Azt hiszem, monomániásnak kell lenni (Beszélgetés Totth Benedekkel)


Hosszú-hosszú órákat, tulajdonképpen éveket töltöttünk el egymástól alig fél méter távolságra, de sosem váltottunk egy szót sem. Úsztunk. Ő kamasz volt, én alig kisiskolás. Aztán amire én kamasz lettem, ő már fordító volt, én meg hosszú órákon, tulajdonképpen éveken át olvastam a fordításait. Huxley-t, Le Carrét, a Sandmant, McCarthyt és Hunter S. Thompsont. Aztán írt egy regényt. Én meg írtam róla egy kritikát. Már a szöveg legelején bevallottam, hogy „a Totth Benedek által teremtett kisvárosi, klórtól homályos szűk terek meglehetősen ismerősek nekem, és éppen ezért azt hiszem, a Holtversenynek egészen atipikus olvasója vagyok”. Az vagyok. Mindketten kipipáltuk aztán a Pázmányt és Óbudát, és messze kerültünk a kisvárosi, klórtól homályos terektől. Végső soron mégis egy uszodás könyvnek köszönhetjük, hogy ismerjük egymást, és különös, hogy mostanában mindketten úszni kezdtünk megint. Nemrég pedig újból találkoztunk, Óbudán. Totth Benedekkel egzisztenciális kockázatokról, megszállottságról és monomániáról, belátható távokról és élethosszig tartó folyamatokról, fordításról és színházról beszélgettünk. És könyvekről, amikbe bele lehet halni. És könyvekről, amiket nem érdekel, hogy sokan temetik őket.
 
– Egy interjúban beszéltél arról, hogy nagyjából tizenhat és huszonöt éves korod között olvastad azokat a könyveket, amelyek aztán meghatározók lettek számodra. Eszedbe jut néha, hogy a mai srácok közül sokan éppen a te könyveidet, a Holtversenyt vagy Az utolsó utáni háborút olvassák? Hogy látod, most, a 21. században mekkora felelősséget jelent a történetmesélés?
– Szerintem a felelősség független a kortól, talán csak az változik, hogy egy könyv hány embert ér vagy érhet el. Sokan temetik a könyveket, de szerencsére a könyveket ez nem érdekli. Miközben a Holtversenyen dolgoztam, nem igazán gondolkodtam azon, hogy kik fogják olvasni, és ehhez nyilván annak is köze volt, hogy nem tudhattam, megjelenik-e egyáltalán valaha. Mindenesetre nem képzeltem el semmilyen olvasót a szöveghez, se fiatalt, se időset. Aztán a megjelenés előtt megijedtem, hogy mi lesz, ha fiatalok is olvassák a regényt, már csak azért is, mert a szereplői tizenöt-tizenhat évesek. Leginkább attól tartottam, hogy egyedül maradnak az élménnyel, amely a visszajelzések alapján elég megrázó lehet. A saját tapasztalataimból indultam ki, velem is előfordult, hogy egy-egy könyv annyira megrázott, hogy utána hetekig próbáltam feldolgozni, megérteni vagy elfelejteni egyes részleteket. Az Amerikai psycho például sokáig kísértett. Még az is megfordult a fejemben, hogy a Holtverseny borítóján jelezni kellene valahogy, hogy 18+-os a kötet. Mondjuk ez valószínűleg inkább jó reklámfogás lett volna, de akkor ezt komolyan gondoltam. Aztán kiderült, hogy a könyv teljesen más utat akar bejárni. Az első könyves blogos kritika kapásból azzal indított, hogy akkor ez most ifjúsági (young adult) irodalom, vagy sem. Amúgy ez elég termékeny vita volt. Később több ifjúsági irodalommal foglalkozó tanulmánykötetben, antológiában elemezték a regényt, sok helyen érettségiztek belőle, még a volt gimnáziumomban is, ami egyrészt óriási büszkeség, másrészt vissza is visz a felelősséggel kapcsolatos kérdésedhez. Úgy gondolom, ha egy magyartanár kiválasztja a regényt, és a diákok az órán együtt feldolgozzák, akkor nem lehet belőle probléma. És olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy nem olvasó fiataloknál pont a Holtverseny volt a – hogy egy ide illő metaforával éljek – „kapudrog” az olvasáshoz. Ebben talán az is közrejátszik, hogy elég megosztó lett a könyv, nehéz anélkül elolvasni, hogy állást foglalj, és ebbe a teljes elutasítástól a „kedvencelésig” sok minden belefér.
