Hozott is, meg nem is (Kele Fodor Ákos: A szív vége)

Kele Fodor Ákos: A szív vége, Cigány Újmesék. Tea Kiadó, Bp., 2018
 
„A mese-szüzsé a világ rendjében így vagy úgy bekövetkező hiánnyal előálló feladattal veszi kezdetét, és a hiány megszüntetésére tett kísérlet, a rend (kozmosz) helyreállítását célzó próbálkozás elbeszélését tartalmazza.”[1] Egyszerűbben: a mese a megértésre, a világ megértésére tett komplex, narratív kísérlet. Hermeneutikai nézőpontból – miként ezt az előbb idézett Biczó Gábor ajánlja munkájában – alighanem az lehet az elsődleges feladatunk, hogy megértsük ezt a Kele Fodor Ákos által elbeszélt mesei világot.
Mi is az a könyv, a Kele Fodor Ákosé, amelyet ő maga „cigány újmesék”-ként definiál? A jelölő „cigány mesei” minőségét az adja, hogy a szerző a szöveganyagot a Kárpát-medencei cigány mesevilágból építi meg. Újsága pedig abból adódik, hogy az a fragmentált elbeszéléssor, amely különböző időkben és terekben megképződő egyes történeteket, illetve történetelemeket tartalmaz, a kötetben koherens, ha nem is lineáris mesévé, de összefogott, bejárható univerzummá rendeződik. Ám ahogyan ez a mesei szövet összeállni látszik, azt inkább gondolom retorikai tevékenységnek, semmint tényleges együvé tartozásnak. A szerző maga is vall arról a kísérletről, amelyben, mint írja, az „egyes motívumok vagy mesei események, melyeket egymással kapcsolatba hoztam, nem azonos kultúrkörből származnak”.
A vállalkozás tehát abban találja meg legfőbb kihívását, hogy különböző időszakokban, különböző cigány, roma közösségekben létező mesék és mesei motívumok egységes narratívumot alkossanak. És ennek megvalósítását lehet szerzői vállalkozásnak tekinteni. Én azonban elsősorban nem ennek a hogyanjával kívánok foglalkozni: szóval nem azt a kérdést teszem fel, hogy ez a kísérlet hogyan volt kivitelezhető, miként kellett az egymáshoz illeszkedő vagy az egymásra utaló elemeket összerakni. Elsősorban azért, mert ha azt feltételezzük, hogy valamiféle sztoripuzzle, amivel dolgunk van, akkor az bír egy előzetes állítással: nevezetesen, hogy létezik egy olyan kép, olyan egész, amelynek mindezek alkotóelemei. Ez pedig részben irodalomelméleti, részben pedig kulturális antropológiai vagy kultúratudományi nézőpontból is hamisnak és korszerűtlennek tetszik.
A presentism (ill. az unreflected presentism) terminusával volna ez az írói szövegalkotói tevékenység leginkább megragadható, amely leegyszerűsítve itt azt jelentheti: a különböző időkben, terekben, nyelveken és kulturális kontextusokban érvényes, ott keletkező és használatba vett gyakorlatok – szövegek, társadalmi szabályozók, értékorientációk etc. – idő- és térvonatkozása felfüggesztődik, ezek különböző technikákkal egybeolvasódnak, szóval látszólagos összefüggéseket mutatnak, miközben egzisztenciájuk alapvetően tér el egymástól. Ez a gyakorlat a tudományos narratívákban kifejezetten problematikus, és jelentős nyomokat hagyott a romológia vagy romani studies névvel jelölt diskurzustérben, sőt – engedtessék meg a kiszólás – máig nehezíti a diskurzus tudományos emancipációját. De mit is jelent ez a meseírói gyakorlatban a Cigány Újmesék esetében? A szerző erről a gyakorlatról így ír: „A másik típusú motívumpárosítási eljárással olyan esetekben éltem, amikor például egy hiedelemlénynek az egyik kultúrközegben ilyen, más közegben vagy földrajzi területen másmilyen sajátságokat tulajdonítanak.” (256–257)
Az eljárást és a hozzá kapcsolódó érvelést az írói praxis felől érteni vélem: egy karakter bevezetése és szerepeltetése a célja, ehhez használ egyfajta sűrítő eljárást, és ez a mischung (a dolgok technikai értelemben vett keveredése mint tudatos írói tevékenység) teremti meg a történetegészben végigvihető figurát vagy figurákat.
