Életmű a sokféleségben (Beszélgetés Petőcz Andrással)


Diktatúrában születni és szabadságban élni: adomány. Születési éve: 1959. Misztikus időszaka: a nyolcvanas évek. Legendás lapja: Jelenlét. Helykoordinátái: Budapest, Párizs, Budapest. Írói álnevei: Mecseki Rita Eszter, Seymour Glass. Petőcz András ír, olvas, szerkeszt, tanít. Költő, író. József Attila-, Márai Sándor- és Magyarország Babérkoszorúja díjas. Vele beszélgettünk.
 
– Nemegyszer láttam, hogy a Batthyány téren, az Angelikában ülsz. Törzshelyed?
– Az Angelika annyiban törzshelyem, hogy nagyon kényelmes, ha valakivel a közelben kell találkoznom. Bizonyos helyekhez ragaszkodom a környéken, ahol is általában kávét iszom, alkoholt csak mértékkel fogyasztok.
– Mindig is?
– A pályám legelején, még a legendás nyolcvanas években, fiatalemberként nagyon tudtam inni. De szerencsém, hogy soha nem volt jellemző rám, hogy a másnaposságot alkohollal gyógyítottam, így nem is lettem rabja az italnak. Egy ideje egy-két pohár bort szívesen megiszom, esetenként napközben egy kis whiskyt, de sohasem többet. A vörösborról szerencsésen leszoktam. Annak idején, úgy tíz éve, sok francia bort ittam, ma már szinte semmit, nem bírja a gyomrom.
– A jó bort vagy a jó verset könnyebb felismerni?
– Most bajban vagyok, nem tartom magam borszakértőnek. Azt tudom, hogy a testes, nehéz vörösborokat soha nem szerettem. Nálam a gyümölcsösebb, könnyedebb borok a nyerők. A vers már más ügy. Veszem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy kijelentsem, általában mindig sikerül a jó szöveget felismernem. Van egy elképzelésem arról, mi is a jó vers, a saját esztétikám szerint határozom meg a szövegeket. Sokszor az a helyzet a kortárs költészetben, hogy elsősorban nevek alapján döntenek a szerkesztők a szövegekről, és nem önmagában a művek alapján. Erről a gyakorlatról jó lenne leszokni. A legjobb példám József Attila és Illyés Gyula helyzete. Illyés, ahol csak megjelent, figyelmet keltett, könnyen az érdeklődés középpontjába került. Babits pillanatok alatt megszerette, komoly feladatokkal bízta meg. Ellenben József Attila személyisége más volt, sokan nehéz, nyugtalanító, mintegy idegileg labilis fiatalembernek látták, és tény, hogy a kommunikáció nem lehetett vele könnyű. Míg az ő pályája tragédiák sorozata, addig Illyésé csupa felemelkedés és siker. Mindettől függetlenül az utóéletük gyökeresen eltér egymástól. József Attilát a szakma abszolút géniuszként kezeli, azonban Illyés munkássága jócskán vitatott. Azt gondolom, hasonló eset ma is előfordul, egy szerző szakmai megítélése a körülmények függvényében bármikor változhat.
– Honnan számítod a pályakezdést?
– Nagyon korán kezdtem verseket írni. Kisgyerekként is azt hangoztattam, hogy költő akarok lenni. Szerencsém volt, húszévesen már elindulhattam a pályán, a bölcsészkaron létrehozott Jelenlét című folyóirat hamar ismertté tett. 
– A Jelenlét megalapítása a te nevedhez fűződik.
– Pontosabban az újraalapítása, hiszen létezett korábban is, csak megszűnt 1976-ban. Gyakorlatilag 1980-ban kezdtük el szervezni a lapot. 1981-ben jelent meg az első számunk, rögtön magára vonva a szakma figyelmét. Akkoriban a mainál jóval zártabb szakma létezett, a többség a pártállami struktúra részeként megjelenő lapokban, könyvekben volt jelen. Jelentős alternatív kiadványokról kevéssé beszélhetünk, bár volt már szamizdat verseskötet, Petri György Örökhétfő című könyve például, 1981-ben. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek a megfelelő struktúrákhoz kellett és volt javallott alkalmazkodnia. Mi is törekedtünk erre, de nem igazán sikerült, ezért kerestünk új utakat. Vagyis alternatív felolvasásokat, kiállításokat szerveztünk, csoportokat hoztunk létre. Miután a Jelenlét megjelent, nem kellett bemutatkoznom, a szerkesztőségekben és más szakmai berkekben jól ismerték a nevem.
– A párizsi Magyar Műhely hamar a figyelmed középpontjába került.