– Elmesélnél néhányat az olvasóid visszajelzései közül? Fiatalok, idősek, rokonok, pályatársak, ki hogyan olvasta a Holtversenyt? Nagyon kíváncsi vagyok, ki honnan talált utakat a könyvhöz, volt-e esetleg olyan reakció, tanács, kritika, amit a későbbiekre eltettél magadnak?
– Több szülő írt már nekem, hogy végső elkeseredésében a Holtversenyt adta oda a gyerekének, hogy rávegye az olvasásra. A kedvencem egy fiatal focista srác volt, aki a szülei szerint még a Messi-életrajzi könyvben is csak a képeket nézegette, de valahogy rácsúszott a Holtversenyre, és kétszer elolvasta. Amikor megkérdezték tőle, milyen a könyv, csak annyit mondott, hogy kurva jó. Azt hiszem, ez elég nagy bók. Legutóbb Az utolsó utáni háborúval kapcsolatban kaptam nagyon fontos visszajelzést egy katonától, aki rengeteg időt töltött háborús övezetekben. Azt mondta, tényleg ilyen a háború. Mivel én sosem jártam a fronton, neki elhiszem. És volt egy negyedórás beszélgetésünk Esterházyval, akit előtte csak látásból ismertem. Azt fel kellett volna vennem, hogy időnként visszahallgathassam.
Általánosságban véve mindkét regényre rengeteg visszajelzést kaptam, mindenből lehet tanulni, nagyjából függetlenül azok tartalmától, leszámítva talán a kicsit leegyszerűsítőnek tűnő „ez egy darab szar” jellegű megállapításokat. Idővel persze megtanul az ember szórakozni ezen is.
– Ha egészen másként is, mint egy katona, de a kritikák által valamiképpen az író is frontvonalba kerül. Az jutott eszembe, hogy Paul Auster az irodalom árnyékhőseinek nevezi a fordítókat. Neked milyen változásokat hozott az életedben, amikor megjelent az első regényed, vagyis – ha a hasonlatnál maradunk – amikor kiléptél a fényre?
– A száznyolcvan fokos fordulat talán túlzás, de elég nagyot pördült velem a világ. Ennek a pörgésnek voltak mélypontjai, fel kellett dolgozni a változást, de alapvetően inkább csak pozitív hozadéka volt. Persze könnyű nekem, mert a regény, még ha talán váratlanul is, elég nagy sikert aratott, sokan olvasták, sok kritikát írtak róla, megkapta a Margó-díjat, stb. Így aztán utólag azt is könnyebb volt megindokolni magamnak, hogy miért ültem tizenöt évig egy szobában, miért töltöttem ennyi időt olyasmivel, ami rajtam kívül senkinek sem volt fontos, egzisztenciális szempontból pedig nemcsak totálisan értelmezhetetlen, hanem még kockázatos is.
– A Holtversenyről többször elmondtad, hogy több mint tíz éven keresztül készült, persze nem napi nyolc órában, hiszen ezalatt hoztad létre a fordítói életműved jelentős részét is. Amiatt viszont szerintem roppant nagy fesztáv ez, hogy mennyire friss és eltalált a kötet nyelve, amit én a szöveg motorjának is gondolok ráadásul. Kamaszok csupasz, agresszív, roncsolt, kegyetlen nyelve ez. A könyv írása alatt eltelt idő során hányszor kellett nyelvi vérátömlesztést végezni a szövegen?
