Kelet és nyugat között, a mágikusságot takaréklángon tartva (Ahmed Amran: A lélek gőze)

Ahmed Amran: A lélek gőze. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2019
 
Ahmed Amran magyarul alkotó, jemeni születésű író, és már ebben a puszta élettényben is számos irodalmi lehetőség rejlik. Kezdjük azzal, hogy az idegen közegben létezés fokozza a nyelvhasználói tudatosságot, megnyitja a másik nyelv perspektíváját, és ennek köszönhetően a beszélő folyamatosan és automatikusan tudatosítja magában a különbségeket, az állandósult szókapcsolatok valódi jelentését, valamint a kifejezések, szavak etimológiáját. Az Amranéhoz hasonló élethelyzet másik nagy írói lehetősége a transzkulturalizmusban rejlik – annak megtapasztalásában, hogy a kulturális kontextustól függően mennyire eltérhet a szavak, gesztusok, ceremóniák súlya és jelentése.
A szerző második, A lélek gőze című kötete javarészt beváltja ezeket az ígéreteket – sőt, azokat az olvasókat sem hagyja cserben, akik a „keleti fűszerekkel meghintett, utaztató” novellákat emlegető fülszöveg nyomán azt várják, hogy Ahmed Amran a szülőföldjén szerzett élményeit osztja meg majd velük. A novelláskönyv első darabjai ugyanis valóban a Közel-Keleten játszódnak. Azonban nem a „mesés keletre” utaztatják el ezek a történetek az olvasót, hanem inkább az európaihoz képest patriarchálisabb, tekintélyelvűbb és a helyi hatalmasságoknak jobban kiszolgáltatott arab társadalom árnyoldalaira irányítják a figyelmet, az elnyomó, erőszakos apafigura elől a halálba menekülő kisfiú történetétől (A földdombok) kezdve a kényszerházasság tematikáján át (Zehra) egészen a kiváltságos helyzetüket a kiszolgáltatottak kárán további előnyszerzésre kihasználó szereplőkig (mint például A sejk verme című novella címében említett figura vagy a Fúvóka vízkúttulajdonosa). Ezen írások alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarországon Jemenhez képest jóval nagyobb a társadalmi mobilitás, és minden bizonnyal a közép-európai élettapasztalattal járó perspektíva is hozzájárul ahhoz, hogy Ahmed Amran éppen ezt a tematikát helyezte a kötet első ötödét alkotó novellák középpontjába.
A címadó szöveggel azonban új szakaszt nyit a kötetben Amran, amelynek lendülete egészen a könyv végéig kitart. „Ő már régen meggyőzte magát, hogy az emlékezéskor hulló könny nem más, mint a lélek diadala a test felett. A forró szemlé nem más, mint a fáradt lélek gőze, amit akkor bocsát ki, amikor újból kinyilvánítja ragaszkodását az élethez” (33.), fogalmaz Amran szövege, megelőlegezve a további novellák hangulatát és témáját. Ezek a néhány oldalas szövegek ugyanis valamiképpen mind a veszteség tapasztalatát járják körül – még akkor is, amikor az abszurd határvonalán túlra is átmerészkednek, mint például az Atestuális, amely arról szól, hogyan „világosodik meg” egy pszichiáter, miután megismerkedik azon hölgybetegének a világszemléletével, aki az emberi kapcsolatokat kizárólag biológiai-anatómiai szempontból hajlandó értelmezni, vagy a Bólya Péter és Császár István alkoholista-novelláinak világát idéző Esküvő, amelynek csavargó főhőse filozófiai megfontolásból dönt úgy, hogy a „szükséges és a felesleges tudat” közötti határ jó ismerőjeként csak annyit iszik, „amennyi elég ahhoz, hogy a felesleges tudattól” megszabaduljon. (67.) Ezen szövegek legtöbbje tönkrement kapcsolatokra, nyomorúságos élethelyzetekre összpontosít, és nem csupán nagy fokú empátiáról, hanem biztos írói eszköztárról és bátorságról is tanúskodik az, ahogyan Amran a jellegzetesen női élethelyzeteket is meggyőzően mutatja be, a megalázott és megcsalt feleség (Felfújt), vagy éppenséggel a halálos betegséggel küzdő anya (Belső hang) szemszögéből. A transzkulturalizmus ezekben a szövegekben is gyakran a felszínre merészkedik – például azokban a passzusokban, amelyekben az okoz kultúrsokkot az elbeszélőnek, hogy Európában az eskü, történetesen a hitvesi, visszavonható, és világi hatalmak által felülírható: „Kérdeztem, hogy mi az, hogy elváltnak nyilvánít minket, miközben minket egy eskü köt össze? A bírónő egy köztársasági törvényt hadart, kérdésemmel nem kalkulált, az órájára nézett, és még gyorsabban olvasott, utána berekesztette a tárgyalást.” (71.) És ahogyan a jemeni világ sem az Ezeregy éjszakából ismert mesés kelet, úgy Amran novellái szerint a nyugati társadalom sem a tökéletesség mintaképe – amikor a mi világunk kerül a transzkulturális látásmód figyelmének középpontjába, az olyan megállapításokra ragadtatja a szerzőt, mint például a következő: „Nálatok nincs társadalom, csak sok-sok egyén. Az úgynevezett modern világotokban a társadalmat már kiölték a kábeltévék, amiért még pénzt is fizettek. Egyszer elkísértem diáktársamat az apja házához, Stockholmban. Mikor odaértünk, az órájára nézett, és azt mondta, hogy vár a csengetéssel, mert még három perc van hátra a megbeszélt időpontig.” (129.) A két eltérő társadalom közé vetettség traumatikus élménye akár tragikusan végletes döntésekhez is vezethet, mint azt a Zord című szöveg is példázza, amelyből az előbbi idézet való, és amelynek főszereplője azt vallja meg túszának, milyen tapasztalatok vezettek ahhoz, hogy végül csatlakozzék az Iszlám Államhoz. A kötet záró novellája, a Szejf visszatérése pedig egy, a Közel-Keletről az Egyesült Államokba szakadt, majd onnan visszatért férfi tragikomikus-abszurd történetén keresztül teszi érzékletessé az eltérő kultúrák közötti létezés kihívásait.
Ami pedig a kétnyelvűségből fakadó nyelvi tudatosságot illeti, arra számtalan remek példával szolgál a kötet, kezdve attól a passzustól, amelyben a főszereplő ekképpen kacérkodik a cukrászdában partnernőjével: „Bár édesszájú vagyok, nem szeretem a süteményt” (95.), egészen addig, amíg a szerző az „egyenes” és az „egyenlő” hasonlóságáról értekezik, vagy arról morfondírozik, hogy a „vízszintes” szóban a „víz” előtagnak a „szint”-hez képest jóval nagyobb a jelentősége. Az már kevésbé impresszív, hogy a könyvben a páros szervek minden alkalommal, következetesen többes számban szerepelnek – ezeket a szerkesztőnek illett volna kigyomlálnia a szövegből. Ahmed Amran A lélek gőze című novelláskötete ezzel együtt is értékes darabja kortárs irodalmunknak – köszönhetően legfőbbképpen annak, ahogyan teljes természetességgel működteti a jemeni és a magyar valóságra is vonatkoztatva a transzkulturális látásmódot. Izgalmas volna ezt az írói attitűdöt egy – akár önéletrajzi ihletésű – Amran-regényben is viszontlátni. 

Vissza a tetejére