– 1980-ban vettem fel vele a kapcsolatot. Magára a lapra véletlenszerűen, egy belvárosi antikváriumban akadtam rá. Nagyon meglepett, hogy itt és most ilyen is van. Nem sokkal később az akkori barátnőmmel együtt kértünk turistaútlevelet, és kiutaztunk a francia fővárosba. Majdnem egy hónapig éltünk egy párizsi lakásban, szerencsénk volt, ottani barátok révén jutottunk lakhatáshoz. A Magyar Műhely szerkesztői közül először Nagy Pált kerestem, de nem találtam otthon. A szerkesztőség címe az ő lakáscíme volt, ezért próbálkoztam ott. Utána próbáltam a másik szerkesztő, Papp Tibor nyomára akadni. A telefonkönyvben megtaláltam a számát, és azzal hívtam fel, hogy fiatal költő vagyok Budapestről. A velevaló találkozás egy hosszú ideig tartó, inspiráló barátság kezdetét is jelentette.
– Ebben az időszakban elsősorban az avantgárdról, a vizuális költészetedről voltál ismert.
– A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején még írógéppel készítettem képverseket, Nagy László hatására. Ezeket mutattam meg Papp Tibornak. Ő az írógépes megoldás helyett valami mást mutatott, azt, hogyan lehet egyéb technikával – például úgynevezett letrasetbetűkkel képverset készíteni. Abban az időben rendkívül újszerű dolognak számított a képvers, a vizuális költészet, de ez talán a zárt, pártállami rendszerből is adódott, hiszen a 20. századi klasszikusok szinte mind-mind alkottak ilyen módon is, Nagy László mellett Juhász Ferencet, Illyést is említhetem, és a 20. század teljes avantgárd irodalmát, Kassák Lajost, Barta Sándort, Tamkó Siratót vagy akár Moholy-Nagy Lászlót. Valójában a képvers nagyon ősi dolog, háromezer éves műfajról beszélünk, már az időszámításunk előttről, a hellenizmus idejéből ismerünk képverseket.
– A nyolcvanas évek irodalmi élete miben tért el a jelenkoritól?
– A nyolcvanas években zártabb is, összetartóbb is volt az irodalmi élet. A politikai ellentétek kevésbé voltak jelen, a szakma képviselői jobban ismerték és elismerték egymást. Így látom az akkori időszakot. Ugyanakkor a fiataloknak, vagyis a mindenkori „fiatal íróknak”, akik sokszor már nem is voltak fiatalok, kevesebb lehetőségük volt. Emiatt generációk, nemzedékek torlódtak össze, nehéz volt publikációhoz jutni, hogy az önálló kötet lehetőségéről ne is beszéljünk. Emiatt is fogtunk össze. Megalakítottuk a Tér/Kép/Vers csoportot, és együtt kerestük a lehetőségeket, hogy élőszóban is megnyilvánulhassunk. Budapesti és vidéki művelődési házakban olvastunk fel, úgynevezett élő folyóiratesteket tartottunk. A csoportunkban többek között Zalán Tibor, Géczi János, Székely Ákos, Bíró József, Endrődi Szabó Ernő is benne volt. Nem egy fontos, nagy visszhangot keltő kiállítást szerveztünk. Érdekes módon a rendszer megengedte, nem avatkozott közbe, hogy mindezeket véghez vigyük, utólag is csodálkozom ezen. Az újraalapított Jelenlét esetében más volt a helyzet, abba igenis beleszóltak, akadályozták, ahogy tudták. Ennek ellenére a Jelenlét hét-nyolc számot tudhat magáénak, és erre büszke vagyok. Visszatérve a Tér/Kép/Vers csoportra, elmondhatom, hogy a nagyon dinamikus csoportegyüttlét más volt, talán, mint manapság, bár a mai helyzetet nem ismerem. Ma a pályázati pénzek megszerzése vagy meg nem szerzése a legfőbb kérdés. A nyolcvanas években nem volt ilyen kérdés, hiszen nem volt hova pályázni. A bölcsészkaron, a Jelenlét megjelenésekor fel sem merült az előállítással járó költség, ott elsősorban, illetve kizárólagosan politikai akadályokat igyekeztek gördíteni. Ahhoz, hogy megjelenjen, több ajtón kellett kopogtatni, de egyik helyen sem hangzott el, hogy nincs rá pénz. Mi pedig ingyen dolgoztunk. Nagyon jó és termékeny időszak volt.
– Verseid az avantgárd hagyományokból indulnak ki. Miért ezt az irányt tartottad követendőnek, nem járt-e veszélyekkel, rizikókkal, buktatókkal?