– Ami a regény nyelvezetét illeti, úgy érzem, több ellentmondás is egymásnak feszül. Egyrészt ott van a hitelesség kérdése. Ez a regény nem kamasznyelven íródott, ha létezik egyáltalán ilyen. Mindenesetre nem mentem utána, nem végeztem kutatásokat, nem is igazán ismertem, ismerek ennyi idős fiatalokat. Nem tudom, hogy így nehezebb vagy könnyebb megalkotni egy nyelvet. Annyit mindenesetre ki lehet jelenteni talán, hogy a Holtverseny nyelvezete egy konstrukció, egy kitalált stílus, amiben ugyan ott vannak a nyelvi valóság elemei, de az biztos, hogy így egyetlen kamasz sem beszél. És ez átvezet egy másik ellentmondáshoz. Sokan mondták, hogy a szövegnek erős sodrása van, de ez nem úgy történt, hogy leültem írni, és dőltek belőlem a sorok. Ez a spontánnak ható, beszélt nyelvre emlékeztető regiszter rengeteg kísérletezés eredménye. Az első néhány fejezetet legalább százötvenszer írtam újra, mire megtaláltam az elbeszélőm hangját. Megszállottan kerestem, de hát ez egy ilyen szakma, azt hiszem, monomániásnak kell lenni.
– Nem tudom, emlékszel-e a kötet utolsó mondatára: „Nem bírok megállni.” Ez mintha önbeteljesítő jóslatként kezdett volna el működni, hiszen idén újra megjelent a könyv, méghozzá bővített változatban. A szöveg sem bírt megállni, hiszen egy novellát fűztél a végére, a Niki című szöveget. Ilyesmi, azt hiszem, ritkán fordul elő. Mi motiválta a kiegészítést?
– 2016-ban részt vettem az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Az Élet és Irodalom fesztiválos mellékletébe kellett egy szöveget küldeni, olyat, ami addig nem jelent meg még sehol. A Niki nagyjából úgy született meg, ahogy a regény. Egy képből, a víz alatt üvöltő lány képéből indultam ki, és a regény egyik részletét írtam meg az ő szemszögéből. Egyrészt nagy kihívás volt a lány hangján megszólalni, másrészt izgalmas volt újra belépni a Holtverseny terébe egy másik perspektívából. Amikor a Magvetőnél felmerült, hogy új kiadása lesz a regénynek, lecsaptam a lehetőségre. Nekem nagyon fontos ez a szöveg, azért is, mert a Holtversenyben a lányok végig háttérbe szorultak, elnyomott helyzetben vannak, és erről csak a szerző tehet. Szerettem volna megmutatni, hogyan néz ki ez a történet a másik oldalról. Azt persze nem tudom megítélni, hogy mennyire sikerült.
– Itthon egyből népszerű lett a Holtverseny. Azóta készült egy francia fordítás, és úgy tudom, halad az angol nyelvű verzió is. Miként fogadták a külföldi olvasók, kritikusok, és egyáltalán hogy alakul a fordítások sorsa?
– Eddig Franciaországban jelent meg, Comme des rats morts címmel, az Actes Sud – Actes Noir sorozatában, ami egy rangos krimi-thriller széria, illetve pár hét múlva jön a szlovák kiadás, aztán jövő ősszel Kanadában és Amerikában is kiadják a Holtversenyt. A francia fogadtatás minden várakozást felülmúlt, nemcsak az olvasók, de a kritikák is nagyon lelkesek voltak, amihez természetesen szükség volt Natalia és Charles Zaremba zseniális fordítására. Egy rangos krimiírói fesztiválra is meghívást kaptam Lyonba. Az kicsit olyan volt, mintha nem én lettem volna ott, mindenhol olyan szerzők dedikáltak, akiket addig csak a New York Times bestsellerlistáján láttam. Egy kerekasztal-beszélgetésen egy francia író ült mellettem, a hivatalos rendezvény után váltottunk pár szót, és elárulta, hogy olvasta a Holtversenyt. Évtizedekig dolgozott tanárként egy vidéki iskolában, és hasonló dolgokat tapasztalt. Nem tudom, mi lehet az oka a franciaországi sikernek, de talán ez is egy lehetséges válasz.
– A fordításaid kapcsán beszéltél egyszer arról, hogy azokból ki kell hagyni az egót, és hogy akkor vagy a leginkább elégedett, ha az eredetihez lehetőség szerint a leghűségesebben sikerül tolmácsolnod egy művet. Mivel mindketten elég jól ismerjük az uszodák világát, innen hoznék egy példát. A fordítás mondjuk az, hogy adott egy ötvenméteres medence, és azt végig kell úszni úgy kétszázhússzor, a mozgástered pedig annyi, hogy időnként az úszásnemeket váltogathatod esetleg. A könyvírás viszont olyan, hogy neked kell megtervezed a medencét is, ha pedig kész van, úszásnemeket is kell találnod hozzá. A fordítás során mesteri fokon kell ismerni és használni a nyelvet, de milyen többlettel jár a felkészülés, az anyaggyűjtés a regényíráshoz? Nálad hogy történt ez?
