Improvizáció örök mollban (Nagy Lea: Légörvény)

Nagy Lea: Légörvény. Napkút Kiadó, Bp., 2018
 
Juhász Gyulának az első József Attila-kötetet ajánló sorait idézi Petőcz András a Nagy Lea bemutatkozó verseskönyvéhez írott utószavában. Merész gesztus, ugyanis az idősebb pályatárs 1922-ben többek között ilyeténképpen méltatta A szépség koldusa szerzőjét: „Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása − és ez nemcsak és nem mindig a költőn múlik egészen – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni.” Meg kell hagyni, Juhász Gyulának igaza volt – de nekünk is igazunk van akkor, amikor hozzátesszük: erre nem a bemutatkozó József Attila-kötet szolgáltatta az első sziklaszilárd bizonyítékot, hanem inkább a harmadik, a Nincsen apám, se anyám, és az életmű későbbi darabjai. Tehát Juhász Gyula tollából inkább a megelőlegezett bizalom szólt, mintsem az elfogulatlan értékítélet, amikor a tizenhét éves József Attiláról leírta, hogy József Attila lesz belőle. Az efféle párhuzamok akaratlanul is súlyos terheket raknak Nagy Lea bemutatkozó verseskönyvére. Pedig egy első kötetnek, amelynek a szerzője még a tizennyolcat sem töltötte be, inkább arra a kérdésre kellene választ adnia, elegendő-e az alkotó tehetsége ahhoz, hogy helye legyen a pályán, és – ha nagyigényűek akarunk lenni – ott rejlik-e az első írásokban későbbi nagy művek ígérete. A József Attilával való összehasonlítás nem idevaló, egyrészt, mert túl korán és túl magasra teszi azt a bizonyos lécet, másrészt pedig az, hogy az Óda szerzője ott bujkál-e a Légörvény sorai között, teljességgel irreleváns. Az igazi kérdés ugyanis az, hogy Nagy Leából mennyit lehet tetten érni a kötetben.
Annyi biztos, hogy Nagy Leának a kisujjában van a nyelv. Itt nem „elcsépelt szavak ravatalán, / fekvő közhelyekbe fojtott múzsák” (46.) beszélnek, hanem egy olyan tollforgató, akit nemcsak hogy egyetlen hibás fogalmazáson nem lehet rajtakapni, de nem írt le az egész kötetben egyetlen olyan mondatot sem, amelyet bárhol másutt olvashattunk volna korábban. A gond nem ez – hanem az, hogy miről szólnak ezek a mondatok, és hogy szólnak-e bármiről is egyáltalán. A válasz röviden annyi: szólnak bizony, mindarról, amiről a verseknek szólniuk kell, amennyiben mindenáron Költemények kívánnak lenni – így, nagy kezdőbetűvel. Van itt „jeges fényű izzók / fénykörében fázó elveszettség” (43.), meg „foszlányokra szakadt szeretet”, amelynek „tisztátalan kis darabkáit dédelgetve, / elalszunk álmodni még egy kis irigységet” (44.), ebben a költészetben a tenyérbe izzadás való, a gyomorba görcs, a karba pedig remegés (Remegés), ez egy hideg világ, amelynek mocskában „térdig áll a bűntudat, / és a rossz lelkiismeret / szaga megeszi a pincék dohát” (64.), a szövegek visszatérő kellékei pedig a kávé, a cigaretta és egy zongora, amelyen természetesen csakis moll akkordok szólalnak meg. Ezek a versek éppen arról szólnak, amiről a verseknek szólniuk illik, mint azt a ciklusok élén álló címek is kiválóan példázzák: Várakozás, Tükörképem, Múlás, aminek kapcsán az a bonmot kívánkozik ide megfontolandó tanulságként, amit Joe Strummer eresztett el arra válaszul, hogy a Clash miért nem ír szerelmes dalokat: „Írtak már a szerelemről eleget, nemde? A téma ki van merítve”. Az, hogy ezek a versek szinte monomániásan a veszteségélményre fókuszálnak, akkor lenne menthető, ha átsejlene a műveken a valóságos, megélt tapasztalat ereje – ebből a minden porcikájával drámaiságra törekvő költészetből azonban éppen az az élményanyag hiányzik, amely hiteles epizódokkal, motívumokkal és képekkel habarcsolhatná össze a sorokat, amelyekre enélkül sajnos igaz, amit a szerző a Horizont című versben ír: „amiben fuldoklunk, / és ráfogjuk, hogy élet, a közhelyek valósága.” (29.)
A kötet közepe táján szerepel néhány vers, amelyeknek a címe úgy kezdődik, hogy A költő – például A költő ravasz pillantása, A költő és a nyár, A költő elmegy –, ám ezek sem válnak metaszöveggé, ugyanis híján vannak bármiféle eltávolító gesztusnak, és nemigen pozicionálják a beszélőt sehová sem, legfeljebb azt az olvasói benyomást erősítik meg, hogy itt olyasvalaki ír, aki őszintén odavan a költőszerepért, annak minden kliséjével együtt, kopott kalapostul, vörösborostul. Ami pedig a nyelvhasználatot illeti, valóban minden a helyén van, nincs a kötetben egyetlen elhibázott mondatszerkezet, néhol pedig a délvidéki tájnyelv szavai is dicséretesen bemerészkednek a szövegekbe, például amikor az egyik versben a költő (ugyan ki más?) nem cipőfűzőn egyensúlyoz, hanem keskeny „pertlin, / amit a teremtés szálából / szőtt az Isten.” (48.) Azonban az utószóban emlegetett nyelvi leleményeket illetően azért nem maradéktalanul meggyőzőek a kötet versei – legalábbis az olyan fordulatok, mint amikor a beszélő „tehermozdonyokat detektálva” (33.) bámulja a síneket, és amelyekben a fénynek s a ragyogásnak nem sugarai, hanem „rádiuszai” vannak (40., 55.), azok bizony nem arról tanúskodnak, hogy a szerzőnek „gazdag, izgalmas és újszerű a szókincse” (98.), hanem inkább arról, hogy versírás közben a kelleténél közelebb tartja magához az Idegen szavak szótárát.
Ezeknek az írásoknak a legnagyobb hiányossága pedig az, hogy nem ott van az elejük és a végük, ahol a szöveg logikája megkövetelné – mintha csak a szerző leült volna, hogy találomra papírra vessen vagy klaviatúrába pötyögjön néhány jól megformált, egyediként hangzó, a költőiség kelléktárából bőven szemezgető sort, hogy aztán amikor elege lett az aznapi költőségélményből, berekessze a verset.
Mindent összevetve tehát a Légörvény című debütáló kötet két dolgot tesz egyértelművé. Először is azt, hogy Nagy Lea roppant tehetséges. Másodsorban pedig, hogy a tehetség önmagában nem elég – ugyanis csak akkor fogannak belőle komolyan vehető művek, amikor a belőle fakadó magabiztosság mellé odaszegődnek a kérdőjelek is, és amikor a szerző rájön, hogy a „nagyon tudok írni” érzése, bármennyire indokolt is, önmagában legfeljebb csupán lehetőség és eszköz. Ahhoz, hogy értékké váljon, elengedhetetlen, hogy birtokosa átgondolja, mire és hogyan akarja használni. Enélkül ugyanis arra a virtuóz muzsikusra hasonlít csupán, aki vég és tét nélkül cikázik ide-oda a húrokon, eleinte jó is hallgatni, azonban pár kínosan ugyanolyannak hangzó taktus után unalmassá válik, és azt a kérdést hagyja a hallgatóban: nagyon tud játszani – de minek?
 

Vissza a tetejére