitér a létezés minőségének, tartalmasságának, majd az elmúlásnak a kérdésére. „Mintha hiába telt volna el az életemből tíz év. Elképzeltem egy tetszőleges pontot az időben, és láttam magam, ahogy cigizek, a többiek meg szidják a miniszterelnököt. Mitől lenne máshogy. Hiszen én cigizek, ők meg szidják a miniszterelnököt, az idő így is eltelik. Aztán becsönget a Kaszás, és én elnyomom a csikket ”(176).
Szécsi regényében az is hangsúlyosan jelenik meg, hogy miként képes cselekedni az egyik ember a másik ellen. A szerző-narrátor megismertet saját gonosz képével, destruktív gondolataival is. Feltételes elgondolást közöl, a történések objektív és meg nem történő felvetéseivel való játékot. „Másrészről éppen a macskákban bíztam, hogy a hegyekben kószálva beszereznek valami titokzatos vírust, amitől egy nap pont a jelenlétemben hirtelen megvadulnak, Mädynek ugranak, és éles karmukkal megvakítják. Utóbbi motívum azért kellett, hogy amíg ő a földön vonyít magatehetetlenül… soha nem tudja meg, hogy a táskámba gyömöszöltem minden kéziratot… soha nem tudja majd ellenőrizni, mi is hiányzik” (95). Ehhez az émelyítő, magával húzó ábrázoláshoz kapcsolódik a regény lezárása.
A dolgok egy egészen konkrét példává, egyetlen puszta képpé redukálódnak. A történet befejezése szimbolikus képsorozat, melyben a jelmezbe öltözött alakok a halott macskák asszociációi, megjelenítői. Szécsi a biológiai leépülést, elporlást, a halálnak, a fizikai-kémiai átalakulásnak a módozatát fogalmazza meg. A romlás végzetes és elkerülhetetlen – kapcsolódva a korábbiakban felvetett feleslegesség és a lezárt-lezárható létezés jelenségeihez. Az emberek egy adott percben (időintervallumban) már nem a saját világukban egzisztálnak, hanem kénytelenek elhagyni a materiális térhez tartozó hívságokat, a pénzt, a kiegészítőket, a tanulást, a munkát. Az élet megszűnik. Az ember és bármely létező ezen a ponton már nem jelent mást, mint lebomló anyagot.

Vissza a tetejére