– Ez tévedés. Verseim bizonyos része kapcsolódik az avantgárd hagyományhoz, és ezt nagyon is fontosnak érzem. Ugyanakkor a legkonzervatívabb, legzártabb, úgynevezett „klasszikus” hagyományt is folytattam a költészetemben. Írtam életem során Balassi-strófát, rengeteg szonettet, alkaioszi formában is dolgoztam, és nem idegen tőlem adott esetben a népdal, a magyaros, ütemhangsúlyos verselés sem. A „buktató” talán éppen ebben van: a sokféleségben. Valamiért nehéz a szakmának is befogadnia azt az egyszerű tényt, hogy én a költészetet, a versírást a maga egészében szeretném látni és művelni. Különben pedig a képvers mintegy kétezer évvel régebbi, mint a szonett. Akkor miért a szonett a „hagyományosabb”?
– Mit tanácsolsz annak, aki nagyon nincs otthon ezekben az avantgárd irányzatokban, a megszokottól eltérő megoldásokban, hogyan értelmezze ezeket a szövegeket, létezik-e az értelmezéshez recept egy laikus számára?
– Arra gondolsz, hogy ahhoz, hogy valaki elolvasson egy verset, tudnia kell az adott forma jellegzetességeit, történeti hátterét? Talán nem árt, ha tudunk bizonyos dolgokat történeti szempontból, de egy műalkotás befogadása azért mást is jelenthet. Ha egy középiskolás elolvassa Kassák Lajosnak A ló meghal… című nagy terjedelmű szabadversét, az akkor is lehet rá katartikus hatással, ha állandóan azt a butaságot verték bele a fejébe a középiskolában, hogy csak a rímes vers a vers. A szabadvers egyébként közelebb áll a zsidó-keresztény kultúrán nevelkedett európai felfogáshoz, hiszen az Ószövetség, valamint a Tóra legfontosabb részei szabadversek. Például az Énekek éneke vagy a Zsoltárok könyve. Ezek a szabadvers klasszikus darabjai, amelyekhez kapcsolódva lett a modern irodalomban olyan fontos a szabadvers. Walt Whitman költészete, annak szabad áramlása csak a Biblia zsoltárai alapján elemezhető. Petőfi Felhők-ciklusában a korai magyar szabadvers gyönyörű példáit olvashatjuk, de említhetném Az apostol című elbeszélő költeményét is. Ha valaki Petőfi szabadverseit szereti, akkor az avantgárd hagyományt is szereti.
– 2009-ben védted meg a doktori címed, és később kiadtad a Tamkó Sirató Károly munkásságáról szóló könyvedet. Őt mikor fedezted fel?
– Izgalmas ügy, ahogyan Tamkó Sirató Károlyt megismertem. Fiatal költőkként egytől egyig mindannyian egymásra találtunk, átjárás keletkezett a különböző gondolkodást képviselő műhelyek között. Én már 1981-ben, mihelyt betoppantam a Magyar Műhelyhez, találkoztam Ladik Katalinnal, Fenyvesi Ottóval, Szőcs Gézával. Megismertem Tóth Gábor képzőművészt, aki mint tanítvány járt Tamkóhoz, ő is mesélt nekem Tamkó munkásságáról. De ebből a szempontból Szombathy Bálint nagylélegzetű tanulmánya, az Új Symposionnál megjelenő (A konkrét költészet útjai című) munka volt rám döntő hatással. Ő elemzi a Tamkó-féle munkákat. Szintén a nyolcvanas évek elején jelent meg egy antológia Aczél Géza szerkesztésében, és abban is akadt néhány Tamkó-szöveg. Emlékszem, képverseinek egyedisége ragadott magával. A nevéhez köthető dimenzionizmus a harmincas években izgalmas alternatívaként jelent meg a művészetben, és vont be olyan nemzetközi nagyságokat, mint Kandinszkij vagy Miró. Már a nyolcvanas években írtam egyik esszékötetemben Tamkóról, s a doktori disszertációm írásakor adta magát, hogy vele foglalkozzam.
– Palasovszky Ödön, Méliusz József, Tamkó Sirató miért maradhat ki a tananyagból? Ha úgy vesszük, a kortárs magyar irodalom megértéséhez meghatározó elemeket szolgáltatnak a műveik.
– Valójában már Kassák is kezd kimaradozni, sovány vigasz, hogy legalább az említés szintjén jelen van. Említhetném még Barta Sándort Kassák köréből, aki nagyobb érdeklődésre tarthatna számotfelgyújtották. Sokszor úgy látom, mintha a jelenlegi kánonképző kritikának is az állna érdekében, hogy a konzervatívabb, sokszor kevésbé kreatív, unalmasabb szerzőket vegyük elő.