 – Találó ez a metafora, lehet, lenyúlom majd. De viccen kívül: igen, ha fordítasz, sok mindent készen kapsz, amivel regényíróként meg kell küzdened. Látod a táv végét, ami persze egy ötszáz oldalas regénynél nem biztos, hogy megnyugtató, de mégis tudod, hogy meddig kell eljutnod. Ezzel együtt a regényfordításba is bele lehet pusztulni, főleg, ha olyan a téma és a nyelvezet. Nekem az utolsó nagy fordításom Cormac McCarthy Átkelés című regénye volt. Abba konkrétan belehaltam, ráadásul a végeredmény sem lett olyan, mint szerettem volna, vagy inkább úgy mondanám, hogy sokkal jobban is meg tudtam volna csinálni, ha nem olyan állapotban vagyok, amilyenben voltam. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy részt vehetek a regény új kiadásának előkészületeiben. Tanulságos és fájdalmas ez a munka.
– Kevéssel a Holtverseny megjelenése után mondtad, hogy elfáradtál a fordításban. Nemrégiben viszont, úgy tudom, egy kortárs amerikai dráma fordításán is dolgoztál. Mennyire más drámát fordítani, mint prózát?
– A fordítás továbbra is része a munkámnak, de az utóbbi években háttérbe szorult. Igazából nincsenek fordítói álmaim. Volt egy-két könyv, amit szívesen lefordítottam volna – például Douglas Coupland X generációja vagy Chuck Palahniuktól a Harcosok klubja –, de ezeknek már van magyar változatuk. A színdarabfordítás viszont nagyon más kihívásokkal jár, ráadásul az újdonság varázsa is nyilván benne van, mert még sosem csináltam ilyesmit. Az utóbbi időben színdarab- és forgatókönyvírással is foglalkoztam, és ugyancsak a fordításon keresztül kezdtem az ismerkedést ezekkel a műfajokkal. A prózánál már bejött ez a módszer, lehet, hogy itt is működik. Mindenesetre rengeteget tanultam belőle, ráadásul maga a darab is nagyon jó. Úgy tudom, jövő tavasszal mutatja be a Radnóti Színház.
– A színházban nemcsak fordítóként, szerzőként is bemutatkoztál a közelmúltban, előbb a POSZT-on, majd szeptember végén a budapesti TRIP hajón is játszották az Afganisztán című drámádat. A regényírás kapcsán mondtad, hogy nehéz megtalálni a hangot, egy színdarab esetében pedig talán még nehezebb, hiszen mindegyik szereplő nyelvét ki kell találni. Színdarabot vagy regényt nehezebb írni?
– Egészen más a kettő, talán nem ég és föld, de ahhoz közelít. Az Afganisztán megírásának egyik tanulsága, hogy valószínűleg inkább próza-, azon belül is regényíró vagyok elsősorban, de rengeteget tanultam, tanulok ezekből a más műfajokban tett kalandozásokból. Az Afganisztánt a Dramaturgok Céhe által szervezett és lebonyolított Nyílt Fórum keretében fejlesztettük, elsősorban Radnai Annamáriával, Perczel Enikővel és Harsányi Lászlóval. Az egyik legfontosabb konklúzió számomra, hogy a papír sokkal többet elbír, mint a színpad. Az viszont biztos, hogy a drámafejlesztés tapasztalatait felhasználva az új regényemen is sokkal tudatosabban dolgozom. Ez néha bénító is tud lenni, de most úgy érzem, amit a drámaírásból eddig tanultam, pont azokon a területeken segít előrelépni, ahol a regényeimmel kapcsolatban hiányérzetem van.