Stilárisan is összefésült szövegegység ez, mégis az az érzésem, hogy áttekinthetetlen szövegegyüttessel van dolgunk. A szerző lineáris olvasást javasol, ám éppen a mesei sajátosságok oldódnak fel a szövegben – miközben nyelvi formulái megőrződnek. A figurákhoz kapcsolódó élményeink sem az eseményesítésben, sem az így megképződő karakterekben nem rajzolódnak meg. Nagyjából a kötet első harmadára elvesztjük a szereplőinket – éppen sokasodásuk miatt. A sűrítő technika még az egyszerűbb, rövidebb szövegekben is, mint mondjuk A kis jósember mesében (ahol a fiatal cigány asszony nap nap után farkassá változik), kissé széttartó szöveget eredményez: még ha a retorikai összetartást a gazda ismétlődő megjelenése meg a Holyipi parancsai biztosítják is, a kontextualizálás történethez nem tartozó állandó kényszere redundáns szövegelemek, szereplők, helyszínek, motívumok sokaságát vezeti be, amelyek szétszórják az olvasói figyelmet.
Alighanem megmutatkozott az eddig írtakban az, hogy honnan is szólalok meg a könyvvel kapcsolatosan: nem azt látom tétnek, hogy mi a mesei történet, miként van megírva, élmény-e az olvasása, vagy mely korosztály(ok) forgathatják örömmel és haszonnal. Nagyszerű, a nyelvvel jól bánó szerzővel van ugyanis dolgunk. Nem is az íráshoz kapcsolódó írói gyakorlatok felé fordult az érdeklődésem. Ennél komolyabb tétjét látom, illetve hangsúlyozom (némileg egyoldalúan) ennek a könyvnek, még pontosabban szólva ezt látom egyetlen komolyan vehető tétjének: mennyiben lehet ezt cigány mesekönyvnek tekinteni, s mit is jelent alcímében annak újsága. Annyi másban talán igen, ebben viszont aligha értek egyet a könyv szerzőjével. Mert éppen azzal a téttel nem számol, amely identikus akaratot rendel a szöveghez, az a belátás nem látszik, hogy a szimplán esztétizáló gesztusok és poétikai eljárások nem bánhatnak szabadon azzal az anyaggal, amelynek tétje nem a textusban van. Az orális cigány, roma hagyományvilág megszólíthatóságának és átírásának felelőssége nem esik egybe azzal, hogy „kapóra jön” egy-egy motívum, nyelvi-stiláris jellemző, amelyet aztán használatba vesz az új szöveg. Ha feltételezzük, hogy a közösségi tudatban valamiféle egységes cigány, roma nép élménye létezik, és azt mondjuk, ennek tetten érhető eleme a romákra vonatkozó sztereotípiák strukturálatlan rögzülése, akkor cigány mesét írni voltaképpen döntési helyzet, amelyben vagy helybenhagyjuk a homogenizáló-esszenciális nézőpontot, vagy annak kikezdésére, felforgatására törekszünk. Másrészt ha cigány mesét írunk, nem léphetünk el önmagunk hús-vér jelenvalójától, attól, hogy nem cigányként megírható-e ez a szöveg úgy, hogy közben ne erősítsük a narratíva birtoklásának hatalmi élményét, s pláne úgy, hogy a létező szövegek, motívumok használatbavételének eleve adottan, az írás természetéből fakadóan van önkényességélménye. Ennek a reflektáltságnak tehát helyet kell találni a szövegben. A könyv vizuális nyelve (Bán Sarolta munkája) is ilyen: nem a kimozdítás jelentésteremtő, -sokszorosító erejét látom benne, inkább – jobb esetben – a figurák áthelyezhetőségének szabadságát, de még inkább a portrék tárgyszerű kiszolgáltatottságát.
Nagy munkával megírt vállalkozás a Kele Fodor Ákosé, amelyben mindenre erős és komoly figyelem került, mégis éppen az hiányzik belőle, ami miatt egy könyvnek igazán léteznie kell.
 
[1] Biczó Gábor: Mese és társadalom. Didakt, Debrecen, 2014, 21.

Vissza a tetejére