– Miért állna ez a kortárs kánon érdekében?
– Erre nem tudok válaszolni. Mondhatnám azt, hogy „similis simili gaudet”. Talán ez az igazság.
– Tíz éve tanítasz kreatív írást, több tanítványod is van. Előtte milyen tevékenységekkel foglalkoztál?
– Hosszú ideig szabadfoglalkozásúként éltem, azonban egy idő után az így kialakított helyzet tarthatatlanná vált. Egy időben újságíró is voltam, közel másfél évig a Népszabadság párizsi tudósítójaként is dolgoztam. Mint tudjuk, 2005 őszén lázadások törtek ki Párizs külvárosaiban. A migránshátterű, több generáció óta Franciaországban élő fiatalok lázadást szítottak, éjjelente autókat gyújtottak fel. Őrültség volt ez a részükről, mert nemegyszer a saját közösségük, saját szüleik járműveit lobbantották lángra. Nos, ezekről az eseményekről akkoriban én adtam hírt a Népszabadságban.
– Akkor hogyan gondolkodtál ezekről az emberekről, a bevándorlás témájáról?
– Egyértelmű volt, hogy az a megközelítés, ami itthon több helyen is megjelent, miszerint ez a szegénység lázadása lenne, nem igazán állta meg a helyét. Ezek az emberek – kelet-európai szemmel nézve – nem éltek rosszul, a francia szociális háló nagyon jól működik. Most is úgy látom, hogy a kulturális különbségek és az integráció hiánya jelent meg ebben a történetben. Az integrációt nem sikerült megfelelően megoldani, és komoly, kezelhetetlen feszültségek keletkeztek. Azt gondolom, hogy a franciák mindent azért nem csinálnak rosszul, mert a legtöbb oldalról kialakult egyfajta tolerancia, csak épp abban a pillanatban nem várt módon elszakadt a cérna.
Nemrég ismét jártam Párizsban, és azt tapasztaltam, szépen élnek egymás mellett az eltérő etnikumú emberek, ha néha be is gyűrűzik a szélsőség. Emlékszem, amikor megnyerték a világbajnokságot, az egyik szurkoló azt nyilatkozta egy újságírónak, hogy milyen gyönyörű, hogy fehérek, arabok, feketék együtt nyerték meg Franciaországnak a vb-t.
– Mennyiben volt más Franciaországban élned, mint Magyarországon?
– 2002 és 2006 között éltünk ott, ezalatt rengeteg pozitív dolog ért. Őszintén mondom, az ottani közeg és légkör felszabadulást okozott. Nem panaszkodom, mert szeretem azt a lakást, amiben jelenleg itthon élek, a szívemhez nőtt a környék. Ellenben, ha váratlanul, valamilyen csoda folytán megjelenne itt és most egy jó tündér, és felajánlaná, élhetnék egy pici kis lakásban Franciaországban, a kétlakiságot választanám. Nagyon szerettem Franciaországban mászkálni, a nyitottság, a francia hangulat azonnal lenyűgözött. Párizsban azt érzékeltem, hogy valamiért boldogabbak az emberek, még ha ennek nem is sikerült az okát megfejtenem.
– Ha most visszagondolsz, mit mondasz, nem voltál Franciaországban kívülálló?
– Nem éreztem magam kívülállónak vagy idegennek. Az egyik legjobb barátom egy Karibi-szigetekről származó fiú volt, aki egyszer aztán Budapesten is meglátogatott. Kapcsolatokat kötöttem az enyémtől nagyon eltérő közegből jött emberekkel, és ez egy percig sem okozott problémát vagy félreértést.
– Ismert regénytrilógiád (Idegenek, Másnap, Aysa) története, amely fikció, napjainkban megvalósulni látszik. Olyan, mintha előre megírtad volna a jelent.
– A regénytrilógiám sorsa különösen érdekes. Tény, hogy a 2007-ben megjelent regényem egyes fejezeteiben leírtak napjainkban szinte szó szerint bekövetkeztek. Ennek ellenére a trilógia mégsem eléggé közismert, mintha nem lenne a helyén kezelve ez a könyv. Ugyanakkor öröm, hogy rendszeresen érkeznek pozitív impulzusok, megkeresések a könyvemmel kapcsolatban. A történetben sem nemzetet, sem népet nem nevezek meg, vagyis valóban disztópiáról, fikcióról beszélünk. Maga az utolsó fejezet, az Aysa szintén fikció. Logikusan próbáltam elképzelni, milyen életet is élhetnek azok a női rabok, akik a terrorista központok foglyai, ahol is szexrabszolgákként tartják őket. Ezt a történetet írtam meg anélkül, hogy tudtam volna, hogy a valóságban valóban így van-e, ahogy leírtam. Az Iszlám Állam egyes gócpontjainak felszámolásakor derült ki, hogy nem tévedtem nagyot. Reményeim szerint az Idegenek-trilógia újabb, méltó kiadást kaphat majd a későbbiekben.