– A 2017-ben megjelent Az utolsó utáni háborúról eddig alig ejtettünk szót. Nagyon izgalmas, hogy míg a Holtversenyt egy novellával toldottad meg, a második regényednek viszont a magja, az origója volt egy kispróza. Hiszen Az utolsó utáni háború A fekete katona című, a Hévíz gondozásában megjelent alternatív ötvenhatos antológiába készült szövegből kezdett hízni, formálódni. Ahogy elkészültél a novellával, egyből sejtetted, hogy ebből lesz majd a következő nagyprózád?
– Eredetileg csak egy novella lett volna, de már akkor láttam, hogy több van ebben a történetben, amikor elküldtem a szöveget az antológiába. Terjedelmi korlátok voltak, muszáj volt lekerekíteni a végét. De már akkor tudtam, hogy tovább akarom mesélni a szereplők életét vagy halálát, attól függ, hogyan értelmezzük a történetet. Már az első változat megírásakor szürreálisabb, mitikusabb irányba vitt a szöveg, aztán a szerkesztési fázisban kihúztuk az ’56-os forradalomra, a helyszínre és a korra történő utalásokat, mert nekem inkább karácsonyfadísznek hatottak a szövegen, és ami ennél is fontosabb, hogy nem akartam leszűkíteni az értelmezési lehetőségeket. Meg aztán az ’56-os emlékév kapcsán megjelent iszonyatos mennyiségű kiadvány közé sem akartam besorolni a regényt. A másik forradalom című antológia üdítő kivétel volt, azt hiszem, ezért is örültem a felkérésnek, de ami egy novellában működni látszott, regény terjedelemben valahogy erőltetettnek tűnt. Aztán persze lehet, hogy tévedek. Egyedül a „ruszkik” és a „jenkik” maradtak meg szembenálló félként ebben a fiktív termonukleáris háborúban. Azt nem sejtettem előre, hogy ez a dolog megint ennyire aktuális lesz, és a történelem újrateremti a hidegháborús felállást, ráadásul ezeket az országokat olyan súlyos pszichopaták vezetik, hogy tényleg nem lehet tudni, mi lesz ennek az őrületnek a vége.
– Miközben kisprózán és nagyprózán is dolgozol, az ÉS-ben sorra jelennek meg a tárcáid. Mi segít fogást találni ezen a rövid és ravasz műfajon?
– Elég nehezen írok, meg lassan is. A novella különösen nagy kihívás, a tömörsége, a sűrítettsége miatt. Hirtelen nem is emlékszem, hogy írtam-e egyáltalán valaha is novellákat „magamtól”, azaz nem felkérésre. Tavaly év vége felé – néhány antológia- és folyóirat-publikáció után – úgy döntöttem, egy darabig nem vállalok ilyen jellegű munkákat, megpróbálok az új regényemre koncentrálni. A nagy fogadalmam másnapján megkeresett Grecsó Krisztián, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy évig tárcákat írni az ÉS-be. Erre, azt hiszem, nem illett volna nemet mondani, úgyhogy huszonnégy óra sem kellett, és megszegtem a magamnak tett ígéretet. Alapvetően most sem érzem, hogy ez lenne az én igazi műfajom, de ez az egy év sok új tapasztalattal járt, és most már nem félek novellában gondolkodni. Ezek a tárcák valahogy bevonzották az aktualitásokat, sosem gondoltam, hogy közéleti eseményekre fogok a magam módján reagálni az írásaimban, és azt hiszem, a regényeket továbbra is igyekszem majd távol tartani ettől, de annyi mindent gondoltam már írásról, alkotásról, amiről aztán kiderült, hogy nem úgy lesz. Szóval most már óvatosabban teszek fogadalmakat.
– Kevéssel a második regényed megjelenését követően nyilatkoztad, hogy műfordító már, író pedig még nem vagy. Azóta eltelt egy bő év, és, ugye, a színházi alkotás világába is belekóstoltál, fordítottál, és úgy tudom, újabb prózák is készülnek. Merre lendül most ki az inga? Ha azt mondanák, a névjegykártyádra az a három szó kerülhet, hogy drámaíró, fordító, író, mi lenne a sorrend?
– Az íróvá válás még biztosan nem ért véget. Egyre inkább úgy érzem, hogy íróvá válni élethosszig tartó folyamat. Minden egyes történetnél meg kell tanulni írni. De ha csak kilóra nézzük, akkor a szövegek arányát tekintve idén inkább író voltam.

Vissza a tetejére