Appendix


négy éve már hogy elmúlott az ősz
összerezzenek akár az őz
mégsem veszem komolyan
állapotom nem olyan
 
lehengerel részvéttel az inger
viaskodom magánérdekeimmel
tanul a vesztes saját kárán
rejtőzöm a felfoghatóság határán
 
bárhová nézek te vagy akit látok
egységben élünk miként az átok
beszélem veled e hétvégi nyelvet
minek keresni szerelemben elvet
 
hullanak a vakító hópelyhek
megfelel ez a célszövetséges helyzet
kifelé befelé jól mutatunk
egymás kevéske örömén mulatunk
 
tántorgom részegen is tiszta fővel
idővel sem békülök meg az idővel
elvetélt perceimet licitálom
kicsit valóság ez kicsit álom
 
nagy a füst mégsem melegít a kályha
éppúgy mint régen bebújunk az ágyba
hideg a szoba a falak vizesek
saláta emlékeimből végleg kiesek
 
az Isten önmagán belül tart most szemlét
kérdőre vonja magamagát a nemlét
nemes szentvadakat hergel
sajátos kérdéseimre válaszokat termel
 
természetszerűen sarlatán de van
ha erre gondolok eláll a szavam
hiába sejti már kinek mi a neme
didereg a város vizenyős a szeme
 
ismerkedünk tárgyaink nevével
szövetségre léptünk egymás jellemével
babrálgatok a jótett-jótvársz peremén
összeaszom reményeim kenyerén
 
beleim fele alig tűr anyagot
nem ismersz hozzám fogható hanyagot
asztalon fekszem anyaszült meztelenül
csak így tudok élni ilyen esztelenül
 
aki nem hiszi járjon utána
aki elhiszi vessen magára
felold s feloldoz hanyagul az éter
megtudtam végre mi az a katéter
 
szabadulnék bár nem túl nagyon
elütöm az időt verném inkább agyon
életünk úgysem ér egy fabatkát
hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát

Vissza a tetejére