– Neked kik számítanak idegennek?
– Az a teóriám, hogy az idegenségérzés bennünk van. Én alapvetően a camus-i értelemben gondolok rá. Mindig is idegenek vagyunk, te, én, mindannyian, ugyanakkor pedig nem gondolom azt, hogy ilyen szempontból bármilyen értelemben különbség tehető ember és ember között. Nagyon komolyan veszem a francia felvilágosodás eszméit, meghatározza a gondolkodásom Az emberi és polgári jogok nyilatkozata, hogy minden ember egyenlőnek születik, nemre, fajra, származásra való tekintet nélkül. A mai napig érvényes gondolat, megtámadhatatlan. Jelen lenni a közösségben a közösség szabályainak elfogadását is jelenti. Amikor beszélgetünk, hamar megtalálhatjuk az összekötő pontokat, azt, hogy jóval több közünk van egymáshoz, mint azt elsőre gondolnánk.
– Hogy látod, az európai kultúra végveszélyben van?
– Mi is az európai kultúra? Michelangelo, Mozart, a felvilágosodás, Az emberi és polgári jogok nyilatkozata, évszázadok alatt megteremtett sok-sok érték. Nagy múltú épületek, templomok, falfreskók. Ezeknek mindenáron meg kell maradniuk, innen nem ajánlott a visszalépés. A nemek közötti egyenlőség például alapvető. Az európai kultúra több évszázados küzdelmek árán alakította ki a sokszínűségben való együttlétet, ehhez foggal-körömmel ragaszkodni kell.
– Nincs határa az elfogadásnak?
– Létezik egy jó mondás: én toleráns vagyok, kivéve az intoleranciával szemben. Mindenkit elfogadok, persze, de ő is fogadjon el engem.
– Tavaly jelent meg Ancika című regényed. A könyv a 2006-ban kiadott A születésnap című munka folytatása. Miért szántad rá magad, hogy a fiktív apa után a képzeletbeli anya történetét is megírd?
– Természetes módon adta magát a feladat. A fiú, aki beszél, megidézi az apát, aztán megidézi az anyát. És felteszi magának a kérdést, ha mi is elmegyünk, kik jönnek utánunk?
– Augusztus huszonhetedikén lettél hatvanéves. Jelent valamit a kor?
Sokat. Rengeteg munka és fáradozás van mögöttem. Sok új terv foglalkoztat, de érzem, hogy az idő fogy, kezd végessé válni. Az ember megérti, amit ennyi idő alatt megérthetett, megtanulhatott, valamint évek, évtizedek alatt épít is valamit. „A költő vagy épít valamit, amiben kedve telik, vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek”, írja Kassák. Miután felépítesz valamit, azután annak megőrzése, annak megtartása válik fontossá, ösztönös szükséggé. Eljött tehát az összegzés ideje. A legutóbbi könyvemben, A denevér vére című novelláskötetben, annak is A temetés megszervezése című novellájában a haldokló mester így szól egykori tanítványához: „Bár még féled a halált, már akarod is. Egyetlen feladatod maradt, megszervezni a temetésedet. Hogy méltó legyen az életedhez. A temetés tükör, elmúlt életünk homályos tükre. Az idő valami ilyesmiről is szól.
– Nosztalgiázó típus vagy?
– Valahol igen. Sok irodalmi élményem van, jó lenne ezeket megírni, hogy megmaradjon, el ne vesszen. Konzerválnám az emlékeim, talán másokat is érdekelne. Ennek egyszer még nekiugrom. Már azért is, mert a nyolcvanas-kilencvenes évekből alig akad olyan jelentős szerző, akivel ne lett volna kapcsolatom.
– Több helyen nyilatkoztad, hogy fontos számodra a Biblia. Isten is?
– Természetesen. A Biblia elképesztően jelentős és izgalmas műalkotás, mind az Ó-, mind az Újszövetség. Isten kérdése már bonyolult ügy. Nem tudom, egyértelműen hívő vagyok-e, azonban nincs olyan nap, hogy ki ne mondanám valamilyen szituációban Isten nevét. Ez talán jelent valamit.

Vissza a tetejére